2016. augusztus 12.

„Szeretem azt is, ha néha nem rángat a világ…”


A fehérvári Bahiában találkozunk, nyilván. Illetve… nem is biztos, hogy ez annyira nyilvánvaló. Hiszen igaz, hogy huszonhárom éve vezeti a boltot, de néha ő maga is elcsodálkozik, ha eszébe jut, milyen hosszú idő is ez valakinek, aki jött-ment, intézkedett, ezer dologgal próbálkozott életében.

Egyébként meg ugyanilyen eséllyel futhatnánk össze egy kiállítás megnyitóján, egy fényfestéssel átszínezett épület mellett, vagy éppen egy DJ partyn, a lemezjátszó mellett. És a beszél-getőtársam valamennyi helyszínen Szepesi Imre lenne – vagy ahogy a legtöbben ismerik: Zöld.

 

– Nagyjából 1992 körül lehetett, hogy Szombathelyen, az Oladi Művelődési Központban rendeztek egy graffiti kiállítást. A szervező hívott a megnyitóra, azt mondta: „gyere, lesz ott egy fickó, akinek az a neve, hogy Zöld”. Lehet, hogy az te voltál?

– Én lehettem, igen. Amikor kint voltam az Egyesült Államokban 1990-ben, akkor fotóztam graffitiket, amelyekből 91-ben készítettem egy naptárt, egy nyomda segítségével. Én vittem az anyagot, nekik meg belefért, hogy állják a költségeket.




– Emlékszem ebben a naptárban nem voltak ünnepnapok, mert azt mondtad: minden nap ünnep. Ezt most is így gondolod?

– Persze, simán. Nem lehet tudni pontosan, hogy melyik nap mit hoz. Vannak azok a napok, amikor muszáj ünnepelni, pedig esetleg púp a hátadon – és van, amikor egy nap spontán ünneppé válik, mert valami úgy sikerül. A legdurvább szerintem a szilveszteri ünneplés: úristen, hová menjek, mit csináljak - aztán valahogy túl leszel rajta, éjfélkor pezsgő, kettőkor meg már szunyókálsz. Máskülönben meg április tizedikén, amikor semmi nincsen, akkor meg remekül szórakozol valahol, mert jó a hangulat, jó a társaság.

– Fontos az életedben a jó társaság?

– Van az életemben jó társaság, de elvagyok magamban is.

– Ha már szóba került: mit csináltál az USA-ban a fotózáson kívül?

– Az első terv az volt, hogy dolgozom egy hónapig San Diegoban, aztán összeállunk két disszidens cimborámmal, és bejárjuk az országot. Az egyikük fent volt Kanadában, egy rákfeldolgozó hajón, és kitalálta, hogy amikor onnan eljön egy csomó pénzzel, akkor vesz egy kisbuszt, felszed bennünket, és körbejárjuk az országot. Mert mind a kettő kint volt már évek óta, de nagyon nem néztek körül, hanem vegetáltak valahol. Aztán én Kubán és Mexikón keresztül megérkeztem San Diegoba, de kiderült, hogy ott nincs munka. Akkor átmentünk Los Angelesbe, de az meg nem tetszett, nem az én világom. Úgyhogy San Francisco következett, ahol próbáltam munkát találni. Már nagyon a végén járt a megtakarításom, amikor jött egy pali, aki kérdezte, tudok-e vezetni, mondtam, hogy persze. Ebből az lett, hogy egy bontás alatt álló háztól kellett kihordani a sittet egy szeméttelepre, úgyhogy egy darabig ezt csináltam, két-három hónapig. Aztán összeakadtam egy vasszobrásszal, akinek vasat kellett pakolni – de közben annyira megtetszett a művésztelep, ahol élt, hogy én is odaköltöztem. Ennek a szobrásznak Berkeley-ben lett egy olyan melója, hogy egy lemezboltnak kellett készítenie vasállványokat – akkor ezen is dolgoztam még egy hónapig. Utána már nagyon haza akartam jönni, gondoltam, még átmegyek az országon, New Yorkból meg hazarepülök. Kétszáz dollárért vettem egy rozsdás Pontiacot, azt készítettem fel az útra – de sajnos tönkrement, úgyhogy elmaradt a nagy utazás. De arra volt idő San Franciscoban meg New Yorkban is, hogy graffitiket meg különböző street art dolgokat fotózzak.




– Beszéljünk egy kicsit a civil életedről is, aminek a része, hogy te nyitottad az országban talán a harmadik Bahia üzletet.

– Vagy a negyediket, vagy az ötödiket – de mindenképpen az elején. Amikor kiadtam a graffiti naptárt, azt árultam Pesten is. Én csináltam mindent a terítéstől a pénz begyűjtéséig – lehetett vele akkoriban annyit keresni, mint bármi mással. Amikor kijött a naptár, A Szabadművelődés Házában megbeszéltem Magyarits Andrással, hogy a fotóimból csinálunk egy kiállítást. Ebből egy vándorkiállítás lett – így jutottam el Szombathelyre is –, ahol a teret mindig becsomagoltuk papírral, és a végén a helyi graffitisek legálisan kifesthették. Ez ment 97-ig, valahol ott lett vége. De közben nekem a naptár miatt már lett egy kis üzleti hírem, és 1992-ben a Bahia tulajdonosa – akit ismertem különböző jazz fesztiválokról – mondta nekem, hogy vidéken is nyitnának üzleteket. Volt bolt Pesten, Szegeden, Gyöngyösön és Győrben – és az enyém lett az ötödik.

Felkértek, gondolkoztam rajta vagy két hónapig – és utána belevágtam. Nem is gondoltam volna akkor, hogy huszonhárom év múlva erről beszélek. Mindig olyan munkahelyeim voltak, ahol viszonylag volt szabadidőm, nem hittem, hogy napi szinten fogok bejárni egy boltba, amit még én is vezetek. De működik a dolog.

Haladjunk tovább az életrajzban, hiszen hátra van még a bakelit DJ tevékenységed, meg a fényfestés.

– A bakelit DJ dolog az onnan indult, hogy lemezeket gyűjtöttem. A kilencvenes években egyre jobban lehetett minőségi lemezeket kapni, és ezzel együtt kezdett kialakulni a party-kultúra is, ami messze nem ugyanaz volt, mint amikor a lakótelepi disco-ban szól a Modern Talking. Volt benne egy csomó dzseszes tánczene, ami nekem marhára tetszett, mert én a dzseszből is a könnyebb vonalat szerettem. Lett ennek fóruma és közönsége, úgyhogy elkezdtem vele foglalkozni.

– Most megint felível ez a fajta party-kultúra?

– Az sosem halt meg, és szerintem mélypontok sem voltak: évente van negyven-ötven bulim, folyamatosan. Esetleg keveset hallani róla, de ha belegondolsz: ha a kilencvenes években ez az egész nem jelenik meg a szubkultúrában, akkor most nincs Balaton Sound.

– A fényfestésnek is ugyanez a gyökere?

– Igen, hiszen ezeken a rendezvényeken megjelent az igény a dekorációra is, ebből jött a diavetítés, meg a projektoros, mozgóképes vetítés – technikai igény tekintetében a diavetítés volt a legegyszerűbb. 1998-ben megalakítottuk a MéhKasAulát, amihez A Szabadművelődés Háza adott helyet. Igazából fórumot kerestünk magunknak, mert volt egy-két ötletünk, amivel egy kis életet akartunk vinni az akkoriban eléggé unalmas fehérvári kulturális életbe. Végül összművészeti fesztivállá vált a dolog, koncertekkel, kiállításokkal,  DJ partykkal. Aztán két év múlva egyesületet alakítottunk, mert a város jelezte, hogy támogatná a programjainkat. És a FeZeN volt az első helyszín, 2004-ben, amikor szereztünk pár diavetítőt, és bevetítettük a fesztivált, az egyesület fotósainak ezüst alapú diafilmre fotózott képeivel. Aztán jött az üvegfestés, és idővel az egész dolog egyre professzionálisabbá vált. Fejlesztettük a gépparkunkat is, ami ma már elég erős - emiatt többször hívnak olyan helyekre, ahol több csapat összefogásával vetítünk, ilyen volt például Pécsen a Zsolnay-negyed, ahol négy brigád dolgozott együtt.




– Mi lesz a következő dolog, amit kipróbálsz?

– Ezeket az élet hozza. Mostanában leginkább a vetített objektek érdekelnek. A vitorlások vetítésével kezdődött, majd land art elemekkel, ami folytatódik a mai napig. Ez egy folyamat, a különböző dolgaim erősítik egymást.

– Amikor kértem tőled ezt az interjút, volt egy mondatod, ami úgy hangzott: „ötvenöt éves vagyok, és most már vállalom is”. Mi volt a fordulópont?

– A hiúságom legyőzése volt a fordulópont. Az úgy történt, hogy tavaly a Mediawave-en készült egy fotó rólam, Konkoly-Thege György csinálta, és feltette egy közösségi oldalra. Marha jó volt az a fotó, profi készítette, és valamit tényleg elkapott. És jöttek a kommentek, hogy „úgy nézel ki, mint Tom Waits”, meg ilyenek. Én meg visszaírtam, hogy „ahhoz nem iszom eleget” – de onnantól kezdve megbarátkoztam a korommal, a ráncaimmal. Azóta vállalom. De nem lesznek ilyen évfordulós bulik, mint Palotai Zsoltnál, aki ötven éves korában négy estét nyomott az A38 hajón „Palotai 50” címmel. Én ezt nem fogom lejátszani, az biztos, pedig nyilván meg lehetne lovagolni. Egy cimborám mondta egyszer, hogy „nem kell a koroddal foglalkozni, olyannak szeretünk, amilyen vagy”. Gondoltam, csak kedveskedik – de aztán rájöttem, hogy igaza van. Tényleg nem az életkor számít. Főleg, hogy a külsőm miatt nem sokan gondolják, hogy ötvenöt éves vagyok – általában negyven pluszosnak néznek. Meg ezekben a körökben nem nagyon foglalkoznak azzal, hogy ki hány éves – jó, egy hetvenedik születésnapot észrevesznek azért, de ennyi.

– Nem is érzed a korodat?

– Jövök-megyek, szeretek csavarogni, és élvezem ezt az életet. De néha jólesik azért, ha van egy szabad hétvégém, amikor nincs semmi tennivaló, és elmehetek a családdal Pápára, mondjuk, a meleg vizes fürdőbe. A lányom olyankor eltűnik az óriáscsúszdák földjén, én meg a párommal elvagyok nyakig a meleg vízben, a többi dinoszaurusz között… De jó ez így, szeretem azt is, ha néha nem rángat a világ.

 

(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)

 



LEGFRISSEBB VIDEÓK

Az atomkor hajnala


„Az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik…”


A Saint-Antoine kapu pusztulása