„Szeretem azt is, ha néha nem rángat a világ…”
A fehérvári Bahiában találkozunk, nyilván. Illetve… nem is biztos, hogy ez annyira nyilvánvaló. Hiszen igaz, hogy huszonhárom éve vezeti a boltot, de néha ő maga is elcsodálkozik, ha eszébe jut, milyen hosszú idő is ez valakinek, aki jött-ment, intézkedett, ezer dologgal próbálkozott életében.
Egyébként meg ugyanilyen eséllyel futhatnánk
össze egy kiállítás megnyitóján, egy fényfestéssel átszínezett épület mellett, vagy
éppen egy DJ partyn, a lemezjátszó mellett. És a beszél-getőtársam valamennyi
helyszínen Szepesi Imre lenne – vagy ahogy a legtöbben ismerik: Zöld.
– Nagyjából 1992
körül lehetett, hogy Szombathelyen, az Oladi Művelődési Központban rendeztek
egy graffiti kiállítást. A szervező hívott a megnyitóra, azt mondta: „gyere,
lesz ott egy fickó, akinek az a neve, hogy Zöld”. Lehet, hogy az te voltál?
– Én lehettem, igen. Amikor kint voltam az
Egyesült Államokban 1990-ben, akkor fotóztam graffitiket, amelyekből 91-ben
készítettem egy naptárt, egy nyomda segítségével. Én vittem az anyagot, nekik
meg belefért, hogy állják a költségeket.
– Emlékszem ebben
a naptárban nem voltak ünnepnapok, mert azt mondtad: minden nap ünnep. Ezt most
is így gondolod?
– Persze, simán. Nem lehet tudni pontosan,
hogy melyik nap mit hoz. Vannak azok a napok, amikor muszáj ünnepelni, pedig
esetleg púp a hátadon – és van, amikor egy nap spontán ünneppé válik, mert
valami úgy sikerül. A legdurvább szerintem a szilveszteri ünneplés: úristen,
hová menjek, mit csináljak - aztán valahogy túl leszel rajta, éjfélkor pezsgő,
kettőkor meg már szunyókálsz. Máskülönben meg április tizedikén, amikor semmi
nincsen, akkor meg remekül szórakozol valahol, mert jó a hangulat, jó a
társaság.
– Fontos az életedben
a jó társaság?
– Van az életemben jó társaság, de elvagyok
magamban is.
– Ha már szóba
került: mit csináltál az USA-ban a fotózáson kívül?
– Az első terv az volt, hogy dolgozom egy
hónapig San Diegoban, aztán összeállunk két disszidens cimborámmal, és bejárjuk
az országot. Az egyikük fent volt Kanadában, egy rákfeldolgozó hajón, és
kitalálta, hogy amikor onnan eljön egy csomó pénzzel, akkor vesz egy kisbuszt,
felszed bennünket, és körbejárjuk az országot. Mert mind a kettő kint volt már
évek óta, de nagyon nem néztek körül, hanem vegetáltak valahol. Aztán én Kubán
és Mexikón keresztül megérkeztem San Diegoba, de kiderült, hogy ott nincs
munka. Akkor átmentünk Los Angelesbe, de az meg nem tetszett, nem az én
világom. Úgyhogy San Francisco következett, ahol próbáltam munkát találni. Már
nagyon a végén járt a megtakarításom, amikor jött egy pali, aki kérdezte,
tudok-e vezetni, mondtam, hogy persze. Ebből az lett, hogy egy bontás alatt
álló háztól kellett kihordani a sittet egy szeméttelepre, úgyhogy egy darabig
ezt csináltam, két-három hónapig. Aztán összeakadtam egy vasszobrásszal, akinek
vasat kellett pakolni – de közben annyira megtetszett a művésztelep, ahol élt,
hogy én is odaköltöztem. Ennek a szobrásznak Berkeley-ben lett egy olyan
melója, hogy egy lemezboltnak kellett készítenie vasállványokat – akkor ezen is
dolgoztam még egy hónapig. Utána már nagyon haza akartam jönni, gondoltam, még
átmegyek az országon, New Yorkból meg hazarepülök. Kétszáz dollárért vettem egy
rozsdás Pontiacot, azt készítettem fel az útra – de sajnos tönkrement, úgyhogy
elmaradt a nagy utazás. De arra volt idő San Franciscoban meg New Yorkban is,
hogy graffitiket meg különböző street art dolgokat fotózzak.
– Beszéljünk egy kicsit
a civil életedről is, aminek a része, hogy te nyitottad az országban talán a
harmadik Bahia üzletet.
– Vagy a negyediket, vagy az ötödiket – de
mindenképpen az elején. Amikor kiadtam a graffiti naptárt, azt árultam Pesten
is. Én csináltam mindent a terítéstől a pénz begyűjtéséig – lehetett vele
akkoriban annyit keresni, mint bármi mással. Amikor kijött a naptár, A
Szabadművelődés Házában megbeszéltem Magyarits Andrással, hogy a fotóimból
csinálunk egy kiállítást. Ebből egy vándorkiállítás lett – így jutottam el
Szombathelyre is –, ahol a teret mindig becsomagoltuk papírral, és a végén a
helyi graffitisek legálisan kifesthették. Ez ment 97-ig, valahol ott lett vége.
De közben nekem a naptár miatt már lett egy kis üzleti hírem, és 1992-ben a
Bahia tulajdonosa – akit ismertem különböző jazz fesztiválokról – mondta nekem,
hogy vidéken is nyitnának üzleteket. Volt bolt Pesten, Szegeden, Gyöngyösön és
Győrben – és az enyém lett az ötödik.
Felkértek, gondolkoztam rajta vagy két hónapig
– és utána belevágtam. Nem is gondoltam volna akkor, hogy huszonhárom év múlva
erről beszélek. Mindig olyan munkahelyeim voltak, ahol viszonylag volt szabadidőm,
nem hittem, hogy napi szinten fogok bejárni egy boltba, amit még én is vezetek.
De működik a dolog.
– Haladjunk tovább az életrajzban, hiszen
hátra van még a bakelit DJ tevékenységed, meg a fényfestés.
– A bakelit DJ dolog az onnan indult, hogy
lemezeket gyűjtöttem. A kilencvenes években egyre jobban lehetett minőségi
lemezeket kapni, és ezzel együtt kezdett kialakulni a party-kultúra is, ami
messze nem ugyanaz volt, mint amikor a lakótelepi disco-ban szól a Modern
Talking. Volt benne egy csomó dzseszes tánczene, ami nekem marhára tetszett,
mert én a dzseszből is a könnyebb vonalat szerettem. Lett ennek fóruma és
közönsége, úgyhogy elkezdtem vele foglalkozni.
– Most megint
felível ez a fajta party-kultúra?
– Az sosem halt meg, és szerintem mélypontok
sem voltak: évente van negyven-ötven bulim, folyamatosan. Esetleg keveset
hallani róla, de ha belegondolsz: ha a kilencvenes években ez az egész nem
jelenik meg a szubkultúrában, akkor most nincs Balaton Sound.
– A fényfestésnek
is ugyanez a gyökere?
– Igen, hiszen ezeken a rendezvényeken
megjelent az igény a dekorációra is, ebből jött a diavetítés, meg a
projektoros, mozgóképes vetítés – technikai igény tekintetében a diavetítés
volt a legegyszerűbb. 1998-ben megalakítottuk a MéhKasAulát, amihez A
Szabadművelődés Háza adott helyet. Igazából fórumot kerestünk magunknak, mert
volt egy-két ötletünk, amivel egy kis életet akartunk vinni az akkoriban eléggé
unalmas fehérvári kulturális életbe. Végül összművészeti fesztivállá vált a
dolog, koncertekkel, kiállításokkal, DJ
partykkal. Aztán két év múlva egyesületet alakítottunk, mert a város jelezte,
hogy támogatná a programjainkat. És a FeZeN volt az első helyszín, 2004-ben,
amikor szereztünk pár diavetítőt, és bevetítettük a fesztivált, az egyesület
fotósainak ezüst alapú diafilmre fotózott képeivel. Aztán jött az üvegfestés, és
idővel az egész dolog egyre professzionálisabbá vált. Fejlesztettük a
gépparkunkat is, ami ma már elég erős - emiatt többször hívnak olyan helyekre,
ahol több csapat összefogásával vetítünk, ilyen volt például Pécsen a
Zsolnay-negyed, ahol négy brigád dolgozott együtt.
– Mi lesz a
következő dolog, amit kipróbálsz?
– Ezeket az élet hozza. Mostanában leginkább a
vetített objektek érdekelnek. A vitorlások vetítésével kezdődött, majd land art
elemekkel, ami folytatódik a mai napig. Ez egy folyamat, a különböző dolgaim
erősítik egymást.
– Amikor kértem
tőled ezt az interjút, volt egy mondatod, ami úgy hangzott: „ötvenöt éves
vagyok, és most már vállalom is”. Mi volt a fordulópont?
– A hiúságom legyőzése volt a fordulópont. Az
úgy történt, hogy tavaly a Mediawave-en készült egy fotó rólam, Konkoly-Thege
György csinálta, és feltette egy közösségi oldalra. Marha jó volt az a fotó,
profi készítette, és valamit tényleg elkapott. És jöttek a kommentek, hogy „úgy
nézel ki, mint Tom Waits”, meg ilyenek. Én meg visszaírtam, hogy „ahhoz nem
iszom eleget” – de onnantól kezdve megbarátkoztam a korommal, a ráncaimmal.
Azóta vállalom. De nem lesznek ilyen évfordulós bulik, mint Palotai Zsoltnál,
aki ötven éves korában négy estét nyomott az A38 hajón „Palotai 50” címmel. Én ezt
nem fogom lejátszani, az biztos, pedig nyilván meg lehetne lovagolni. Egy
cimborám mondta egyszer, hogy „nem kell a koroddal foglalkozni, olyannak
szeretünk, amilyen vagy”. Gondoltam, csak kedveskedik – de aztán rájöttem, hogy
igaza van. Tényleg nem az életkor számít. Főleg, hogy a külsőm miatt nem sokan
gondolják, hogy ötvenöt éves vagyok – általában negyven pluszosnak néznek. Meg
ezekben a körökben nem nagyon foglalkoznak azzal, hogy ki hány éves – jó, egy
hetvenedik születésnapot észrevesznek azért, de ennyi.
– Nem is érzed a
korodat?
– Jövök-megyek, szeretek csavarogni, és
élvezem ezt az életet. De néha jólesik azért, ha van egy szabad hétvégém,
amikor nincs semmi tennivaló, és elmehetek a családdal Pápára, mondjuk, a meleg
vizes fürdőbe. A lányom olyankor eltűnik az óriáscsúszdák földjén, én meg a
párommal elvagyok nyakig a meleg vízben, a többi dinoszaurusz között… De jó ez
így, szeretem azt is, ha néha nem rángat a világ.
(Cikkünk a Helyi
Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)