„Én nagyon szeretek dolgozni, mert mindig azt csinálhattam, ami érdekelt…”
Horváth Miklósné 2010 óta a hármas számú választókörzet önkormányzati képviselője. Emellett 2011 óta a fehérvári közgyűlés Fidesz frakciójának vezetője, az előző ciklusban a Gazdasági Szakbizottság elnöke, 2014-től városfejlesztési tanácsnok.
Végzettségét tekintve mérnök, és elkötelezett
Videoton-dolgozó volt negyven éven át. Igazi munkamániás: kollégái 2010-ben el
sem akarták hinni, hogy nyugdíjba vonul. Nem is pihent sokáig, hiszen fél évvel
később már a Fidesz önkormányzati képviselőjelöltje volt. Azóta pedig lelkesen
intézi a választókörzete ügyes-bajos dolgait, legyen az járdafelújítás, adventi
program szervezése vagy akár helytörténeti könyv kiadása.
– Volt-e valaha
olyan pillanat, ami nem tetszett Önnek a képviselői munkában?
– Nem, soha. Az megfordult a fejemben
2014-ben, hogy nem akar-e a Fidesz fiatalítani, és másvalakit jelölni helyettem.
De ragaszkodtak hozzá, hogy továbbvigyem ezt, mert ők is számítottak rám, és
úgy látták, hogy Víziváros lakói is elfogadtak. Nagyon megtisztelő volt,
igazán.
– 2010 óta képviselő,
de a politikai tevékenysége korábban kezdődött. Hogyan?
– Én 2002-ben léptem be a Fideszbe, bár már
korábban is Fidesz-szavazó voltam. Amikor elveszítettük a választást, és a
miniszterelnök úr azt mondta, hogy polgári köröket kell alakítani, akkor úgy
gondoltam, hogy nem kívülről kell ezt nézni - és jelentkeztem a Fideszbe. A
megyei kulturális tagozatot abban az időben a néhai Ágoston Béla vezette, és
megkeresett, hogy szüksége lenne a tapasztalataimra, a szervezőkészségemre. Sok
mindennel foglalkoztam a Fideszben és azon kívül is: voltam aktivista,
koordinátor, aztán bekerültem az elnökségbe, mint a városi szervezet egyik
alelnöke.
– Az aktív
politizálást megelőzően is érdeklődött a közélet iránt?
– Persze, ez nálunk családi indíttatás. A
férjem (Horváth Miklós, 1990-től 1994-ig
az MDF országgyűlési, 2002-ig önkormányzati képviselője – a szerk.)
1985-től országgyűlési képviselő volt – amikor már nemcsak a Népfront jelöltjei
indulhattak, akkor ő a 2-es választókerületben négy jelölt közül toronymagas
támogatással nyert –, ismerték és szerették az emberek. Onnantól én is érdekelt
lettem családilag, de egyébként is érdekelt a politika.
– A férje
2002-ben fejezte be az aktív politizálást. Ezek szerint váltották egymást?
– Kis kihagyással, de lényegében igen. Addigra
már elég jól ráláttam én is az országos és a helyi politikára – az
elkötelezettségem pedig adott volt, és a véleményemet is mindig megmondtam.
– A kritikus
hozzáállása alkati kérdés?
– Igen. Nem szoktam véka alá rejteni a
véleményemet. Sose voltam konfliktuskerülő, a munkahelyemen sem. Én nem voltam
párttag, és egyébként sem számítottam politikailag „megbízható” kádernek, de a
munkámat adott keretek között értékelték. A videotonos munkát laborvezető
mérnökként kezdtem egy felületkezelő üzemben, majd csoportvezető lettem a
gyáregység technológia osztályán, és 1981-ben lettem a gyáregység kereskedelmi-
és anyagosztályán osztályvezető. Aztán a kilencvenes évektől magasabb
beosztásokba kerültem. Amikor Széles Gáborék átvették a céget, már egyáltalán
nem az számított, ki milyen párt tagja, hanem a szaktudás volt a lényeg. Úgyhogy
abban az időben már a felső vezetéshez tartoztam.
– Meg egy városi
szintű közösséghez. Van az a mondás, hogy valaki vagy videotonos…
– … vagy az volt, vagy az lesz. Bizony. A
vidéki telephelyekkel együtt volt körülbelül húszezer dolgozója a Videotonnak.
Én 1969-ben kerültem oda, fiatal mérnökként – és ott töltöttem negyven évet,
hét évenként más-más munkakörben, lassan lépegetve felfelé. Végigdolgoztam az
életemet – és szerettem a Videotont, ragaszkodom hozzá a mai napig is.
– Mindent meg
lehetett ott tanulni az életről?
– Meg. Kaptam pofonokat is, de közben olyan
főnökökkel és munkatársakkal dolgozhattam, akik a befektetett munkát és az
eredményeket díjazták. Értékelték a tisztességes, felelősségteljes munkát, és
ehhez minden segítséget is megadtak. Elvárták a teljesítményt, de el is
ismerték. És megtanítottak arra, hogy a mindennapi gyakorlatban használjam az
egyetemen elsajátított komplex gondolkodást.
– Hogyan tudja
hasznát venni ennek a képviselői munkája során?
– Úgy, hogy nem tekintem munkának – ahogy a
Videotonban töltött éveket sem. Én nagyon szeretek dolgozni, mert mindig azt
csinálhattam, ami érdekelt, amit szerettem: olyan, mintha a hobbimnak éltem
volna – ha napi tizenkét órában dolgoztam, akkor is. Az, hogy sok, különféle
emberrel kell dolgoznom, most is könnyen megy. Ezt is a Videotonban tanultam:
jó lecke és jó gyakorlat volt például a veszprémi Audio vállalatnál ügyvezető
igazgatóként eltöltött 5 év. És mindig nagy megtiszteltetés számomra, ha
valakinek élvezem a bizalmát, úgy érzem, hogy ez komoly felelősség.
– Az Ön bizalmát
könnyű eljátszani?
– Elsőre nem, mert mindenkinek adok esélyt. Én
sem vagyok hibátlan, ezért mástól sem várom ezt, mert a tévedés joga mindenkit
megillet. De: nem mindegy, hogy valaki mekkorát téved, milyen gyakran, és hogy
etikai kérdést érint-e a dolog?
– El tudja
képzelni magáról, hogy ül, és hallgatja, hogyan nő a fű?
– Úristen, dehogyis! Rólam még azt sem tudták
elképzelni, hogy valaha nyugdíjba megyek, aztán 2010-ben mégis megtörtént.
– Azért az
túlzás…
– Igaz, mert januárban mentem nyugdíjba, és
júniusban már benne voltam a kampányban a pártom bizalmából, úgyhogy nem
hagytak sok pihenőt…
– Mit tart a
legnagyobb eredménynek az elmúlt öt év képviselői munkájában?
– Azt, hogy a körzet lakói többségében
elfogadtak, sőt, meg merem kockáztatni, hogy szeretnek is. És megkeresnek az
ügyes-bajos dolgaikkal, ami teljesen természetes – én pedig meg is teszek
mindent, és igyekszem segíteni, legjobb tudásom szerint megszolgálni a
bizalmukat.
Török Péter
(Cikkünk a Fehérvári
Polgárban megjelent írás szerkesztett változata.)