2016. október 1.

„Én nagyon szeretek dolgozni, mert mindig azt csinálhattam, ami érdekelt…”


Horváth Miklósné 2010 óta a hármas számú választókörzet önkormányzati képviselője. Emellett 2011 óta a fehérvári közgyűlés Fidesz frakciójának vezetője, az előző ciklusban a Gazdasági Szakbizottság elnöke, 2014-től városfejlesztési tanácsnok.

Végzettségét tekintve mérnök, és elkötelezett Videoton-dolgozó volt negyven éven át. Igazi munkamániás: kollégái 2010-ben el sem akarták hinni, hogy nyugdíjba vonul. Nem is pihent sokáig, hiszen fél évvel később már a Fidesz önkormányzati képviselőjelöltje volt. Azóta pedig lelkesen intézi a választókörzete ügyes-bajos dolgait, legyen az járdafelújítás, adventi program szervezése vagy akár helytörténeti könyv kiadása.

 

– Volt-e valaha olyan pillanat, ami nem tetszett Önnek a képviselői munkában?

– Nem, soha. Az megfordult a fejemben 2014-ben, hogy nem akar-e a Fidesz fiatalítani, és másvalakit jelölni helyettem. De ragaszkodtak hozzá, hogy továbbvigyem ezt, mert ők is számítottak rám, és úgy látták, hogy Víziváros lakói is elfogadtak. Nagyon megtisztelő volt, igazán.

– 2010 óta képviselő, de a politikai tevékenysége korábban kezdődött. Hogyan?

– Én 2002-ben léptem be a Fideszbe, bár már korábban is Fidesz-szavazó voltam. Amikor elveszítettük a választást, és a miniszterelnök úr azt mondta, hogy polgári köröket kell alakítani, akkor úgy gondoltam, hogy nem kívülről kell ezt nézni - és jelentkeztem a Fideszbe. A megyei kulturális tagozatot abban az időben a néhai Ágoston Béla vezette, és megkeresett, hogy szüksége lenne a tapasztalataimra, a szervezőkészségemre. Sok mindennel foglalkoztam a Fideszben és azon kívül is: voltam aktivista, koordinátor, aztán bekerültem az elnökségbe, mint a városi szervezet egyik alelnöke.

– Az aktív politizálást megelőzően is érdeklődött a közélet iránt?

– Persze, ez nálunk családi indíttatás. A férjem (Horváth Miklós, 1990-től 1994-ig az MDF országgyűlési, 2002-ig önkormányzati képviselője – a szerk.) 1985-től országgyűlési képviselő volt – amikor már nemcsak a Népfront jelöltjei indulhattak, akkor ő a 2-es választókerületben négy jelölt közül toronymagas támogatással nyert –, ismerték és szerették az emberek. Onnantól én is érdekelt lettem családilag, de egyébként is érdekelt a politika.

– A férje 2002-ben fejezte be az aktív politizálást. Ezek szerint váltották egymást?

– Kis kihagyással, de lényegében igen. Addigra már elég jól ráláttam én is az országos és a helyi politikára – az elkötelezettségem pedig adott volt, és a véleményemet is mindig megmondtam.

– A kritikus hozzáállása alkati kérdés?

– Igen. Nem szoktam véka alá rejteni a véleményemet. Sose voltam konfliktuskerülő, a munkahelyemen sem. Én nem voltam párttag, és egyébként sem számítottam politikailag „megbízható” kádernek, de a munkámat adott keretek között értékelték. A videotonos munkát laborvezető mérnökként kezdtem egy felületkezelő üzemben, majd csoportvezető lettem a gyáregység technológia osztályán, és 1981-ben lettem a gyáregység kereskedelmi- és anyagosztályán osztályvezető. Aztán a kilencvenes évektől magasabb beosztásokba kerültem. Amikor Széles Gáborék átvették a céget, már egyáltalán nem az számított, ki milyen párt tagja, hanem a szaktudás volt a lényeg. Úgyhogy abban az időben már a felső vezetéshez tartoztam.

– Meg egy városi szintű közösséghez. Van az a mondás, hogy valaki vagy videotonos…

– … vagy az volt, vagy az lesz. Bizony. A vidéki telephelyekkel együtt volt körülbelül húszezer dolgozója a Videotonnak. Én 1969-ben kerültem oda, fiatal mérnökként – és ott töltöttem negyven évet, hét évenként más-más munkakörben, lassan lépegetve felfelé. Végigdolgoztam az életemet – és szerettem a Videotont, ragaszkodom hozzá a mai napig is.




– Mindent meg lehetett ott tanulni az életről?

– Meg. Kaptam pofonokat is, de közben olyan főnökökkel és munkatársakkal dolgozhattam, akik a befektetett munkát és az eredményeket díjazták. Értékelték a tisztességes, felelősségteljes munkát, és ehhez minden segítséget is megadtak. Elvárták a teljesítményt, de el is ismerték. És megtanítottak arra, hogy a mindennapi gyakorlatban használjam az egyetemen elsajátított komplex gondolkodást.

– Hogyan tudja hasznát venni ennek a képviselői munkája során?

– Úgy, hogy nem tekintem munkának – ahogy a Videotonban töltött éveket sem. Én nagyon szeretek dolgozni, mert mindig azt csinálhattam, ami érdekelt, amit szerettem: olyan, mintha a hobbimnak éltem volna – ha napi tizenkét órában dolgoztam, akkor is. Az, hogy sok, különféle emberrel kell dolgoznom, most is könnyen megy. Ezt is a Videotonban tanultam: jó lecke és jó gyakorlat volt például a veszprémi Audio vállalatnál ügyvezető igazgatóként eltöltött 5 év. És mindig nagy megtiszteltetés számomra, ha valakinek élvezem a bizalmát, úgy érzem, hogy ez komoly felelősség.

– Az Ön bizalmát könnyű eljátszani?

– Elsőre nem, mert mindenkinek adok esélyt. Én sem vagyok hibátlan, ezért mástól sem várom ezt, mert a tévedés joga mindenkit megillet. De: nem mindegy, hogy valaki mekkorát téved, milyen gyakran, és hogy etikai kérdést érint-e a dolog?

– El tudja képzelni magáról, hogy ül, és hallgatja, hogyan nő a fű?

– Úristen, dehogyis! Rólam még azt sem tudták elképzelni, hogy valaha nyugdíjba megyek, aztán 2010-ben mégis megtörtént.

– Azért az túlzás…

– Igaz, mert januárban mentem nyugdíjba, és júniusban már benne voltam a kampányban a pártom bizalmából, úgyhogy nem hagytak sok pihenőt…

– Mit tart a legnagyobb eredménynek az elmúlt öt év képviselői munkájában?

– Azt, hogy a körzet lakói többségében elfogadtak, sőt, meg merem kockáztatni, hogy szeretnek is. És megkeresnek az ügyes-bajos dolgaikkal, ami teljesen természetes – én pedig meg is teszek mindent, és igyekszem segíteni, legjobb tudásom szerint megszolgálni a bizalmukat.

 

Török Péter

 

(Cikkünk a Fehérvári Polgárban megjelent írás szerkesztett változata.)



LEGFRISSEBB VIDEÓK

Az atomkor hajnala


„Az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik…”


A Saint-Antoine kapu pusztulása