Ember a Holdon
1962. szeptember 12-én John Fitzgerald Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke kijelentette, hogy az USA az évtized végéig embert küld a Holdra. Összeesküvés-elméletek hívői számára megjegyezzük, hogy JFK kilenc évvel korábban, 1953. szeptember 12-én házasodott össze Jacqueline Kennedyvel – szóval lehet, hogy ezt a kijelentést csupán házassági évfordulós ajándéknak szánta. Aztán mi lett belőle, ugyebár…
A Hold megfigyelésével, a holdciklusok
magyarázatával a távcső feltalálása előtt is foglalkoztak a tudósok – ám az
űrkorszak beköszöntével nyilván egyre bonyolultabb automata szondákkal történt
a felderítés. A kezdeti űrszondás próbálkozások nem annyira felfedezési, mint
inkább politikai célúak voltak. Ennek keretében a Szovjetunióban megkezdték a
Luna-programot, míg az Egyesült Államokban a Pioneer-programot. Mindkettő célja
a Hold volt – és az, hogy megelőzzék egymást. Végül a Luna-program lett a
győztes: három eltitkolt sikertelen indítás után a Luna–1 érte el először a Holdat
1959. január 4-én, amikor 6000 kilométerre repült el mellette, majd a Luna–2
csapódott először a holdfelszínbe 1959. szeptember 14-én és a Luna-3 készítette
az első fényképeket a Hold túloldaláról 1959. október 4-én. A Pioneer-program
holdi becsapódásra tervezett első három szondája szintén kudarcot vallott és
visszazuhant a Földre, mire a Pioneer–4 1959. március 4-én választ adott a
Luna–1 teljesítményére. Az amerikaiak nem is próbálkoztak tovább ezzel a
szondatípussal, hanem Ranger néven új eszköz tervezésébe fogtak és a Hold
felszínének fotózását, illetve a becsapódást már ezzel akarták végrehajtani. A
Ranger-program szondáinak a tervek szerint el kellett érniük a holdfelszínt,
amelybe végül becsapódtak, ám az utolsó percekben minden korábbinál nagyobb
felbontású képeket készíthettek. Rengeteg hiba után a Ranger–7 volt az első,
amely teljesíteni tudta küldetését 1964. július 31-én.
A következő fejlődési lépcső a sima leszállás
teljesítése volt. Ez már az emberes holdprogramok jegyében zajlott: kísérletileg
kellett bebizonyítani, hogy le lehet szállni űrhajóval a holdfelszínre és ott
képes lesz az ember is megvetni a lábát. A Szovjetunió a Luna-program
továbbfejlesztésével (gyakorlatilag ugyanazon név alatt új szondatípussal), az
USA pedig a Surveyor-program beindításával látott neki a feladatnak. Ismét egy
Luna szonda ért el először sikert, amikor 1966. február 3-án a Luna–9 sima
leszállást mutatott be az Oceanus Procellarumon. A szonda egy kráterben
landolt, így nem sokat tudott közvetíteni a holdfelszínről – nem látott ki a
kráterből –, ám az első közelképeket is neki köszönhetjük. A Luna-programban
összesen nyolc sikeres leszállást teljesítettek szovjet szondák, amelyből kettő
automata holdjárót, a Lunohodot is vitt magával. Az első sikeres Surveyor szonda
négy hónapos késéssel, 1966. június 2-án szállt le, ám jóval több képet küldött
szovjet vetélytársánál. A program két kudarcba fulladt és további négy sikeres
repülést tartalmazott.
A leszállás nyújtotta lehetőségek helyi
megfigyeléseket tettek lehetővé, de a tudósoknak és az ember holdi leszállását
tervező mérnököknek szüksége volt globális adatokra, illetve fotótérképekre az
egyes kijelölt leszállóhelyekről. Ehhez Hold körüli pályára kellett állítani
egy űreszközt. A Szovjetunió a Luna-programban hozott létre ezért egy újabb
űrszondatípust, az amerikaiak új néven indították a Lunar Orbiter-programot. Az
első sikeres Hold körüli pályára állást a Luna–10 teljesítette 1966. április
3-án, ezzel a Hold első mesterséges holdja lett. Mindkét szondatípus rengeteg
képet közvetített a Földre, amelyből mindkét oldalon összeállt a Hold
egyenlítői területének egy minden addiginál részletesebb képe. (Erre elsősorban
azért volt szükség, mert ide, az egyenlítő mentére tervezték küldeni az embert
szállító űrhajókat a tervezők.)
Apollo-program
Ezután következhettek az emberes küldetések az
Apollo-programban, az egyik legnagyobb űrkutatási programban. John F. Kennedy
amerikai elnök 1961-ben hirdette meg a programot, főként politikai
megfontolásokból és azzal a céllal, hogy az évtized végéig az USA embert
juttasson a Holdra és biztonságban vissza is térjen onnan. A program során
1961-62-ben lefektették az elveket, megszületett a LOR koncepció. 1961-67
között kifejlesztették a holdrepülés hardvereit (hordozórakétákat, űrhajót,
holdkompot). 1967-ben tragédia történt az Apollo–1 legénységével, ezért a
holdűrhajó tervezését újra az alapoktól át kellett gondolni. 1967-69-ben aztán
a kijavított űrhajó berepülése is sikerrel megtörtént. 1969. július 21-én Neil
Armstrong és Edwin Aldrin lettek az első emberek, akik a Hold felszínére
léphettek.
Őket követően még hat expedíciót indítottak a
Holdra, amelyből öt sikeres is volt, egyet – az Apollo–13-at – egy
oxigéntartály robbanása miatt félbe kellett szakítani. Az utolsó három
expedíción az űrhajósok holdjárót is vihettek magukkal. A holdexpedíciókban
összesen 27 amerikai űrhajós járt a Hold térségében, közülük 12 ember járt a
holdfelszínen. Összesen 12 és fél napot töltöttek az égitesten, ezalatt 14
alkalommal hagyták el a leszállóegységeket 80 óra 26 perc időtartamra. 379,5 kg
kőzetmintát hoztak a Földre, és közel 100 kilométert jártak be a Hold
felszínén. Jártak űrhajósok a holdtengereken, felmérve ezen hatalmas
bazaltsíkságokat, járt ember a Hold ősi felföldjein, ahonnan több mint 4,5 milliárd
éves kőzetek kerültek elő, jártak emberek szűk holdi völgyekben és látogattak
meg emberkéz alkotta tárgyat, egy korábban landolt holdszondát. Mindegyik
holdkomp számos műszert vitt magával, amelyek legtöbbje még évek múltán is
szolgáltatott megfigyelési adatokat, sőt a passzív műszerek – mint a lézertükör
– segítségével a mai napig folynak megfigyelések, kutatások. A program
leglátványosabb eredménye az volt, hogy a Hold keletkezésével kapcsolatos
addigi elméletek helyett egy másikat támasztott alá.
Az űrverseny keretében a Szovjetunió is
megalkotta a maga holdprogramját, elkészültek a holdűrhajó és a holdkomp
prototípusai is. A program azonban megfeneklett, mivel nem sikerült megfelelő
hordozórakétát kifejleszteni, a holdraszállás céljára megvalósított N-1
holdrakéta mind a négy próbaindítása kudarcot vallott, így szovjet űrhajós nem
juthatott a Holdra. Helyette a Luna-programban immár sokadszor új szondát
építettek és 1970-76 között a Luna–16,–20 és – 24 repülésen mintavevő szondákat
küldtek fel, amelyek sikerrel juttatták néhány dekányi anyaghoz a szovjet
tudósokat.
Az Apollo-program után meglehetősen lehűlt az
érdeklődés a Hold iránt. Egészen az 1990-es évekig kellett várni újabb automata szondákra.
A Gentside francia internetes oldal írta meg
egy videóval alátámasztva az amerikai „Foster and Partners” vállalkozás Európai
Űrügynökség által szponzorált tervét, amely háromdimenziós nyomtatástechnikán
alapuló hatalmas berendezésekkel készül építeni - ottani nyersanyagokból - a
Holdra várt gyarmatosítók számára szánt óriási, gomba alakú lakhelyeket,
kutató- és munkatelepeket. A cikk megjelenésekor a tervet negyven éven belül
tartották megvalósíthatónak, de a fejlődés olyan gyors, hogy az előrelátott
dátum már elavulttá vált: Bernard Foing, az Európai Űrügynökség (European Space
Agency) szóvivője azóta kijelentette, hogy 2050-re a Holdon már ezer állandó
lakosra számítanak, és az első lakosok odaérkeztét már 2030-ra várhatjuk.
(forrás:
Wikipédia)