2018. november 5.

„Én beszélgetni szeretek…”


Egy olyan írás következik most, amely – kicsit ijesztő belegondolni – több mint tizenöt éve született, a Fehérvár Televízióban adásba került beszélgetéseim egyikének átirataként. Az ok pedig, ami miatt idekerült, nagyon egyszerű. Egyrészt: minden szava aktuális ma is. Másrészt: a mai napon lett nyolcvanhat éves akkori beszélgetőtársam, a magyar televíziós újságírásban dolgozók örökös mestere – Vitray Tamás.

Valamikor a nyolcvanas évek közepén sikerült először eljutnunk családilag „Nyugatra” – egész pontosan Nyugat-Berlinbe; kulturális offenzíva, és természetesen videomagnó vásárlás céljából. Hazafelé a vonaton édesanyám kitöltötte a vámáru-nyilatkozatot – és mivel világéletében lelkiismeretes asszony volt, a papírra minden felkerült, a videomagnótól az utolsó dobozos kóláig.

Amikor a vámtiszt meglátta a sűrűn teleírt lapot, kissé felszaladt szemöldökkel csak annyit mondott a kollégájának: „Vizsgamunka, Béla!”

Valamiért ez a mondat járt a fejemben, amikor Vitray Tamás Tanár Úr megtisztelt azzal, hogy elfogadta a meghívásomat, hogy egy tévéműsorban különféle hívószavak kapcsán beszélgessünk.

„Vizsgamunka, Béla!”

 



U, mint utánpótlás

- A közepébe ugrottunk...

- Több tekintetben is. Én 1958-ban cseppentem bele ebbe a mesterségbe. Viszonylag nagyon hamar – 1969-ben, alig tizenegy esztendővel később – már megalakult a házon belül egy önmagát Vitray Stúdiónak nevező társulat. Akikkel az volt az önként választott feladatunk, hogy hétfőnként, amikor nem volt adásnap, bent maradunk délután, és beszélünk a mesterségről. Beszélünk, mert hiszen sokkal többre nem volt lehetőségünk – akkor még rögzítési lehetőség nem volt Magyarországon, lévén, hogy a mágneses képrögzítés embargós volt. Szó nem lehetett arról, hogy megnézzük, amit csinálunk – de beszéltünk róla. Sokat játszottunk, főleg rávezető játékokat, amik azokat a képességeket fejlesztették, amikről én azt gondoltam, hogy kellenek a szakmához.

- Ugyanígy tanít most is?

- Már nem annyira. Mára ez másként néz ki. Egyrészt van stúdió, másrészt van rögzítés. A Színművészeti Egyetemen van egy nagyon jó kis stúdió, négy kamerával. Bármit föl tudunk venni, vissza tudjuk nézni – tehát sokkal könnyebb a helyzet.

 



E, mint ellenkezés

- Mennyire volt jellemző Önre kezdő riporterként, illetve mennyire jellemző most a kezdő riporterekre, hogy megpróbálnak egy picit szembe menni a működő dolgokkal? És mennyire kell ez?

- Bennem nagyon sok volt, miután, hála istennek, nem volt semmi előzménye a szakmának; senki nem mondhatta magáról, hogy „én már ezt egyszer így csináltam és bevált”. Hanem mindenkinek lehetett valami elképzelése a főnökségben, és aztán azzal vitatkozhatott az ember. Való igaz, eleinte vitatkozhattam csak, hogy „vagy elhiszitek, vagy nem, majd bizonyítom”. Aztán később, amikor már bizonyítottam valamelyest, akkor már volt némi hitele annak, ha én másképp képzeltem el valamit. Ami a másik részét illeti, hogy manapság ellenkeznek-e a fiatalok, próbálnak-e új utakat találni: sajnos nem. Nagyon kéne. Én a jelenlegi tanítványaimnak folyton azt mondom  - amikor vizsgafeladatok előtt szinopszisokat adnak be arról, hogy mit forgatnának -, hogy minden rendben van, de miért utánozzák azt, ami már volt? Miért nem próbálnak valami mást? És nincs ez a készség. Egyszerűen azért sem, mert annyira mechanizálódott ez a mesterség. A súgógép jelenlétében annyira leegyszerűsödött most már sok minden, hogy már az is azt hiszi, hogy a mesterséget tudja, aki egyebet még nem is tud, mint szembenézni a csővel, és arról leolvasni az ott futó szöveget.

- De legalább olvasni tud.

- Illik. Bár nem állítom, hogy itt nem voltak apróbb-nagyobb hibák...

- Mennyire kíséri figyelemmel a végzett tanítványait? Láttam egy interjút, amiben azt mondta: nézi őket, de azt is látja, hogy a harminc százalékát használják a képességeiknek.

- Igen, ez egy picit önhitten hangzik: mintha hetven százalékkal többet tudtam volna beléjük plántálni. Nem egyszerűen erről van szó. Az igény sokkal kisebb velük szemben, mint amit tudnak. Snájdigul, csinosan meg kell állni a gép előtt, és elmondani, amit oda remélhetőleg saját maga írt – bár volt már precedens, hogy másvalaki írta. Namost, ez nagyon nem serkentő. Persze lehet, hogy ez így jó – mindenestre biztonságos. De nem serkentő. Így hát az emberben elalszanak a készségek - amelyeket elő lehet hozni talán, ha megvoltak, de ha nincs rájuk igény, akkor előbb-utóbb eltűnnek.

 



K, mint közszolgálat

- Mi az, amit most kéne mondanom... Soha nem tudtam, hogy ilyen van, vagy hogy ezt külön figyelembe kell venni. Soha nem tartottam nyilván 1958 és kilencvenvalahány között – egyszerűen nem volt jelentősége, mert nem volt más, csak a közszolgálat. Most válik el a két dolog egymástól, és rettenetesen nehéz. Esküszöm, sziámi ikreket könnyebb szétválasztani, mint a kereskedelmi a közszolgálatitól mentalitásában. Ugye, miben mutatkozik ez meg? Elsősorban abban, amit nagyon szomorúan nézek: hogy a közszolgálati mindenáron a kereskedelmit utánozza. Bizonyos dolgokban nem baj, mert képi megoldásaiban és sok mindenben korszerű. De abban, hogy mániásan a nézőszám döntse el a műsorok sorsát, nem tudok egyetérteni. Ma este játsszák a lengyel-magyart Lengyelországban. Ez azon a kettes csatornán fog megjelenni, amelynek a nézőszáma eleve súlyosan korlátozott, mert nagyon kevés embernek van Magyarországon. Kedvesebb és gorombább levelekben keresnek meg, mintha én intézném, hogy a kettesen legyen és ne az egyesen. Holott az egyetlen ok, amiért nem az egyesre teszik: azt mondják, hogy a ma este ott megjelenő Kató néninek nagyobb a nézettsége. De akkor mi a ménkű a közszolgálat, ha nem az, hogy a magyar nemzeti labdarúgó csapat – egyébként az európai selejtezők szempontjából sorsdöntő – meccsét az egyesen nézhessék az emberek, mert ott látják a legtöbben.

 



O, mint olimpia

- Az olimpia nagy szerelemnek tűnik az életében.

- Egy sportriporternek az olimpiánál nagyobb lecke nincs. Számomra most legizgalmasabb az athéni olimpia, ami a huszonegyedik olimpiám lesz, amiről közvetítek. Ez nem jelenti azt, hogy mindegyiken jelen voltam, mert például a tokiói olimpiáról Kelet-Berlinből ment a közvetítettünk – mármint a láger országai.

- Megfogalmazható, hogy mi vonzotta a sportriporteri munkához?

- Nagyon nehezen. Ugyanis a véletlen vitt oda. Én a rádióban dolgoztam akkor, az angol nyelvű adásnál. Amerikai atléták jöttek ötvennyolc közepén Budapestre, és ezt a tévé közvetítette. A kényszerű szünetekben, amik ilyen atlétikai versenyeken előfordulnak, az volt az elképzelés, hogy valaki készítsen interjút a legnagyobb sztárokkal az amerikai csapatból. Engem találtak meg, mint angolul elég jól tudót. Egész különös módon a Szepesi Gyurit kérték fel, aki nem tudott angolul azon a fokon, hogy interjúkat készítsen. Ő ajánlott kettőt, a kollégámat és engem – és amikor a telefon megszólalt, én vettem fel.

 



Sz, mint színház

- Megint egy szerelem-féle...

- Sőt, ha úgy tetszik, az első szerelem, mert én színházi rendező akartam lenni. Aminek az az eredője, hogy a nagyapám negyven évig volt nézőtéri felügyelő a Vígszínházban – és én már mint négy-ötéves gyerek, ott sürögtem-forogtam. A színház rettenetesen vonzott. Később, iskolai színjátszóként, kultúrcsoportokban buzogtam. De sose sikerült a fölvételi: mindig az utolsó rostán elbuktam. De dolgoztam színházban, egy évet, vagy másfelet: mint díszletmunkás. Főleg azért, mert a Major Tamás az első fölvételi-sorozat végén, amikor már csak az utolsó rosta volt hátra, nem vett föl; de azt mondta, hogy „Nagyon értelmes fiatalember, menjen színházhoz dolgozni és jöjjön vissza egy év múlva”. Így lettem én díszletmunkás, közelebbről zsinóros. Aztán a második évben, amikor újra nem vettek fel, és már muszáj volt valamilyen felsőoktatási intézménybe bejutnom, hogy nem vigyenek három évre katonának, akkor angol szakos lettem. És ott tanultam fönn a zsinórpadon délutánonként, mert amikor végeztem az iskolában, kettőre be kellett mennem a színházba, és tizenegyig kellett ott lennem.


I, mint interjú

- Erre is igaz a mondás, hogy jobb adni, mint kapni?

- Erre nem tudok mit mondani, mert amikor két ember ül így, egymással szemben, az számomra inkább beszélgetés. Én nem vagyok egy interjú-készítő, aki kérdéseket tesz föl, változó keménységűeket, és megrázogatja a másikat. Én beszélgetni szeretek. Lehet, hogy abban előfordul olyasmi is, ami a másiknak nem tiszta öröm – de hát az sose szándékos. Én beszélgetek.

 

Török Péter

(Cikkünk a Fehérvár Televízióban 2003. márciusában sugárzott, „Szavak, sztorik” című műsorban elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)



LEGFRISSEBB VIDEÓK

Képei az életről mesélnek


Apollo-12 - Két villám is belecsapott az űrhajóba


„Sokkal nehezebb kedvesnek lenni, mint okosnak…”