2019. július 9.

„Rusztem maga volt ő!...”


1552. július 9-én esett el a török seregek elleni harcban Drégely vára, az Arany János balladájában megörökített erődítmény. A csatában esett el – összes katonájával együtt - Szondy György várkapitány, akit bátorsága miatt Hádim Ali budai pasa díszes pompával temettetett el.


 

Szondy György eredeti családi neve Suhó (Szuhó) volt, a Szondy nevet ő maga vette föl. Gyermekkorában vette maga mellé Révay Ferenc, ő taníttatta, az ő szklabinyai udvarában serdült vitézzé az ifjú. Szondy ezért érzett hálájáról több megmaradt levelében is tanúbizonyságot tesz. Leveleiből kitűnően a kötelességérzet és háládatosság fontos erényei közé tartozott.

A végvári harcokban vitézségével küzdötte fel magát. A történelem színpadára az 1540-es évek közepén lépett, amikor Esztergom és Nógrád eleste után Várday Pál esztergomi érsek őt nevezte ki a Drégelyi-uradalom intézőjévé és a vár parancsnokává. Annak ellenére, hogy a várkapitányi tisztséget Zoltay Lőrinccel együtt töltötte be, a történelmi pillanatban egyedül kellett meghoznia döntéseit.

 


 

„Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,

Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;

Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,

Tetején lobogós hadi kopja.”

 

Esztergom és Nógrád várainak bevétele után Drégely vára az első végvári védővonalba került, és az intenzív török előrenyomulás megakadályozásának feladata várt rá. Ebben a helyzetben lett Szondy György a vár kapitánya. A vár ekkoriban az esztergomi érsek tulajdonában volt, aki kötelességének érezte a várvédők lehetőség szerint legmegfelelőbb ellátását.

A kis hegyi sasfészek nem igazán felelt meg a kor hadászati követelményeinek, ez érzékelhető abból is, hogy a török veszély közeledtét megelőzően az esztergomi érsekek vadászkastélynak használták a várat. A helyzet azonban Várday Pál 1549-es halálát követően rosszabbra fordult, mert az érseki tisztséget évekig nem töltötték be, a vár királyi kezelésbe került. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az ellátás és a fizetés egyre bizonytalanabbá vált. Tetézte a bajokat, hogy a vártoronyban tárolt puskapor villámcsapás következtében felrobbant, ami megrongálta a falakat. Szondy a végvárat szerette volna minél jobban megerődíteni, több levele maradt fenn, melyben kéri a helyőrség létszámának növelését, a muníció gyarapítását. Javaslatot tett a nehezen védhető Drégely lerombolására és helyette egy közeli mocsaras helyen alkalmasabb erősség építésére is. Az elképzelést fontolóra is vette a királyi udvar, de pénzügyi gondok miatt ebből nem valósult meg semmi.

 


 

„...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,

Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:

Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!

Meg nem marad itt anyaszülte.”

 

Ilyen körülmények között jött el el az 1552-es év Szondy György várkapitány számára. Ekkor tizenhat lovas, hatvan gyalogos, egy tüzér és három várőr, összesen nyolcvan katona védte Drégelyt. A fenyegető török támadás árnyékában Szondy segélykérő levelet írt a kamarának, Selmecbánya városának és a nyitrai püspöknek is. Áprilisban a király jóváhagyta negyven gyalogos katona felfogadását a vár megerősítésére, júniusban pedig Szondy segélykérő levelére Selmecbánya küldött 26 zsoldost. Thurzó Ferenc nyitrai püspök személyesen is megszemlélte a várat, és meggyőződött védelmi hiányosságairól, igen rossz állagáról. Néhány kőművest oda is rendelt, akik javítottak is rajta valamit, de a zavaros időben a falat újraépíteni nem lehetett.

Június elején, Veszprém bevétele után már teljesen bizonyossá vált, hogy csak idő kérdése, mikor indul meg Ali budai pasa seregeivel a bányavárosok irányába. Bekefalvay Gergely alkapitány a fizetetlenség miatt a török közeledtének hírére eltávozott Drégelyből és magára hagyta Szondy Györgyöt a védelem irányításában. A királyi kamara Szondynak sem fizette meg régebbi szolgálataiért járó 322 forintot a király kétszeri felszólítása ellenére sem, de az ügy személyes intézésére a török általi fenyegetettség miatt már nem nyílott lehetősége a várkapitánynak.

 


 

„Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:

Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,

Jézusa kezében kész a kegyelem:

Egyenest oda fog folyamodni.”

 

Hádim Ali budai pasa július elején Budáról ágyúkat véve magához mintegy 8-10 000 emberrel Drégely ostromára indult. A támadás nem érte váratlanul Szondyt, már az év eleje óta egymás után érkeztek a hírek a tervezett hadműveletről. Július 6-ára a törökök ostromgyűrűbe zárták a várat. Két török hadosztály a vár előtt maradt, a harmadik feltehetően a településen át Ságra és Gyarmatra vezető utat zárta le, hogy Szondy ne kaphasson segítséget se a bányavárosok irányából, se Nógrád vármegyéből. Felmentő hadak azonban egyik irányból sem érkeztek. A királyi sereg Erazmus von Teuffel (a magyarok Ördög Rézmánnak vagy Ördög Mátyásnak hívták) felvidéki főkapitány vezetésével ekkor a viszonylag közeli Léván várakozott. A tétovázásért később súlyos árat fizetett mind Erasmus Teuffel tábornok, mind a királyi sereg. Az egy hónappal későbbi palásti csatában ugyanis a Mohács óta eltelt idő legnagyobb győzelmét aratta Magyarországon a török sereg, a fogságba esett tábornokot pedig Konstantinápolyban karóba húzták.

A drégelyi várvédők a veszedelemről értesülve felgyújtották a vár előtt a szénakészletet, majd tüzelni kezdtek az ellenségre. Július 6-án estefelé a pasa is Drégely alá érkezett, és Szondyt megadásra szólította fel. A kapitány ezt visszautasította, mire a törökök felgyújtatták a földből-fából épített elővárat, a védőket a fellegvárba szorítva. Másnap reggel a törökök sáncokat ástak, ostromtetőket emeltek, felvonattak három faltörő löveget és hat tarackot, majd lövetni kezdték a várat. A török tüzéreknek kitűnően rombolható célpontot nyújtott a vár középkori magas tornyaival, és vékony, magas falaival.

 


 

„Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,

És pattog a bomba, és röpked a gránát;

Minden tüzes ördög népet, falat ont:

Töri Drégel sziklai várát.”

 

A várat 7-én és 8-án szüntelenül ágyúzták, melynek következtében a kaputorony leomlott, és a falakon számos rés keletkezett. Ekkor a pasa rohamra vezényelte gyalogságát, de ezt Szondy és vitézei visszaverték, a töröknek is nagy veszteségeket okozva. Ali ezután újabb ágyútüzet zúdíttatott a félig lerombolt falakra, és megfelelő nagyságú rést ütve azokon rommá lövette a várat.

A rommá lőtt vár ismételt gyalogsági megrohamozása előtt Ali Szondyhoz küldte Mártont, a szomszédos Oroszi papját, újra felszólítva őt a megadásra. Szondy visszautasította a pasa ajánlatát, maradék embereivel felkészült a végső rohamra, amelynek kimenetele számukra sem volt kétséges. A kapitány ekkor előhozatott két török rabot, és hivatta két énekes apródját, a követ útján meghagyta a pasának, hogy nevelje vitézzé a fiúkat, testét pedig tisztességesen temettesse el a harc után.

 


 

„A vár piacára ezüstöt, aranyt,

Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;

Harcos paripái nyihognak alant:

Szügyeikben tőrt keze forgat.”

 

A végső ostrom előtt Szondy máglyát rakott a várban levő értékesebb holmikból, lovaitól elbúcsúzva leszúrta azokat, nehogy a török kezére jussanak. Az utolsó roham órákon át tartott, mert a védők bátran ellenálltak, amíg a túlerőben lévő ellenséges gyalogság betörve a várba mind egy szálig le nem kaszabolta őket. Szondy hősiesen, oroszlánként harcolt, amíg a túlerő le nem bírta. Az ostrom végeztével Ali basa előkerestette a kapitány testét, fejét közszemlére tétette ki, majd ellensége vitézségét megdicsérve, katonai temetésben részesítette, sírjára vitézsége jeléül lobogós lovaslándzsát tűzetett.

 


 

„Történelmünk tele van hősökkel, hazafiakkal, vértanúkkal, kik, mint ő, nemzetünknek áldozták életüket. Vannak köztük nagyobbak, kiknek élete és halála mélyebb és maradandóbb hatást gyakorolt az ország sorsárára: vannak olyanok, kik hatalmasabb eszközökkel rendelkezve, előkelőbb, fényesebb színpadra helyezve oly tettekkel szerezték meg a halhatatlanságot, melyek mögött a kis Drégely esete csekélységgé törpül. De a legnagyobbak, a legkiválóbbak közt is kevesen vannak, kik egyéniségük bájával, férfias jellemük varázsával, egész életük kristálytisztaságával, önfeláldozásuk nagyszerűségével oly igaz rokonszenvet élesztenének, mint Szondy György.”

(Acsády Ignác)

(forrás: Wikipedia)

 


LEGFRISSEBB VIDEÓK

Tömeghisztéria Salemben


Veszélyes a „mindenre jó” MMS


„Eleven kincse még a nyárnak…”