2018. április 12.

A lokálpatrióta


Hetven évnyi életpályát röviden bemutatni nem egyszerű feladat, mint ahogy elmesélni sem. Különösen nehéz, ha az interjúalany olyan eseményekben gazdag hét évtizedet tudhat maga mögött, mint Balsay István egykori polgármester, területfejlesztési szakember. Közösen tettünk kísérletet arra, hogy ezt véghezvigyük - ő az elbeszélésre, én a leírásra. A beszélgetés elején kérte: tegeződjünk, így gyorsan kialakult a közvetlen légkör.

- Menjünk vissza az időben egészen addig, amíg a Balsay család megérkezett Fehérvárra! Mikor volt ez?

- Ez egy érdekes történet. Visszamennék egy kicsit korábbi időkbe, ha megengeded.

- Hogyne.

- Van a birtokunkban egy családi Almanach, ami most, a reformáció 500. évében különösen aktuális. Az első bejegyzés 1680-ból való. Szászországból, Luther Márton rokonságából indult el a család, és fokozatosan, körkörösen jöttek be. Erdész, kohász, bányamérnök vagy más, annak a kornak megfelelő végzettségű és érdeklődésű emberek voltak. Apám a Magyar Királyság területén, Vulkán községben született, édesanyám pedig a Garam völgyében. Így aztán a családot alapvetően meghatározta, hogy egy pedagógus-erdész dinasztia. Készítettek is velünk egy filmet, ha jól emlékszem, 1986-ban Vitrayék, a Latabár, a Kulka meg egy cigányprímás családdal és velünk. Édesapámékat a II. világháború vége Sárszentágota térségében találta, és onnan menekültek Somlóvásárhelyre a front elől, szörnyűségeket hallva és ismerve, és ott születtem én is meg a húgom is. A nagyapám okleveles erdőmérnök és tartalékos tüzérszázados volt, aki az I. világháborúban is aktívan részt vett, itt dolgozott az Állami Erdőgazdaságnál. Visszaköltöztünk Fejérbe. Én úgy emlékszem, hogy fokozatosan, hiszen a bátyám a gimnáziumba került, és hat gyereket nem lehetett Somlóvásárhelyen tanítani. Mi ’54-ben kerültünk Fejér megyébe, pontosabban Székesfehérvárra vissza, úgyhogy én a forradalmat itt éltem át kilenc éves koromban, és itt jártam az általános iskolát, amit akkor Petőfinek hívták. Olyan tanárok tanítottak, mint Végh tanár úr, vagy M. Tóth István tanár úr, akik aztán jöttek az osztállyal a József Attila Gimnáziumba.

 


 

- Mesélj egy kicsit az első itteni évekről!

- Nagyon boldog diákkorom volt, hiszen ha az ablakomból kinézek, itt most egy hatalmas lakótelep látható, Palotaváros, de mi ide jártunk ki a Selyem utcába ebédelni. A Vörösmarty Színház romjai között játszottunk, fociztam a Dózsa pályán, ami az Ybl lakótelep helyén volt, előtte elmentem a strandra, aztán utána vissza kellett mennem lefürödni. Salakpálya volt, ahol Puskást is láttam gólt rúgni a Budapest Honvéd színeiben. Még mindig őrzi az emlékét a térdem. A sport és a tanulás meghatározta az életünket. Nagyon más nem is volt, de mi ebben a körben éltünk, és ott volt a nagy Család. Boldog ember vagyok, mert a bátyáim, húgaim, nővérem mellett nőttem fel. Anyám nézőpontjából, most olyan 64-70 körül tarthat a dédunokák tekintetében, ebben nem vagyok naprakész, és már kirajzottak, nem csak Fehérváron élnek. A szüleim hivatása és életvitele meghatározott engem is. Ők a példaképeim. Még a sportot is, hiszen mindenki kosárlabdázott. A miénk a leghosszabb cserepad Magyarországon, hiszen 47 első osztályú igazolt vagy korosztályos válogatott van, meg volt.   

- Egy időre elkerültél Fehérvárról. Rövid kitérő után jöttél vissza a városba…

- Igen, a Soproni Egyetemen tanultam, ami csodálatos öt évet jelentett. Amikor végeztem, a közúti igazgatóságnál kezdtem el dolgozni 1970-ben, és ott is egy kiváló közösségbe kerültem, aminek olyan tagjai voltak, mint például Bogár Pál főmérnök úr. A közúti igazgatóság, a vízügy és még talán a MÁV is a nem párttag értelmiségnek egyfajta gyűjtőhelyei voltak. Nálunk például Hollóssy-Kuthy László tábornok úr volt a raktáros, és bár megyei szintű intézmény voltunk, az osztályvezetőknek nem volt „kötelező belépni” a pártba. Soha nem tartottam érdemnek, legfeljebb érdekesség, hogy nem voltam tag. Ez egyébként végigkísért, mert több helyen is hivatkoztak aztán rám, hogy „menjél csak nyugodtan, fiam, mert a Balsay is ott van, akkor nem lehet bajod”. Ez volt a legnagyobb dicséret, amit mondtak. Szerencsém volt, mert megismerhettem a megyét, sőt, országos feladatot kaptam: akkor indult be a fényvisszaverő fóliák, a tartós burkolatjelek kifejlesztése, használata, és ebben mi egy „gyűjtő cég” voltunk, versenyeztünk mindig Győrrel, más megyékkel. Fehérvár, Fejér megye közlekedési csomópont helyzete meghatározó volt az életemben, hiszen nagyon sok információt és tapasztalatot lehetett szerezni. Azt is megtanították ott, miként kell a beosztottakkal emberségesen bánni, és hogyan kell segíteni a fiatalok beilleszkedését. És ott volt a Hivatás. Nagy havazásoknál például be kellett menni ügyeletbe hétvégén is, minimális díjazásért. Ez szolgálatot jelentett a szó legnemesebb értelmében.

- A tanácsi munkát is egyfajta szolgálatnak tekintetted?

- Amikor 1985-ben a két megyei közúti igazgatóságot összevonták, Veszprém lett a központja. Fejér megye és Fehérvár elveszítette a korábbi aktivitást, kezdeményezést, az önálló gondolkodás lehetőségét, a versenyszellemet, mindenért be kellett kopogni Veszprémbe. Akkor többen hívtak a Városi Tanácshoz, hiszen akkor már - mai szemmel visszatekintve - egy kicsivel szabadabb választási lehetőség volt. Ma úgy értékelik a fiatalok, hogy akkor is meghatározó volt az MSZMP, és a Népfront tulajdonképpen annak a kinyújtott karja volt. Sok mindent lehet mondani, de én úgy kerültem be a tanácsba elnökhelyettesnek, hogy nem voltam párttag, és azok, akiket párttagként figyelembe vettek erre a pozícióra, nem kerültek be.  Itt is nagyon jó közösséget találtam.  A család egy kicsit ideges volt, a húgaim kétségbe estek, hogy „mi lesz most velünk?”. Ez politikai pálya!

 


 

- Bizonyára megkönnyebbültek, amikor látták, hogy sikerrel veszed az akadályokat.

- Az aggodalom mindvégig, még ma is elkísér, de a család mindenkitől becsületes helytállást követelt meg. Én volt sportolóként az új helyzetet úgy értékeltem, mint egy versenyt, egy kihívást, és meghódítatlan területeket találtam. Ezer apró tételből kialakult egy olyan meghatározó szerkezet, a Város működtetése, amelynek a középpontjában a célorientáltság volt. Mindig igyekeztem, és most is igyekszem arra „kihegyezni” magamat, hogy mi a feladat, és azt a célt meghatározni, hogy milyen szintre kell eljutni. A korábban ismert területeket próbáltam magamban, némileg háttérbe szorítani, és elmentem a kultúra, oktatás, szociálpolitika, egészségügy, a természet- és környezetvédelem irányába. A sokszínűség egységét megteremteni! Ezt az utóbbit erdőmérnökként, építőmérnökként nagyon fontosnak tartottam. Ezek a feladatok akkor szorosan a tanácshoz, az önkormányzat elődjéhez tartoztak. Arra is törekedtem, hogy a város individuum legyen, ne akarjon Budapest egyik kerülete, netán Győr lenni. A közösség és én magam is legyek egy egyéniség, aki ehhez személyesen is hozzá tud tenni valamit. Nagyon szűk költségvetésből kellett gazdálkodni, mégis mindenre jutott. Szabad felhasználású pénzeszköz nem nagyon volt. A nehézségek ellenére egy kiváló fiatal társaságban dolgozhattam, akik lelkesek voltak, és meg akarták mutatni, hogy Fehérvár ki tud lépni az árnyékából.

- 1987-ben tanácselnök lettél. Hogy élted meg ezt az időszakot?

- A rendszerváltás idején tanúi és alakítói voltunk az első nagy változásoknak. Óriási esemény volt a Szent Jobb-körmenet a háború után először Székesfehérváron 1988-ban. Azért is volt érdekes ez a pár év ’89-ig, sőt 90-ig, mert a különböző pártok, mozgalmak, tömörülések engem kerestek meg, hogy „Pista, ezt csináljuk meg”, és mi megcsináltuk. Nem mindenben én voltam a kezdeményező, a csapat nyitott volt az ötletekre, Fehérváron pedig egy jó légkör alakult ki. Be kellett fejezni például az uszodát, amit társadalmi munkában, téglajegyekből tudtunk megvalósítani. Ez volt az első kötvénykibocsátás az országban.  Azok, akik később miniszterelnökök, miniszterek lettek, óva intettek minket ettől. Hajtott bennünket az, hogy a város ennél többet érdemel, és a történelmi múltjának gazdagsága és a magyar állam kialakulásában betöltött szerepe nagyon erős hátteret adott. Iskolákat építettünk, könnyű szerkezetből óvodákat, elkezdtük a családi házas övezetek csatornázását, több tízezer bérlakást üzemeltettünk.

 


 

- Térjünk vissza a személyes életedre! Az, hogy hívő családból származol, mennyire meghatározó számodra?

- Ez a háttér nagyon fontos számomra, és sokat jelent a mindennapi életben. Nagyon örültem például, amikor a törvény erejénél fogva a József Attila Gimnáziumot - az egykori és a mai Cisztert - visszaadhattuk egyházi tulajdonba. A józsefesek baráti köréből kialakult a ciszter gimnázium baráti köre. Nagyon jó érzés az alma materrel kapcsolatot tartani. A Máltai Szeretetszolgálatban és a Karitászban meglelem azt az örömöt, amit mások, különösen a rászorulók segítésében megtapasztalok. Ebben nőttem fel, és nem tudnám elképzelni máshogy az életemet. ’56-ban a kijárási tilalom idején is járt a családunk a Bazilikába. A baráti köröm is mindig jó volt. Fiatal koromban nem éreztem azt, hogy bárki el tudná fojtani azt, amiben hiszek. Talán egy kicsit túlzó kifejezés, de úgy érzem, Fehérváron vallási béke van. Én vagyok az, aki az izraelita egyház minden olyan rendezvényén részt vesz, amin a fehérvári zsidóság elhurcolására emlékeznek. A református egyháznál kiváló barátaim vannak. Ott lehettem a Budai úti templom felszentelésénél. A baptisták is rendszeresen meghívtak az alkalmaikra, az evangélikusokról nem is beszélve. Úgy gondolom, mindenkit támogatni kell, aki a közös cél érdekében képes összefogni embereket, és segít mások életét jobbá tenni.

- Milyen terveid, elképzeléseid vannak a jövőre vonatkozóan?

- Segíteni a megye és a városok, települések vezetőit folyamatosan változó feladataik teljesítésében. Fontosnak tartom Fehérvár egyetemi várossá fejlesztését, hogy a nagy történelmi évfordulókon méltók legyünk a nemzet történelmi fővárosa rangra, a közlekedés megkönnyítését elkerülő utak építésével, az autópályákra való kijutás elősegítésével, a parkolási gondok megoldását és a történelmi adottságokra épülő turizmust nemcsak a városban, a megyében is. Székesfehérvárnak olyan kulturális központtá kell válnia, ami a történelmi múlton alapul. Én ebben a folytonos tervezésben élem a mindennapjaimat. Minden reggel úgy kezdem, mint apám, elmegyek bevásárolni. Így találkozhatom az unokákkal. Elolvasom az újságokat, néha írok azoknak, akikről szól a cikk. Zömében megköszönik. Aztán beindul a nap. Általában fél hat előtt nem szoktam befejezni. Az állami, egyházi, városi ünnepeken, sporteseményeken részt veszek, szeretek az emberek között járni, előre köszönni. Kellene mozognom, nagyon hiányzik az, hogy egy jó csapatban tudjak játszani, de az esti edzések nekem már későn vannak. A társadalmi megbízatásaimban azt szeretném továbbvinni, ami korábban is érdekelt: a szegények támogatása, a sport, turizmus, kerékpározás, környezetvédelem és a nagy szerelem: a terület- és várospolitika. Minden évben legalább 10 darab fát elültetek, most hetvenötszörös véradó vagyok, szeretném a százat elérni.

 

(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)



LEGFRISSEBB VIDEÓK

Képzelt vizek a falakon


Ékes Fehérvár - Széchenyi úti református templom


Köss együtt a világgal - vasárnap a Halesz parkban