2018. december 4.

„Ez számunkra inkább életmód, mint hobbi…”


Széchenyi István óta tudjuk, hogy a magyaroknak van keresnivalójuk a lovassportok terén, az eredmények is ezt erősítik. Őszintén megvallom, ennél többet eddig nem tudtam a témáról, nem úgy, mint interjúalanyom, Csuti Péter, aki tíz éve foglalkozik versenyszerűen kettesfogathajtással. A Sárkeresztúri Vihar Lovas Egyesület elnökével a sportág jelenéről és jövőjéről, valamint nemrégiben kibővült családjáról is beszélgettünk.

- Honnan ered a lovak és a lovassport iránti szereteted?

- Öcsémmel gyakorlatilag beleszülettünk a lovas létbe. Mindig volt ló a háznál. A fogathajtás iránt érdeklődni ismerősök és családi barátok révén kezdtünk. 8-10 évesek lehettünk, amikor az első fogathajtó versenyre elvittek a szüleink, ekkor még csak nézőként.  Aztán megszületett bennünk az álom, hogy jó lenne ebbe a lovassportot űző csapatba tartozni, nemcsak kívülállóként, hanem versenyzőként is. Onnantól kezdve nagyjából ennek rendeltünk alá mindent. Ahogy nőttünk, egyre több terhet tudtunk vállalni, egyre több ló lett nálunk. Szüleink elég nagy segítséget nyújtottak és nyújtanak azóta is. Most ők tartják a lovainkat, nem lovardában, hanem háznál. Ez komoly terhet ró a szülőkre. Én két éve teljesen elköltöztem otthonról, Budapestre házasodtam, így a napi munkából már nem tudom kivenni a részem.

 


 

- És miért pont a fogathajtást választottátok?

- Tanultunk mindketten lovagolni, és jártunk lovasiskolába, de elsősorban érdeklődésünk alapján döntöttünk, a fogathajtásba szerettünk bele. Úgy éreztük, ez sokkal inkább passzol a magyar virtushoz, és ez így is van, látva az eleinket és a hajtást most művelő nagyjainkat. Ez a magyar lovassport legeredményesebb szakága. Pont a múlt heti korosztályos EB-n szerezte meg Palkovics Dávid a századik, aztán a magyar csapat pedig a százegyedik FEI-érmünket. Azt sajnálhatjuk, hogy nem olimpiai sportág, mert gyarapítaná az ország éremgyűjteményét is. Remélem, hogy a lobbi egyszer majd célba ér, és az lesz. Szóval visszatérve ránk, a mi szenvedélyünket nem a nemzetközi versenyek és a hírnév vágya indították el, hanem a kisebb helyi, baráti körben megszervezett versenyek. Sokkal inkább ebbe az irányba terelődtünk. Megmaradt nekünk a megyei versengés. A megyében egyébként komoly hagyományai vannak a fogathajtásnak, több mint két évtizede rendeznek versenyeket, minden kategóriában vannak sikeres versenyzőink, a seregélyesi Penzer László például épp a napokban szerezte meg A kategóriában a magyar bajnoki címet. Emellett minden évben megrendezzük a Fejér Megyei Kettesfogathajtó Bajnokságot, aminek idén már tizedik éve vagyunk résztvevői versenyzőként. 2008 volt az első év, amikor a bajnokságban tudtunk indulni. Az idei évre jutottunk el odáig, hogy ha minden jól megy - bár még van hátra két forduló -, talán sikerül az első háromban végezni, ezzel kvalifikációt szerezni az országos döntőn való részvételre. Szépen lassan fejlődtünk, nyilván az első évek a tanulásról szóltak nekünk is, meg a lovaknak is. Aztán volt egy fogatcserénk is a harmadik évünket követően, a mostani fogatommal már hetedik éve versenyzem.

- Lehet azt mondani, hogy megyén belül inkább a déli területek az erősebbek fogathajtásban?

- A C kategóriában, amiben mi versenyzünk, ez teljes mértékben így van. A bajnokság helyszínei szinte kizárólag erre a térségre korlátozódnak, de bízunk benne, hogy a megye más területeiről is csatlakoznak majd be versenyek, folyamatos a megyei szakág törekvése eziránt. Többfelé tartanak úgynevezett baráti lovas találkozókat, amelyek ugyan a fogathajtás általános szabályrendszerén alapulnak, egyelőre azonban igen súlyos hiányosságokkal teszik mindezt. Az országos és a megyei fogathajtó szakág is folyamatos lépéseket tesz annak érdekében, hogy mindenki által elfogadható szabályrendszert teremtsen ezeknek a rendezvényeknek, példa erre az úgynevezett D kategória életre hívása is, amelynek a magasabb kategóriákhoz képest jóval lazább a követelményrendszere a versenyzők szempontjából, azonban mindennek az alapja az állategészségügyi feltételeknek való maximális megfelelés.

- Mikor kapcsolódtál be az egyesület munkájába?

- Az alapítás, 2007 tavasza óta tagjai vagyunk az egyesületnek. Most már két éve én vagyok az elnök. Korábban csak tagja voltam, aztán ahogy „beleerősödtem” a fogathajtó mezőnybe, illetve bíróvá váltam, a többiek úgy vélték, hogy mivel az én rálátásom a legnagyobb a szabályzatok változásaira és az országos szövetség tevékenységére, így legyek én az elnök. Az egyesület jóval szélesebb spektrumot tud magáénak, mint csak a fogathajtás. Ilyen a hagyományőrzés is. A lovasaink vezetik például a március 15-i ünnepségeken a felvonulást Sárkeresztúron saját lovaikon, huszáregyenruhába öltözve. Szüreti felvonulásokon is a tagjaink azok, akik részt vesznek, nemcsak a faluban, hanem a környékbeli településeken is. Szóval a lovassportokon túl más tevékenységekkel is foglalkozunk. Sajnos az operatív teendőkben nem mindig tudok részt venni, de az alelnökök, Kovács Zoltán és Barcza Tibor képviselik az egyesületet a falu rendezvényein.

 


 

- A feleségeddel Budapesten éltek, és van egy féléves gyermeketek is. Ez nagyban befolyásolja az egyesületi létet is, és, gondolom, a hétvégéket is meghatározza. Van olyan, amikor a családdal tudod tölteni a hétvégét, mert éppen nincs például verseny?

- Nagyon kevés ilyen alkalom van sajnos. A munkám szinte egész nap irodai léthez köt, a hétvégéim azok, amikor a családdal tudok lenni. Az én értelmezésemben a feleségemmel, Lillával és a kislányunkkal, Lucával, illetve a szüleimmel nem egy-egy külön családot alkotunk. Úgy érzem, azzal, hogy összeházasodtunk és gyermekünk született, bővült a család, nem pedig szétszakadt, és egy új jött létre. Éppen ezért igyekszem úgy alakítani a hétvégéket, hogy minél több időt tölthessünk együtt, jellemzően Keresztúron, de a szezon közbeni nagyobb szüneteket kihasználva igyekszünk időt szakítani a hármasban töltött közös programokra is. A lovaim tréningezésére azonban csak hétvégente jut időm. Szerencsére Lilla támogat a versenyzésben, ha időnk engedi, ketten fogjuk be a lovakat, a babát lepasszoljuk édesanyáméknak, akik ezt általában nagy örömmel veszik, mi meg Lillával egy kicsit kiszellőztethetjük a fejünket. Járjuk a határbeli utakat, az erdőt, a Sárrét vidékét. Nem edzem a lovaimat úgy, mint általában azok, akik lovassportban tevékenykednek. Nem szoktam pályán gyakorolni velük, mert terepen is találunk olyan feladatokat, amelyek segítik a versenyekre való felkészülést. Igyekszem úgy megtervezni egy-egy tréninget, hogy az a lovaknak és nekünk is jó élményt adjon.

- Mennyi előkészületet vesz igénybe egy verseny megszervezése?

- A jövő évi versenyünk szervezésének kezdete az idei verseny végével esik egybe, tehát egy-egy nagyobb versenyt gyakorlatilag egy éves munka előz meg. Sőt, már napközben is, amikor még folyik az egyik verseny, már azon agyalunk, hogy mit lehetne a következőn még jobban csinálni. Szerencsére úgy tűnik, hogy nemcsak a környékbeliek, hanem szinte az egész országból értékelik a versenyzők az erőfeszítéseinket annak érdekében, hogy ők minél jobban érezhessék magukat nálunk. Úgy tűnik, idén is az egyik legnagyobb létszámú C kategóriás verseny volt a miénk, szeptember 15-én. Ez a megyei kettesfogathajtó bajnokság záró futama. Idén itt avattuk a bajnokot. Szeptember 29-én egy újabb nagy megmérettetést szerveztünk: a dunántúli megyék és Dél-Szlovákia amatőr kettesfogathajtó döntőjét, ugyancsak Sárkeresztúron. Igen komoly feladatot vállaltunk ezzel magunkra, hiszen nem jellemző, hogy egy szervezőcsapat magára vállalja egy évben két ilyen nagy volumenű verseny megszervezését, pláne nem két héten belül. Ehhez természetesen elég komoly előkészületek kellettek, valamint szükség volt egy összetartó és elhivatott szervezői közösségre. Az, hogy a hozzánk látogató versenyzők és nézők évről-évre visszatérnek hozzánk, sőt, egyre bővül a számuk, az annak a - sokszor erőn felüli - munkának köszönhető, amit az egyesületünk tagjai, illetve családjaik végeznek a szervezés és a versenyek lebonyolítása során. Az önkormányzat, sőt az egész falu részéről is nagy a támogatásunk, és nem csak azért, mert a polgármester édesanyám személyében igen közel áll a lovassporthoz. Úgy látjuk, a faluban mindenki nagyon pozitívan áll ehhez az egészhez. A helyiek nagyon szeretik, nem csak magunkért csináljuk. Fergeteges érzés, amikor bent vagy a pályán, és többszáz ember tapsol, főleg, ha jól is sikerül teljesíteni.

 


 

- Mi áll hozzád közelebb? Inkább a versenyzés, vagy a bírói tevékenység?

- Egyértelműen a versenyzés, bár szeretek bíróskodni is. Az idei évben egy választási helyzet alakult ki nálunk, miután Luca megszületett, hogy hagyjak-e fel a versenyzéssel, és csak egy-két helyre menjek el bíróként, vagy maradjon a versenyzés. Eddig a bírói stábnak szerves része volt Lilla, egy megbízható versenyiroda ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy egy versenyt normális keretek között le tudjunk bonyolítani. Részben tehát a stáb „felbomlása”, részben pedig egy tavaly magamban megfogalmazott fogadalom miatt döntöttem a versenyzés mellett. Tavaly alig néhány ponttal maradtam le a megyei bajnokság dobogójáról, ezzel az országos döntőn való részvételről, nem szerettem volna úgy felhagyni a versenyzéssel, hogy ez a „majdnem” legyen a legjobb eredményem.

- Hogy látod a lovassportok jelenlegi helyzetét Magyarországon? Milyen az elismertségük?

- Az utóbbi egy-két évben talán megfordulni látszik az a tendencia, miszerint folyamatosan romlik a lovassportok helyzete az országban. Igen komoly beruházások vannak, és egyre jobb eredményeket érünk el. Díjugratásban is látni már olyan lovakat és lovasokat, akik akár egy olimpiára is kijuthatnak. Ugyanakkor az azért sok mindent elárul, hogy az utolsó olimpiai érmünk lovassportokban 1936-ra datálódik. Egyedül a fogathajtás az, ami világszínvonalúnak mondható. Ott még az élvonalba tartozunk, bár lassan elszáguld mellettünk Nyugat-Európa. A tavalyi évben ugyan nyert világbajnokságot Hölle Martin, de a Lázár-testvérek visszavonulásával ő maradt az egyetlen kettesfogathajtónk, aki a világ szűk elitjébe tartozik, a négyesfogathajtók között pedig talán csak a Dobrovitz-családról mondhatjuk el ugyanezt. Sajnos úgy látom, a nemzeti hagyományainkra alapozva egyre nehezebb a komoly eredmények elérése, ennek okai leginkább a modern fogatsport szabályrendszerének változásaiban, valamint a hazai hajtó- és lóképzésben, illetve a tenyésztésben keresendők.

- Mit tartogathat a jövő a sportágnak?

- Bár egyre kevesebb az utánpótlás versenyző, az idei évben nagyon szép eredményt értek el a fiatalok a kisbéri Európa-bajnokságon. Három Fejér megyei versenyző is volt Szajkó Liliána, Érsek Anett és Palkovics Dávid személyében. Dávid egyéniben bronzérmet szerzett, Lili pedig csapatban ezüstérmet. Utánpótlásszinten tehát nem vagyunk lemaradva a világ élmezőnyétől, de Európáétól semmiképpen. Ezek a helyezések is ezt támasztják alá. Bízom benne, hogy a fiatalok meg tudják ragadni majd a lehetőségeiket, hiszen a magyar fogathajtásnak vérfrissítésre, a felbukkanó tehetségek megtartására, megfelelő menedzselésére van szüksége.

- És neked?

- Ezt nehéz megmondani, mert bármikor alakulhat úgy, hogy abba kell hagynom. Amíg csak megtehetem, és van lehetőségem, csinálni fogom. Nagyon élvezem magát a versenyzést, és nagyon jó ehhez a közösséghez tartozni. A jelenlegi lovaim 10 és 11 évesek, tehát még 5-6 jó évük biztosan van, ha megfelelő kondícióban tudjuk őket tartani, akár több is. Gondolunk az utánpótlásra is, az idei évben megszületett az első csikónk, ami talán adottságai révén megfelelő lehet ahhoz, hogy feljebb lépjünk egy kategóriával. Nekem erre magamtól nem lesz lehetőségem az állandó munka mellett, a testvérem viszont patkolókovács, aki vállalkozóként maga osztja be az idejét. Talán neki a jövőben lesz lehetősége magasabb szinten is versenyezni. Addigra remélhetőleg az ehhez megfelelő lóállomány is rendelkezésünkre fog állni, akkor pedig majd teljes mellszélességgel ott fogunk állni mögötte, mint ahogy jelenleg engem is támogat a család.

 

Váczi Márk

(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)




LEGFRISSEBB VIDEÓK

Nemzetiségek Napja


Cipőre és farmernadrágra van a legnagyobb szükség


„A föld hínáros. Föléje lebbenj!”