2019. január 9.

„A gyerekgyógyászat egy másik világ…”


„Azért magát hosszú hajjal könnyebben megismertem volna”. Ez az első mondata, amikor találkozunk - bizonyítva, amit a betegei szinte legendaként mesélnek: hogy félelmetesen jó a memóriája. A mostani és a régi „kis betegekre” is pontosan emlékszik - meg ezek szerint az én hosszú hajamra is, pedig az nem tegnapi állapot. Aztán leülünk, beszélgetünk - és megismerhetem dr. Gayor Kiran Prabhat gyermekorvos Bombay-tól és Delhitől Szegeden és Budapesten át Várpalotáig és Fehérvárig ívelő pályafutását. Aminek - láthatólag és remélhetőleg - még messze a vége.

- A gyermekorvosi pálya az eredeti elképzelés volt? Erre készült mindig?

- Gyakorlatilag azt mondhatom, hogy igen. Gyermekorvos szerettem volna lenni - vagy esetleg sebész. Egyszer a gyermekklinikán, még a gyakorlati időm alatt Kelemen adjunktus úr jegyezte meg a hozzáállásomat látva, hogy nekem gyerekgyógyásznak kell lennem.

- Ez jótanács volt, vagy parancs?

- Több volt, mint egy ötlet, én is azt gondolom…

- A gyerekgyógyászat hányadik év az egyetemen?

- Ötödik.

- Ott azért már lehet komoly döntést hozni.

- Lehet, igen. De nem volt nehéz dolgom, mert valami csoportos gyakorlat kapcsán találkoztam ott egy gyerekkel, aki azonnal odajött hozzám, pedig több évfolyamtársam is sikertelenül próbálkozott vele. És akkor mondta adjunktus úr, hogy az a gyerek az egész klinikán három emberrel állt szóba - és én voltam az egyik. Pedig én életemben először láttam…

- A gyerekgyógyászat bizalmi játék?

- Szerintem igen, hogyne. A gyerek megérzi, hogyan közelítenek hozzá, milyen szemszögből - és ezt a kollégák is így látják, sokat beszélgetünk erről. A gyerekgyógyászat egy másik világ.

 


 

- Mi az, ami nem tanulható belőle?

- Pontosan ez, amiről beszéltünk: meg kell érezni, hogyan közelítsünk egy gyerekhez. Egy egyszerű példa, a saját tapasztalatom alapján: ha megszólítunk egy gyereket, akkor a nevén kell szólítani. Attól rögtön megnyugszik, sokkal könnyebb vele kapcsolatot teremteni. Ha belép a rendelőbe, és rögtön a nevét hallja, abban a pillanatban ismerősként tekint az orvosra.

- Az előmelegített fonendoszkóp is a bizalomépítés eszköze?

- Nálam ez kialakult valahogy az évek alatt. Mindig a nyakamban van, télen-nyáron, a vége pedig az ingem zsebében van, hogy egy kicsit melegebb legyen. Azt szoktam mondani: státuszszimbólum - hadd lássák, hogy orvos vagyok…

- Teljesen normális.

- Persze az igazi ok, hogy ezzel is megnyugtassam a gyerekeket…

- Egy gyerek mit utál a legjobban az orvosi rendelőben?

- Én nem vettem észre semmi különöset. Néhány gyerek sír egy kicsit az elején, de az is elmúlik hamar. Néhányszor a szülők is megjegyezték, hogy azért választottak engem a kártyarendszer bevezetésekor, mert a gyerek mosolyogva ment ki a rendelőből a vizsgálat után. Ez valahogy kialakult nálam - igyekszem megnyugtatni a gyerekeket.

- Megérzik a segítőkészséget?

- Talán inkább azt, hogy a vizsgálat egy együttműködés köztünk, nem pedig olyan dolog, amitől félni kell. Meg persze azt is szeretik, hogy a vizsgálat után kapnak egy matricát, vagy pecsétet a karjukra. Ennek mindig örülnek - van olyan gyerek, aki ki sem megy a rendelőből, amíg nem kap matricát.

- Üzlet az üzlet.

- Hogyne. Egyébként ez lényegében minden gyerekorvos kollégánál ugyanígy működik.

- Én a mai napig kérek matricát a háziorvosomtól, ha megvizsgál. De nem ad.

- Ez a különbség.

 


 

- Összetartó az egészségügyi szakma?

- Eléggé.

- Beszéljünk egy kicsit az 1967 előtti időkről. Azóta él Magyarországon - mennyi idős volt akkor?

- Húsz éves. Bombayben születtem, 1947-ben. Onnan 1958-ban Delhibe költöztünk, ott érettségiztem, aztán jelentkeztem egy ösztöndíj pályázatra, és azzal kerültem Magyarországra, a Szegedi Orvostudományi Egyetemre. Három évig voltam ott, utána átmentem Pestre.

- Nem látja, miközben beszélgetünk, de konkrétan az ujjaimon próbálom kiszámolni: nem létezik, hogy hetvenegy éves…

- Még csak leszek, egy hónap múlva.

- Húsz évet letagadhatna nyugodtan. Ez minek köszönhető?

- A feleségemnek…

- Vele honnan az ismeretség?

- Az egyetemről. 1973-ban ismerkedtünk meg, és 1976-ban házasodtunk össze. Negyvenkét éve már… A kisfiam negyvenegy éves, a lányom harminchat.

- „Kisfiam”…

- Igen, az lesz, amíg élek. Egy fejjel magasabb, mint én, de az nem számít…

- Az orvosokon mi romlik el először az idők folyamán?

- Az orvos is ember, így az idő múlásával előfordulhat, hogy a szellemi és fizikai teljesítőképessége csökken. Ahogy öregszik az ember, kezd feledékenyebb lenni, ebbe bele kell nyugodni. De nekem olyan extra problémám nincsen.

- Volt olyan időszak az életében, amikor úgy érezte, hogy jó lenne egy kicsit hosszabban pihenni?

- Nem emlékszem ilyenre. Én azt tapasztaltam, hogy negyedévente, félévente egy-egy hetet érdemes pihenni, kikapcsolódni. De amióta van mobiltelefon, ez sem olyan egyszerű, mert mindig elérnek.

- Nehéz kikapcsolni a telefont?

- Nehéz. De muszáj volt egy-kétszer. Csak akkor mindig zavart, hogy nem csörög… De egyszer például úgy alakult, hogy véletlenül egyszerre két hetet voltunk külföldön, egy hetet Olaszországban, egyet meg Ausztriában. Visszajöttünk, aztán egyszer szóltak - akkor még közalkalmazott voltam -, hogy „doktor úr, mit csinált, miért ilyen magas a telefonszámla?” Mondtam a hölgynek: „telefonált maga is, ugye?” „Igen.” „Kint voltam külföldön.” Akkor még oda-vissza számolták a költségeket, úgyhogy abban az egy hónapban a telefonszámlám több volt, mint máskor egész évben. Azóta, ha külföldön vagyok, lehetőleg kikapcsolom. Persze, most már mások a roaming-díjak, lehet, hogy nem lenne ilyen sok, de azért ez jó lecke volt.

 


 

- Mit tud tenni - a negyedévenkénti egy heteken kívül -, hogy karban tartsa magát?

- Lehet próbálni, de előre tervezni nehéz. Nem nagyon lehet eltűnni például hétvégére, mert mindig lehet valami. Meg régebben azért a financiális dolgaink is mások voltak még. Most azért könnyebb, a gyerekek is megnőttek, úgyhogy igyekszünk háromhetente, havonta egy-egy hétvégére elmenni valahová a feleségemmel. Csak egy kis kikapcsolódás. Más környezet.

- Mi lesz, ha egyszer befejezi a munkát? Úgy látom, nem azért csinálja, mert rá van szorítva, vagy mert nincs utánpótlás - hanem mert imádja a hivatását.

- Néha gondolkodom azon, hogy jó lenne befejezni. Amikor majd úgy érzem, hogy kész, ennyi volt, akkor megköszönöm, és abbahagyom. És akkor nem foglalkoznék se az utánpótlással, se azzal, hogy jön-e a praxisból a pénz, vagy el tudom-e adni a körzetet.

- Akkor lehet, hogy ez egy pillanat szülte döntés lesz?

- Az önkormányzattal kötött szerződés miatt ezt fél évre előre be kell jelenteni - de előfordulhat, hogy ez megtörténik majd, egy vagy két év múlva. Még nem tudom.

- És mit csinál majd gyakorló nyugdíjasként?

- Na, azt nem tudom. Ezt a feleségem is kérdezte már… Szakmailag sok mindenhez, például műszaki dolgokhoz nem értek, de azért el tudnám foglalni magam, például a Magyarországi Indiaiak Társasága alelnökeként, mivel jelenleg ezt a tisztséget is betöltöm. Meg aztán két unokánk van, a nagyobbik hat éves, a kisebbik kettő - szóval főleg unokáznék, valószínűleg.

- Melyik unoka lesz orvos?

- Nem tudjuk még. Majd eldöntik, azért ráérnek még kitalálni.

- Mióta praktizál gyerekorvosként?

- Az egyetemet 1975-ben végeztem el, utána a Heim Pál Kórházban dolgoztam, a praxist pedig 1983-ban kezdtem. Három és fél év Várpalota - azóta pedig Fehérváron vagyok, 1986. október elseje óta.

 


 

- Élvezte minden pillanatát?

- Igen. Tényleg. Megvoltak és megvannak a sikerélményeim: idén például jelöltek a Szent-Györgyi Albert Orvosi Díjra, ami nagyon megtisztelő. Az egyik legnagyobb elismerésnek pedig azt érzem, hogy 2014-ben megkaptam a megyei Príma-díjat. Erre álmomban nem gondoltam volna, hogy indiaiként, háziorvosként ilyen megtiszteltetés ér. Utána kicsit nézegettem a megyei díjazottakat országszerte, és úgy láttam, hogy én voltam az egyetlen háziorvos.

- De azért jó a társaság.

- Az biztos. Ezért is nagyon nagy megtiszteltetés.

- Csalódások is érték?

- Biztosan volt egy-kettő, de igazán komolyat nem tudnék mondani. Persze, a szülőkkel néha van vitám, de ezen nem lehet változtatni, meg nem is kell. Amire büszke vagyok: én soha, senkitől nem kértem, hogy nekem adja a TAJ-kártyát, mégis annyi betegem lett, amennyire nem is számítottam. Szóval: nincs okom panaszkodni.

 

Török Péter

(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)



LEGFRISSEBB VIDEÓK

Kalandozások Fejér megyében - Adony


Csak egy kis kóstoló a nyárból


Parlagfű: fontos változás a jogszabályban