2019. április 15.

„Nagyon fontos dolog, hogy képesek legyünk mindig megújulni…”


Lőrinczné dr. Bencze Edit a Kodolányi Egyetem Humánfejlesztési Tanulmányok Tanszékének tanszékvezetője, a Jól-léti Társadalom Intézet igazgatója. Ez már önmagában is egy izgalmas beszélgetés témája lehetne. De…

…ha az interjúra készülve az is kiderül, hogy PhD értekezését egy multidiszciplináris doktori iskolában írta „Az európai uniós bővítések elmélete és gyakorlata a horvát csatlakozás tükrében” címmel, mindenféle korábbi horvátországi kötődés nélkül, akkor a dolog szinte már a titokzatosság határára kerül. Amikor pedig azt is megtudom, hogy a tanárnő eredeti diplomáinak egyike orosz szakos, akkor már az első kérdésen sem kell gondolkoznom…

 


 

- A történelemtanári végzettség mellett 1982-ben megszerzett orosz szakos diploma meddig tűnt jó ötletnek?

- Ha nekem valaki a gimnáziumi érettségi után a felvételi jelentkezés kapcsán azt mondja, hogy nem egy életbiztosítás az orosz szakos diploma, nyilván szembe nevetem. Abban az időszakban elképzelhetetlen volt az a változás, ami 1989 után történt. Én alapvetően jó voltam humán tantárgyakból, ráadásul orosz tagozatra jártam a Teleki Blanka Gimnáziumban, úgyhogy adta magát ez az irány a történelem mellett, amit pedig mindig kedveltem. Azért el kell mondjam: nem sokat használtam az orosz diplomámat - de persze ettől még nem elvesztegetett idő, amit a tanulásra fordítottam. Általános iskolában kezdtem tanítani: másfél évig voltam Sárszentmihályon - valakinek a helyén, mert akármilyen nehezen tudják ma elképzelni a pedagógusok, a rendszerváltás előtti időben nem szabadon pályázhattunk az álláshelyekre.

- Fehérváron meg aztán végképp nem, gondolom.

- Fehérváron abszolút nem volt állás, amikor én végeztem. A megyei tanács közvetített ki: kaptam mindenféle ajánlatot, például - erre nagyon emlékszem -, hogy taníthatnék Igar-Vámpusztán.

- De ott is csak azért, mert az előző tanerő elhalálozott…

- Valószínűleg. Úgyhogy nagyon örültem annak, hogy „csak” Sárszentmihályig kellett utaznom, valakit helyettesíteni. Ma már nem nagyon divat hangoztatni, de én szívesen beszélek arról, hogy van nekem egy mozgalmi múltam is - és a tanárság felé nagy mértékben irányított engem, hogy középiskolásként ifivezető voltam. A úttörőmozgalom kiváló felkészülési terep volt a gyerekekkel való foglalkozásra, a bodajki úttörőtábornak például nagyon nagy múltja volt.

- Mégpedig a bodajki cserkészmozgalom formájában, szóval ez ugyanaz volt szerintem, csak piros nyakkendővel zöld helyett.

- Így van. Egy évig megyei úttörő titkárként dolgoztam - aztán onnét mehettem el szülni. Szóval igazából sajnos csak másfél év volt, amíg az oroszt használtam és tanítottam.

- Érdekes ez a „sajnos”. Amikor az orosz nem lett hirtelen kötelező, akkor pillanatok alatt meg akart tőle szabadulni mindenki: az Édes Emma, drága Böbe című filmben még a tankönyveket is elégették. Miközben az orosz igazi világnyelv, már csak azért is, mert állítólag a lustaságuk miatt a világ összes irodalmi alkotását lefordították oroszra.

- Mindent. Arról meg ne is beszéljünk, hogy maga az orosz irodalom milyen fantasztikus. Nekem a polcomon rengeteg orosz nyelvű könyv van. Tanultam fél évig a Szovjetunióban is, és fillérekért tudtam remekműveket vásárolni. Úgyhogy tényleg sajnálom, hogy egy időre kikerült a közoktatás nyelvi kínálatából. Amikor két és fél éves lett a kisebbik lányom, úgy döntöttünk, hogy ősztől ismét tanítani szeretnék, de már középiskolában, mert közben elvégeztem az egyetemi kiegészítő képzést is.

 


 

- A történelmet.

- Igen, csak a történelmet, kiegészítő képzésben egyszerre csak egy szakot lehetett végezni, az oroszt külön kellett volna. Tehát munkát kerestem. Csak hát az volt az a tavasz - 1989 tavasza -, amikor Glatz Ferenc bejelentette, hogy már nem kötelező az orosz oktatás, amiből elég nagy vihar keletkezett, hiszen pánikszerűen mindenki másik nyelvet szertett volna tanulni az orosz helyett. Csak nem volt, aki másik nyelvet tanítson…

- Ez volt az az időszak, amikor a hirtelenjében átképzett orosztanárok egy leckével jártak a diákok előtt az angol nyelvkönyvben.

- Majdnem. És ezt én is végigcsináltam. Elég sok helyre elmentem akkor állást keresni, és több intézményben is „történelem - bármely” szakos tanári állást hirdettek, egy kikötéssel: hogy a „bármely” nem lehet az orosz. Azért ez egy nehéz időszak volt.

- Mi hozta a kiutat?

- Érdekes dolog, hogy az én életem valamiért több ponton is kapcsolódik a Kodolányi János Egyetem mostani általános rektorhelyetteséhez, Dr. Vizi László Tamáshoz. Ő, amikor megnyitotta kapuit a Tóparti Gimnázium, odament tanítani a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolából - és én kerültem a helyére, egyszakos történelem tanárként.

- És közben jött az angol szakos diploma.

- A magyar viszonyokra jellemző módon csak angol vagy német közül lehetett választani az átképzésben, vagyis nem sok hasznom volt belőle, hogy a franciát tanultam a középiskolában… Így lett az angol, a nulláról indulva, két kisgyerekkel, meg harminc órával a középiskolában, ráadásul két osztály osztályfőnökeként, minden szerdán és szombaton 5-5 órában angol képzésre jártam. Egészen addig, amíg a középfokú nyelvvizsgát megszereztem. Aztán a Kodolányi hirdetett nyelvtanári képzést Fehérváron, amire azonnal jelentkeztem is.

 


 

- Történt mindez 1996-ban. Gondolta volna akkor, hogy az lesz, ami most van?

- Igen, 1996-ban kaptam kézhez az Angol nyelvtanári diplomám. És valóban, abszolút nem gondoltam arra, hogy én egyszer a Kodolányin fogok tanítani. Akkor a Tóparti Gimnáziumban tanítottam, és eszembe se jutott, hogy ez lehet másképp.

- Hogyan került a Tópartiba?

- Az is egy érdekes történet. Nyár volt, éppen nagytakarítás kellős közepén voltam, amikor  megkeresett egy volt kolléganőm, aki a Kereskedelmiből ment át a Tópartiba. Látogatásának oka, hogy átcsábítson a Tópartiba, ahol történelem-angol szakos tanárt kerestek. Mondtam, hogy tudok róla, s arra a kérdésére, hogy nem akarom-e megpályázni, azt válaszoltam, hogy nem. Egy középfokú nyelvvizsgával ugyanis eszembe se jutott. De végül beültette a bogarat a fülembe, felkerestem Szűcs Sándor igazgató urat, aki középiskolás koromban a Teleki Gimnáziumban is az igazgatóm volt, és aki felvett a Tópartiba. Az se volt könnyű időszak, hiszen volt ugyan oktatási tapasztalatom, de azért angolt tanítani középfokkal! Aztán mire végeztem a Kodolányin, angoltanár már lett elég, úgyhogy inkább történelmet tanítottam. A nyelvekkel, úgy látszik, ilyen téren nincs szerencsém…

- A történelem vitte a Kodolányira is?

- A Kodolányin 2000-ben indult a Nemzetközi Kapcsolatok szak, amivel Dr. Vizi Lászlót bízta meg rektor úr. Ő akkor még tanított a Tópartiban is, és 2002-ben megkeresett azzal a lehetőséggel, hogy volna-e kedvem ide átjönni.

- Meglepődött a kérésen?

- Rendkívül. Én nem tudom, sok ember volt-e így ezzel, akit felkértek, hogy tanítson a felsőoktatásban - de én vagy egy hónapig dilemmáztam. Nagyon szerettem a Tóparti Gimnáziumban tanítani. Tudja: ott tanít az ember tíz éve, mindenkit ismer, ismeri a rendszereket, van egy elfogadottsága… Nagyon jó hírű gimnázium volt már ekkor a Tóparti, megtiszteltetés volt ott tanítani. A másik oldalon meg ott volt az ismeretlen, új közeg… Emlékszem: az akkor érettségiző lányom mondta, hogy „anya, bele kell vágni, gimnáziumba bármikor visszamehetsz”. És igaza is volt - bár azért ma nehezen tudnék visszamenni gimnáziumba.

- Miért?

- Nem nagyon kedvelik a túlképzetteket…

 


 

- Apropó, túlképzés: PhD megvan, most már a habilitáció is megvan, a korábbi diplomákról beszéltünk. Szeret tanulni, vagy így alakult?

- Szerintem mind a kettő benne van. Alapvetően nagyon nyitott és fogékony vagyok a tudásra, s ez szerencsésen találkozott azzal, hogy egy főiskolán - illetve most már egyetemen - ez elvárás is, teljesen jogosan. A PhD képzést például nagy örömmel kezdtem el, bár elég nagy dilemma volt a témaválasztás. A Nemzetközi Kapcsolatok szakon tanítottam, ahol mindenki történész volt, és nem volt szükség még egy történelem Phd-re a csapatban. Akkoriban indult Győrben egy multidiszciplináris doktori iskola, aminek volt társadalomtudományi képzése is, s életem egyik legjobb döntése volt, hogy a Rechnitzer professzor úr vezette doktori iskolába jelentkeztem. Nagyszerű képzés volt, nagyszerű tanárokkal! Az viszont nagy csalódás volt, hogy azt hittem, oda mindenki azért megy, amiért én: tanulni. De nem - a fiatalok nagy része csak meghosszabbítani akarta az egyetemi éveit. Meglehetősen kevesen is végeztük el. A kérdésre válaszolva: nagyon szeretek új ismeretekhez jutni, tanulni. Ezért járok konferenciákra is: még egy kevésbé jó konferencián is érnek olyan impulzusok, amik gondolkodásra, további kutatásra késztetnek.

- Azért az nagyon jó, hogy ennyire megtalálja az örömöt a mindennapjaiban.

- Abszolút. A mindennapi munkában már persze nincsenek nagy meglepetések, de egy-egy rendezvényen, programon találkozhatok hasonló témában kutató kollégákkal, elhangzanak jó ötletek - és ezekből nagyon jó dolgok szoktak születni.

- Ha már a kutatás szóba került: Horvátország miért lett ekkora szerelem?

- Ez főleg azért érdekes, mert semmi kötődésem nincs Horvátországhoz. Leginkább a véletlen játszik szerepet benne. Nagyon jó kapcsolatunk volt akkoriban a Zágrábi Egyetemmel, ahol meg is pályáztam egy kéthetes oktatói mobilitás programot. Ott csupa olyan kurzusom volt, ami az EU-csatlakozásról szólt, s mivel ez számukra is a legfőbb külpolitikai prioritás volt, akkor kezdődtek a tárgyalások az Európai Unióval, 2005-ben, így felkeltette az érdeklődésem a csatlakozás kérdése. Mindez összeért azzal, hogy jelentkeztem a doktori iskolába, és sikerült ezt a témát bevinnem, bár nem passzolt pontosan az iskola profiljába. Ma is nagyon jó témának tartom, sikerült új tudományos eredményt elérnem, azzal, hogy megfogalmaztam a nyugat-balkáni államok csatlakozásának modelljét. Most, hogy Horvátország már túl van a csatlakozáson, vizsgálódásaimnak fókuszába az került, hogy egyetlen nyugat-balkáni országként miként boldogul ebben a közegben.

 


 

- Eszembe jutott valami a fiatalkoromból, elmesélem, ha megengedi, mert szerintem ismerős lesz az érzés tanszékvezetőként. Már nem számítottam kezdő újságírónak Fehérváron, de valamiért éveken keresztül kimaradt a praxisomból, hogy Fitz Jenő professzor úrral beszélgessek. Aztán eljött a lehetőség, és én közben végig azon gondolkodtam: hogy kerülök ide, ahhoz az emberhez, akinek a munkásságáról eddig a történelemkönyvben olvastam?

- Igen, igen, igen, megvan ez az érzés, nagyon is. Az említett dilemmám egyik oka valószínűleg az volt, hogy amikor a Kodolányira hívtak, úgy éreztem: „itt van ez a rengeteg okos, Phd-val rendelkező oktató, mit fogok én csinálni”? De nagyon jó közegbe kerültem, mindenki segített az első perctől kezdve.

- A Humánfejlesztési Tanszéknek - különösen a szociális szakma tekintetében - feladata, hogy megtanítsa a diákoknak ezt a fajta segítőkészséget?

- Igen, ez nagyon lényeges, még akkor is, ha a világ erre mostanában nem annyira nyitott. Sajnos, azt látjuk, hogy a humán szakokra a jelentkezés is eléggé lecsökkent, aminek számos oka van - például azok a kilátások, amikkel a szakot elvégző diákok rendelkeznek. Ezekre a szakokra tényleg a nagyon elkötelezett emberek jönnek, akik a segítő szakmában akarnak dolgozni mindenáron. És ez a fajta igény a szakmai kérdésekről való közös gondolkodásra nagyon jó csoportokat hoz össze - igazán öröm náluk órát tartani.

- Milyenek a visszajelzések azoktól, akik a pályán maradnak a diploma megszerzése után? Gyakran mondják, hogy „nem erről volt szó”?

 


 

- Tudja, miért nem? Mert alapvetően tisztában vannak vele, hogy mi várható, s mi itt az Egyetemen fontosnak tartjuk, hogy ezt is megtanítsuk. Ezért is maradnak meg a pályán. Az sem véletlen, hogy nagyon kevés nappali tagozatos hallgatónk van: zömmel távoktatásban vagy levelezőn tanulnak a szociális munka szakon, mivel már ebben dolgoznak - benne vannak a sűrűjében.

- Tanszékvezetőként mit tart a jelenlegi időszak legfontosabb feladatának?

- Az egyik nagyon fontos dolog, hogy képesek legyünk mindig megújulni, és képesek legyünk reagálni a környezetünk változásaira, hogy innovatívak legyünk. Időről időre áttekintjük a tanterveinket, megnézzük mi jó és mi nem, miben változott a világ - és erre milyen választ kell adnunk. Ez a fajta innováció nagyon fontos - és mi ezt jól csináljuk, úgy gondolom, s ebben az Egyetem vezetése nem csak szabad kezet ad, hanem bátorít is, fontosnak tartja.

- Saját magára nézve is kötelezőnek érzi a megújulást?

- Igen. Ha arra gondolok, hogy mi minden áll a hátam mögött, akkor látszik, hogy ez mindig igényelt megújulást. Amikor a Társadalomtudományi Tanszékre kerültem, fél év múlva tanszékvezető-helyettes lettem, viszonylag hosszú időre, kilenc évre. Aztán különböző szervezeti átalakítások történtek az Intézményben és megbíztak a Társadalomtudományi és Bölcsészettudományi Intézet vezetésével. Az egy elég szerteágazó feladat volt, hat tanszék munkáját kellett koordinálni, és egyben nagyon nagy tanulási folyamat is. 2016-ban megszűntek az intézetek, s ekkor a Szociális Tanulmányok tanszék tanszékvezetőjeként dolgoztam tovább, mely feladatot most is ellátom, miközben megváltozott a tanszék neve, létrejött a Humánfejlesztési Tanulmányok Tanszék, ahová a pedagógia szak is tartozik a szociális munka szak mellett. Ami megint egy új területet jelent. Idén szeptembertől pedig a Jól-léti Társadalom Intézet igazgatója is vagyok. Ezt a pályát végignézve azt gondolom, a folyamatos megújulás elkerülhetetlen volt és a lendület még ma is tart.

 


 

- Jól gondolom, hogy a helyén van most?

- Igen - nagyon szeretek itt lenni. Azt csinálhatom, amihez értek, taníthatok - mert ez a legfontosabb - miközben oktatásszervezési tevékenységet végzek, kutathatok, bővíthetem tudásomat. Megbecsülik a munkámat, és én megpróbálom a bizalmat ki is érdemelni, maximálisan teljesíteni. És ha mondhatok valami személyesebbet a végére: egy sokat bíró ember vagyok, de nagyon fontos, hogy a családom adja mindehhez a támogató hátteret.

 

Török Péter

(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)



LEGFRISSEBB VIDEÓK

Kalandozások Fejér megyében - Adony


Csak egy kis kóstoló a nyárból


Parlagfű: fontos változás a jogszabályban