2019. december 2.

Történetek képész szemmel


A mohai Magda Tivadar körülbelül három éve kezdett kisfilmeket készíteni, emellett a II. világháború eseményeit, csatáit kutatja, különösen egy-egy konkrét személy élettörténete érdekli. Ez eddig egy teljesen átlagos bevezető, hiszen adott egy lelkes fiatalember egy alig félezres lélekszámú településen. De ha azt is hozzáteszem, hogy Tivi nemrég kezdte a középiskolát, máris izgalmasabb a történet.

Fotós kollégámmal belépünk a katonacsalád faluszéli házába, ahol az édesanya, Szilvi fogad minket. Természetesen azon nyomban megjelenik a főszereplő is. Tivi beinvitál, és a konyhaasztalhoz vezet, ahol már ott tornyosulnak eddigi munkásságának eredményei.

 

- Felállítottunk egy kronologikus sorrendet a különböző anyagokból. Minden verseny kiírását, a beadott dolgozatokat és az okleveleket egy-egy irattartóban tároljuk - kezdi Szilvi, majd rögtön közli azt is, hogy az adminisztráció bizony az ő feladata.

 


 

- Hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Tivadar: - Nagyon régóta gyűjtöm a háborús anyagokat, de először a filmezés ragadott meg, konkrét kutatásba csak később kezdtem. Ezen az úton egy szabadfogású számítógép verseny indított el. Itt csak az volt a lényeg, hogy csináljunk bármit, de azt digitális eszközzel. A családban mindannyian szeretjük nézni a dokumentumfilmeket, engem pedig a konkrét készítés fogott meg igazán.

- Hány éves voltál ekkor?

Tivadar: - Tizenegy voltam.

Szilvi: - Először egy kis szerkezetet talált fel, ami egy örökmozgó lett volna, de nem tudtuk, igazából mi az, és hogyan lehet működtetni, ezért az általános iskolában Molnárné dr. László Andrea tanárnőhöz fordultunk, aki az iskolai tehetséggondozással foglalkozik. Ő hívta fel Tivi figyelmét a különböző pályázati lehetőségekre, ahol meg lehet mutatni az egyén tehetségét.

- Mivel pályáztál?

Tivadar: - A Volt egyszer egy háború című kisfilmemmel indultam el, ez körülbelül egy perc hosszúságú volt, stop motion technikával készült, tehát képkockánként vettem fel a mozgásokat, és az egész történetet így jelenítettem meg. Az egész film 500 fényképből állt össze. Végül az animációs film kategóriában győztesnek választottak. Hatalmas élmény volt a díjátadó is, de később, mivel ez egy nemzetközi verseny volt, Svájcba, egész pontosan Zürichbe is meghívtak, hogy mutassam be a filmemet.

 


 

Szilvi: - Ráadásul angolul kellett bemutatnia, de ez csak ott derült ki. 11 évesen, idegen országban, idegen nyelven kellett előadnia 100 ember előtt. De megcsinálta. Hihetetlenül büszke voltam rá.

- Gondolom, a sikeren felbuzdulva rögtön újabb pályázati lehetőség után néztél.

Tivadar: - Igen, így volt. A következő kisfilmemnek az Egy magyar Párizsban címet adtam. Ezzel indultam a Cinemira Nemzetközi Gyerekfilm Fesztivál pályázatán, ahol a turisztikai kategóriát választottam.

- Mi is volt a versenykiírás? Emlékszel?

Szilvi: - Magyar ételeket, játékokat, tájakat kellett megjeleníteni.

Tivadar: - Feltétel volt, hogy okostelefonnal kell leforgatni a filmet. A forgatás itt, az egyik sarokban történt. Komoly mozgások voltak, az asztalt is áthelyeztük. Nagybátyám alakította a főszereplőt, és a szüleim is közreműködtek. Az eredmény megint egy első helyezés lett. Nagyon meglepődtem, mert igaz, hogy szakmai zsűri bírált, de nem olyan, amire számítottam. Olyan gyerekek döntöttek a helyezésekről, akik filmművészeti iskolába járnak. Nagyon örültem, hogy a saját korosztályomnak is ennyire tetszett a munkám. Itt nem pénzdíjat adtak, hanem technikát. Én például mikrofonokat kaptam, hogy ezzel tudják segíteni a fejlődésemet.

 


 

- Az iskolád is elismerte a munkádat.  

Tivadar: - A Rákóczinak van egy úgynevezett Palánta-díja, amiben a tehetséges tanulók részesülhetnek, nem természettudományos területen elért kiemelkedő teljesítménnyel. Ezt mindig egy hetedikes tanuló kapja meg év végén.

- Mi volt a következő filmes munkád?   

Tivadar: - Mielőtt újabb filmbe kezdtem volna, indultam egy állami pályázaton. Az elnyert összegből kamerát vásároltam. Korábban telefonnal és anyukámék fényképezőgépével dolgoztam, de az már nagyon rossz állapotban volt. A kép is villogott már, de ez a Volt egyszer egy háborúhoz pont passzolt.

Szilvi: - A stop motion-nél ez kifejezetten korabeli hangulatot idézett meg. De aztán a gépnek annyi is lett. Amúgy azon a filmen sokat dolgoztunk. Homokot szórtunk, füstöt csináltunk, szóval ott voltunk a háttérben.

Tivadar: - Az új kamerának nagy hasznát tudtam venni később, amikor a dokumentumfilmemet készítettem. Egy másik pályázatból (EEM, Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíj) szereztünk be egy erősebb számítógépet és különféle tartozékokat a filmkészítéshez, ehhez a pályázathoz nagy segítséget nyújtott tutorom, Rózsás Ildikó. A programjaimat is fejlesztettem, profibbakat kezdtem el használni.

Szilvi: - Ezek a pályázatok egyébként iszonyatos papírmunkával járnak, ami egy külön embert kíván.

Tivadar: - Na, és most jutottunk el a sárkeresztesi vetítésig. Az Éva néni-féle kutatásom mellett erre vagyok a legbüszkébb. A filmben a faluban élő négy idős ember szólal meg, akik gyermekként megtapasztalták a háborút. Nagyon érdekes történeteket meséltek el, amiket ők maguk éltek át. Ezek sokszor megdöbbentőek és meghatóak voltak. A több mint 5 órás, egyéni emlékeket elmesélő felvételekből húsz perces dokumentumfilmet állítottam össze, amit a sárkeresztesi művelődési házban vetítettem le. Természetesen volt mellette egy II. világháborús kiállítás is.

 


 

- Láttam erről fotókat, és olvastam egy cikket is. Weimper Zoltán hadszíntérkutató mutatta be a filmedet. Ő kutatott többek között Sárkeresztesen és Zámolyon is. Maguk a tárgyak honnan származnak?

Szilvi: - Ez Tivadar önálló gyűjtése. Tivinek lett egy zámolyi barátja az iskolában, Dénes, az ő révén ismerte meg Zolit. Ha a helyi Magtárban történik valami, vagy van valamilyen esemény, valamelyikük mindig szól neki, és ő megy.

Tivadar: - A vetítésre az idősek mellett személyesen meghívtuk például a polgármester urat és a mentoromat is. Zoli mondott néhány szót a film előtt erről az időszakról.

Szilvi: - Sőt, még a rádió is bemondta. Én nem hallottam, de a munkatársaim ezzel fogadtak. Számomra nagyon fontos az, hogy Tivadar ne csak azt lássa, egy-egy pályázattal mennyi pénzt lehet nyerni, vagy egy versenyen milyen helyezést érhet el. Ez csak a hab a tortán, aminél sokkal fontosabb az oda vezető út. Amikor kitalálta, hogy szeretne filmbemutatót, közösen szerveztük meg, ami nagyon kemény munka volt, de ezt is megtapasztaltuk.

- Befejezted az általános iskolát, de vannak még céljaid. Mit szeretnél elérni? 

Tivadar: - Küldtem be egy kisfilmet a Göcsej Filmszemlére, Csernobil címmel. Megihletett a sorozat. Szerintem nagyon jó lett. Gondoltam, ideje kipróbálnom az új programjaimat is.

Szilvi: - Minden alkotónak képviselnie kell magát a szemlén, és ezt még nagyobb várakozás előzte meg, mert Tivadart elismerte a szakmai zsűri. Az ifjúsági kategóriában III. helyezést ért el.

Tivadar: - Zolinak is van egy filmprojektje, amiben, ha megvalósul, operatőri munkát fogok végezni, és beugrom olyan szerepre, amire szükség van.

Szilvi: - Mi statisztának jelentkeztünk. Háborús filmben sok emberre van szükség. 

Tivadar: - A legújabb pályázatom nagyobb kaliberű. Eszközöket igényeltem, hogy tovább tudjam fejleszteni a technikámat.

- Együtt gondoljátok át, melyik pályázat lenne igazán testhezálló, vagy eldöntöd és csinálod?

Tivadar: - Ezekről együtt szoktunk dönteni.

Szilvi: - Katonák vagyunk már két évtizede. Kicsi koruktól hazaszeretetre és önállóságra neveljük mindkét gyerekünket. Ha Tivi például el akar menni egy megemlékezésre vagy valamilyen eseményre, ő intézi magának az odajutást, a visszajutást, gyakorlatilag mindent. Ha esetleg elmegy a kedve mindettől, ezek akkor is megmaradnak értéknek, és sokkal könnyebben el fog igazodni az életben is.

 


 

Tivadar: - Most készülőben van egy nagy filmprojektem a This Human World Védjük meg bolygónkat videópályázatára. Arról szól, hova sodródott el a világunk, és hogyan tudnánk megmenteni. Egy-egy kisfilm három perces lehet, amit egyébként nem könnyű megoldani, mert a kész film játékideje nálam mindig több, mint amennyi lehet, és abból kell vágni sokat. Ha minimális időkorlátot adnak meg, mindig rövidebb a filmem, ha maximálisat, mindig hosszabb. Szóval van mit dolgozni utólag is.

Szilvi: - Ez az, amit még sokat kell gyakorolnia. A határidők betartása és a keretek közé szorítás. Erre csak katonásan lehet ösztönözni. Nem akarok a menedzsere lenni, mert az még keményebb, ami egy anya-fia kapcsolatban hosszú távon nem biztos, hogy jó. A kislányunk most lett első osztályos, vele is egyre többet kell foglalkozni. Tivinek megmutattuk az utat, amin továbbmehet, és szeretnénk háttérbe vonulni. A versenyekre való felkészülés már az ő dolga lesz. Mindenben támogatjuk, amit szeretne. A Kitörés emléktúra 35 kilométeres távját is így teljesítette idén februárban. Persze elkísértem, mert ez egy nagyon veszélyes dolog. Mondtuk neki, hogy ez sok lesz, ráadásul a túra éjszaka indul, és a budai hegyekben megy az útvonal kemény hidegben. Mégis úgy döntött, hogy megcsinálja, és sikerült neki. Ő volt a második legfiatalabb, aki teljesítette a távot. 

Tivadar: - Nagy élmény volt, meg kellett izzadni érte, de az emlékek megszépülnek.

- Hol folytatod a tanulmányaidat?

Tivadar: - A Tóparti Gimnáziumban. A filmezést mindenképpen szeretném folytatni, akár vállalkozásban is, de a katonaságban is látok fantáziát, habár ezek nehezen összeegyeztethetők. Ha rendvédelemben tanulok, azt nehezebben tudom a civil életben hasznosítani, de fordítva működik a dolog. A szüleim nyelvtanulásra biztatnak, mert az angol a filmekhez nagyon hasznos, a német és az orosz pedig a kutatásokhoz. Ezeket bármilyen területen tudom majd használni.

 

Váczi Márk

(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)



LEGFRISSEBB VIDEÓK

Karácsonyfák mindenkinek - ovisoktól


Mivel etessük télen a madarakat?


„A hegyek: a látható Isten…”