A gépipariban végzett híradástechnikai szakon, mert szerette a matematikát. Majd Szombathelyen hallgatott népművelést és magyart, hiszen már 17 évesen tudta, a művészettel akar foglalkozni. Volt Móron művészeti előadó, dolgozott Kecskeméten a Kerámia Stúdióban, párjával képző-és iparművészeti szabadiskolát alapítottak. Erősítette a Szent István Király Múzeum csapatát, vezette a Városi Képtár – Deák Gyűjteményt, társaival elindította a kortárs fesztivált és még sorolhatnánk, mennyi mindent tett meg a művészetért Szűcs Erzsébet napjainkig.

- Számított arra, hogy elismerésben részesül?

Egyáltalán nem, hiszen ezt én már megkaptam egyszer, 2001-ben. Akkor pályáztam a Deák Gyűjtemény vezetői posztjára, és egy érvényes pályázat volt, az enyém, így azt mondták, hogy kiírják még egyszer. Nem szálltam ringbe újra, tehát akkor leköszöntem egy darabig. A kuratórium viszont úgy gondolta, megköszöni a munkámat. Most kicsit hasonló a helyzet, hiszen az intézményt beolvasztották a Szent István Király Múzeumban, tehát tulajdonképpen a kuratóriumi döntés időpontjában már nem voltam az intézmény vezetője. Emiatt eszembe sem jutott, hogy újfent odaítélik nekem. A díj azonban nem csak az enyém. Hiszen Deák Dénes létrehozott valamit, és mi, a munkatársaimmal és a nagy elődökkel - Kovács Péter, Kovalovszky Márta - az elmúlt években próbáltuk olyan színvonalon fenntartani, amit a művek és a gyűjtemény is megkövetel. Deák Dénes olyan fantasztikus értéket és lehetőséget hagyott a városra, amit meg kell becsülni. A saját vagyonából hozta létre az alapítványt, a lakását és minden pénzét a városnak adta, noha nem is volt fehérvári kötődésű.

- A gyakorlatban mit jelent az, hogy a Szent István Király Múzeum részeként működik tovább a Városi Képtár – Deák Gyűjtemény?

Még nem tudjuk, még nem alakult ki. Azt gondolom, hogy rengeteg lehetőséget rejt az összeolvadás, hiszen olyan gyűjtemények olvadnak össze, mint az Ybl Gyűjtemény, az Új Magyar Képtár anyaga és a Deák Gyűjtemény, ami együtt sokkal erősebb lehet. De ehhez az kell, hogy a XX. századi vagy a kortárs művészettörténetnek legyen ereje, becsülete. Nyilván ezt nekünk, művészettörténészeknek is meg kell teremteni, de az is kell, hogy a város is úgy lássa, van értelme ezt támogatni. Jó lenne, ha olyan kultúra működne Székesfehérváron, amelyben a vizuális kultúrának is vannak képviselői. A cél, hogy jó kiállításokat rendezzünk, legyenek jó kiállítótermek a városban, és természetesen jó gyűjteménygyarapodási lehetőség. Mindezt megteremteni nagy munka, pénz is, és alapvetően városvezetői szándék azt hiszem. Mindenesetre nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő, de Izinger Katalin vagy Gartner Petra művészettörténész, de említhetném Smohay András művészettörténészt, múzeumigazgatót is, nagyon profik ezen a területen, jó lesz velük együttműködni. Akkora potenciál van szerintem Fehérvárban, amit nagyon jó lenne kihasználni.

- Mennyi követője, kedvelője van Székesfehérváron és úgy általában a kortárs művészetnek?

Nehéz megítélni.  Szentendre például büszkén hirdeti, hogy létrehoztak egy új, másfél hónapig tartó fesztivált, és vallják, hogy ők Magyarország művészeti fővárosa. Azt gondolom, hogy ma a legtöbb dolog a marketingről szól, és ha jól van megcsinálva, valamint a művészeti szakemberek, a tudósok számára is fontos, hogy kapcsolatot tartsanak a közönséggel, akkor működik a dolog és kíváncsiak rá az emberek. Vegyük például El Kazovszkij munkásságát. Az ő nevét nemrég talán csak a legfelsőbb elit ismerte, vagy a szakemberek. De sikerült a Magyar Nemzeti Galériában egy olyan kiállítást rendezni, amely több tízezeres látogatószámot eredményezett. Kellenek közvetítők is ezen a területen. Nagyon nagy baj, hogy a vizuális művészeti nevelés az iskolákban egyre inkább kiszorul. Kevés óraszámban és nem egészen értő módon tanítják, mint ahogyan sajnos az irodalommal is ez a helyzet. A kortárs művekig az érettségi idejére sem jutnak el a diákok. Hiába próbálja ezt a múzeumpedagógia pótolni, az megint csak a kiváltságosoké lesz. Sok esetben pedig, véleményem szerint, a gyerekek unják magukat az órákon. Nyitottabb oktatásra van szükség ahhoz szerintem, hogy ne csak azok a gyerekek értsék és ismerjék meg például a kortárs művészetet is, akiket kiskoruktól a szüleik elvisznek egy-egy múzeumba, képtárba. Óriási fejlődés volt az elmúlt években, amikor a múzeumpedagógiára állami szinten elég sok, főleg uniós forrásokból költöttek. Mi a mi részünkről megpróbálunk közvetítők lenni, de mindenkinek lépéseket kell tenni hozzá és a művészeknek is. Hiszen nem lehet az elefántcsonttoronyban várni, hogy az emberek majd lépcső és létra nélkül felmásszanak, odataláljanak hozzánk.

- Erre vonatkozó áthidaló törekvés volt például az Önök részéről az, hogy diákok munkáit is kiállítottak a Városi Képtárban?

Így igaz. Diákgalériát nyitottunk, most is gyermek és ifjúsági munkák díszítik az emeleti terem falait. Hiszen ha egy gyermek kiállít nálunk, akkor a szülők és a nagyi is eljön ide, az Oskola utcába, és rácsodálkozik a Szolnoki művésztelep kiállítására, közben pedig halálosan büszke gyermekére, unokájára.

(fotók: okkfehervar.hu)