2016. november 4.

„Egy pali, akit érdekelnek a dolgok…”


Mintha atomvillanás után lennénk, úgy néz ki a Pelikán Galéria, amikor belépek az ajtón, valamikor augusztus közepe táján. Minden, aminek a falon kellene lennie, a földön van, a legkevésbé sem festői összevisszaságban, leginkább csak néhány kiválasztott számára áttekinthető módon…

Ha azt mondanám, hogy ezekből a holmikból itt egy nap múlva kiállítás nyílt, nem sokan hinnék el. Kivéve természetesen a képzőművészeket, akik mindannyian átélték már ezt, bármelyik szabadon választott kiállításuk kapcsán.

Így van ezzel a szóban forgó tárlat alkotója is, Arany „Gold” Zoltán, aki hajlandó pár percre félbehagyni a reménytelennek látszó küzdelmet, amit épp egy mozgásérzékelővel folytat az érkezésem pillanatában. Félbehagyja, elém jön, de azért kicsit „ha már megígértem a gyereknek” fejjel. Mondjuk, igaza van, én is így néznék ki hasonló szituációban.

Mindegy, elkezdünk beszélgetni, mert akkor úgyis minden jóra fordul.

 

 

- ... és ez hol jelenik meg?

- Újságban. Helyi Érték a címe.

- Ennek örülök.

- Miért is?

- Mert sokkal jobb, mintha azt mondtad volna, hogy „a Szénhülye Magazintól jöttem, és téged gondoltunk címlapra…”

- Akkor most már muszáj megkérdeznem, hogy alapból utálsz interjút adni, vagy csak simán zavarlak kiállítás-építés közben?

- Dehogy zavarsz. Én vagyok az, aki mindig megcsúszik, és az utolsó pillanatra gyűlnek össze a dolgok. Igazából egy kicsit korábban van ez a kiállítás, mint ahogy szerettem volna, vagy ahogy erről szó volt. Egy későbbi időpont megfelelőbb lett volna, szerintem ez az augusztus közepe kevésbé jó abból a szempontból, hogy nagyon sokan nincsenek itthon. Ráadásul nekem a nyár eléggé sűrű, jövős-menős.

- Fesztiválozós?

- Annyira nem, inkább munkák kapcsán sok egy kicsit. Kiszámítottam egy felkészülési időt, és ahhoz képest vagyunk kicsit korábban. Úgyhogy nagyon intenzív volt az utóbbi időszak, annak érdekében, hogy összeálljon az anyag, amit ide gondoltam. De most úgy tűnik, hogy minden rendben van, különösen ahhoz képest, hogy holnap nyílik a kiállítás, és még nincs semmi a falon.

- Ahhoz képest kifejezetten jól állsz, tényleg.

- Jó, de most már itt van minden, csak fel kell rakni, ez már a legkönnyebb része.

- Az imént épp tanúja voltam, hogy egy elveszettnek tűnő vasrács hollétét próbáltad felidézni, valami kerttel összefüggésben.

 

 

 

- Az lehet, hogy sose lesz meg, pedig a lámpa, amihez tartozik, a régi Vidámparkból való, aminek a hangulata nekem nagyon fontos volt. És onnan való ez a régi utcalámpa, ami most már a fotóinstalláció: van rajta egy fotó, alul meg egy mozgásérzékelő, és ha elé állsz, akkor bekapcsol, és egy másik fotót mutat.

- A Vidámpark hangulata miért fontos? A gyerekkorod?

- Igen, meg egyébként is mindig vonzott, mert azért elég furcsa vidámpark volt ez. A Mecsekben, Pécs mellett még talán működik egy hasonló, ahol ezek a játékok vannak, mint amik itt voltak.

- Hajóhinta…

- Úgy van, például. Ott még a régi játékokat régi nénik kapcsolják be, és ez nagyon izgalmas szerintem. Ráadásul Garami Ricsi barátom, aki sajnos már nincs köztünk, ott forgatta a Vidámpark című filmjét Super 8-assal, és elég sokat jártunk le oda együtt akkoriban.

- Legendás barátság volt a tiétek - ehhez az kellett, hogy azonos módon gondolkodjatok a világról, a képzőművészetről, vagy egyszer csak találkoztatok, és úgy maradtatok?

- Találkoztunk és úgy maradtunk. Engem a Ricsi tanított meg sok mindenre a fotózásról. Ő az Őri Tóthnál tanult, és mi nagyjából akkor ismerkedtünk meg. Úgyhogy amikor érdekelni kezdett a fotózás, Ricsit kérdeztem meg, merre induljak - sőt: az első fényképezőgépemet együtt vettük. Még otthon, a fürdőszobában hívtuk elő a képeket. Vettem egy régi nagyítót, és együtt lötyböltük az előhívó folyadékokat.

- Annak is volt egy hangulata.

 

 

 

- Annak rohadt jó hangulata volt. Nagyon régen nem hívtam elő filmet kézzel - most, hogy beszélünk róla, el is kezdett hiányozni. De hát azóta megszűnt a Forte, ahol a papírt lehetett beszerezni. Nem is tudom, hozzá lehet-e jutni valahol fotópapírhoz…

- Amikor mondtam a szerkesztőségben, hogy szeretnék egy interjút készíteni veled, kérték, hogy mondjak rólad valamit. És akkor mondtam, hogy a Gold, kész, majd kifejtjük. Aztán rájöttem, hogy nem is lenne olyan egyszerű megfogalmazni rólad egy definíciót. Te tudnál?

- Definíciót saját magamról? Ez nehéz kérdés…

- Kicsit örülök is, hogy nem nekem tették fel.

- Persze, mert az ember magát látja a legnehezebben, meg nem is szoktunk ezen gondolkodni. De ha muszáj, akkor azt mondanám: egy pali, akit érdekelnek… a dolgok. Szeretem a munkámat, és emellett szeretem a művészet számos területét is. Imádok kiállításokra járni, szeretem a film műfaját - szeretek észrevenni dolgokat.

- Miközben van az életedben egy nagyon precíz, nagy odafigyelést igénylő dolog: a tetoválás, ami lényegében matematikai pontosságú rajzolást igényel. Ez hogy került az életedbe?

- Elég korán, ’93 körül. A mostani üzlettársam, Körmöczi Péter ötlete volt. Nem ismertük egymást, csak hallotta, hogy jól rajzolok. Leültünk, mutattam neki pár rajzot, és mondta, hogy van egy ötlete: szeretne egy tetováló stúdiót. És ez lett a második stúdió az országban.

- Akkor már megvolt a teknősbékás egyentetkója?

- Nem, az későbbi, már én rajzoltam…

- És közben volt munkád?

- Igen, egy kis cégnél reklámgrafikával foglalkoztam. És amikor Péter megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem tetoválni - amit korábban soha nem csináltam még -, akkor mondtam, hogy dehogynem, próbáljuk ki. Aztán megszerettem.

- Azért aki járt már tetováló stúdióban, az láthatta, hogy ez egy szakma, ami nem arról szól, hogy kormomból és vérből kevert festéket juttatunk az emberek bőre alá zsebkéssel.

- Persze, ezek speciális dolgok. Pont ma vettem egy új gépet, ami a korábbinak egy továbbfejlesztett változata, és most örülök nagyon, a jövő héten kipróbálom.

- Mi jelenti a fejlődést egy ilyen gépnél?

- Ez egy nagyon finom műszer, amiben a motor fordulata más, meg olyan áttételek vannak benne, amik megkönnyítik a munkát. Ez is fejlődik, mint minden.

- Te is?

- Azt nem tudom. Remélem, hogy igen. Szeretném azt mondani, hogy fejlődök ebben.

 

 

 

- Mi volt az első minta, amit feltettél?

- Egy karkötő, egy Tamásiban élő srácnak. A mai napig jár még hozzám - és még el se takartatta azt a karkötőt, úgyhogy megvan.

- Ahhoz a karkötőhöz képest hol tartasz most?

- Nem tudom, ezt nehéz így megmondani. Meg nem is biztos, hogy nekem kell megmondanom. Igazából igyekszem minden mintát jobban megcsinálni az előzőnél. De az ember bármihez kezd, ez motiválja, valószínűleg.

- Akkor megpróbálom átfogalmazni a kérdést. Ha én látok egy videofelvételt valamelyik régi interjúmról, és hallgatom az interjúalanyt, egy idő után azt érzem, hogy a riporternek most már kérdeznie kellene valamit. És ha a régi önmagam pont akkor kérdez, akkor örülök, mert azt érzem, hogy szakmailag rendben volt, amit akkor csináltam.

- Oké, így értem. Ha a régi dolgokat néznénk vissza, én meg pont azt mondanám, hogy egy csomó dolgot ma már másképp rajzolnék meg, és igen: ez tekinthető fejlődésnek. Lehet, hogy egy kompozíciót nem úgy csinálnék, vagy legyógyultan látom, hogy mélyebb tónust kellett volna használni. És ez valóban abból fakadhat, hogy mennyire tudom vagy akarom magam képezni.

- Egyszer küldtem neked egy fotót Angliából, egy tetováló stúdióról. És nem azt írtad vissza, hogy „de jól néz ki”, hanem hogy „mit varratsz?” Így látod a világot? Előbb-utóbb mindenkin lesz valami minta?

- Talán mindenkin azért nem. Én inkább azt gondolom, hogy azok tetováltassanak, akik számára ennek van valami jelentősége. Mint nálad is, például.

- Igen, elég alaposan kikérdeztél előtte. Kicsit azt éreztem: ha nem győzlek meg, hogy erre nekem tényleg szükségem van, akkor nem is vállalnád.

- Mert én szeretem, hogyha valakiben érzem, hogy nemcsak egy díszítő motívumként fontos neki a tetoválás, hanem valami mélyebb jelentéssel is bír. Ezek mindig értékesebb dolgok. És ilyenkor mindig kíváncsi vagyok a történetre, meg hogy mit jelent majd a minta annak, aki viselni fogja. Néha egészen közel lehet kerülni így valakihez, és akkor egész más érzés megkomponálni egy rajzot.

 

 

 

- Nemet mondtál már?                             

- Persze, sok mindenre.

- Mi a kizáró ok?

- Önkényuralmi jelképeket abszolút nem vállalok. Vagy ha olyan testfelületre kérik, ami nem alkalmas tetoválásra, vagy nem szívesen dolgozom rá. De azért ez elég ritka, mert az emberek általában nem az extrém dolgokkal jönnek - vagy pedig tudják, hogy mi az, amit úgysem vállalok el. De biztos van, aki megcsinálja.

- Beszélgettünk egyszer, és mondtad, hogy el sem tudnád képzelni, hogy hosszabb ideig ne lásd a gyerekeidet. Mesélsz róluk?

- Nekem a családom mindig is a legfontosabb volt. Ádám tizenöt éves, Marci tizenkettő, Judit pedig… fiatal. A fiúk szerencsére mindketten nagyon jók a suliban, tényleg nagyon büszke vagyok rájuk. Azt látom, hogy még bármi lehet belőlük. Ádámot nagyon érdekli például a snooker: játssza is, és mindent tud róla. A játékról is, meg az összes játékosról is. A BBC közvetítéseit nézi angolul, amitől nagyon jó lett a nyelvtudása meg a kiejtése. Szóval ő szerintem szívesen lenne a snooker közelében, akár játékosként, akár kommentátorként. De majd kiderül.

- Akkor egyiküket se terelitek erőszakkal az orvos-ügyvéd-mérnök irányba.

- Nem, persze. Majd amit akarnak, abba az irányba mennek el.

- Képzőművészeti irány is lehetséges?

- Néha rajzolgatnak, de nem annyira sokat. Nézik az apjukat, aki mindenféle ufó dolgokat gyűjt, meg néha megjelenik a vastelepről egy szatyor fogaskerékkel - gondolom, lesajnálóan megmosolyognak, aztán nagyjából ennyi. De aztán persze amikor ebből kijön valami, annak örülnek ők is. Csak ezt megelőzi az, hogy egy darabig mindenféle kacatot kell kerülgetni, ami biztos nehéz…

 

Török Péter

 

(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)




LEGFRISSEBB VIDEÓK

Az atomkor hajnala


„Az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik…”


A Saint-Antoine kapu pusztulása