„Egy pali, akit érdekelnek a dolgok…”
Mintha atomvillanás után lennénk, úgy néz ki a Pelikán Galéria, amikor belépek az ajtón, valamikor augusztus közepe táján. Minden, aminek a falon kellene lennie, a földön van, a legkevésbé sem festői összevisszaságban, leginkább csak néhány kiválasztott számára áttekinthető módon…
Ha azt mondanám, hogy ezekből a
holmikból itt egy nap múlva kiállítás nyílt, nem sokan hinnék el. Kivéve
természetesen a képzőművészeket, akik mindannyian átélték már ezt, bármelyik
szabadon választott kiállításuk kapcsán.
Így van ezzel a szóban forgó tárlat
alkotója is, Arany „Gold” Zoltán, aki
hajlandó pár percre félbehagyni a reménytelennek látszó küzdelmet, amit épp egy
mozgásérzékelővel folytat az érkezésem pillanatában. Félbehagyja, elém jön, de
azért kicsit „ha már megígértem a gyereknek” fejjel. Mondjuk, igaza van, én is
így néznék ki hasonló szituációban.
Mindegy, elkezdünk beszélgetni, mert
akkor úgyis minden jóra fordul.
- ... és ez hol jelenik meg?
-
Újságban. Helyi Érték a címe.
- Ennek örülök.
-
Miért is?
- Mert sokkal jobb, mintha azt
mondtad volna, hogy „a Szénhülye Magazintól jöttem, és téged gondoltunk
címlapra…”
-
Akkor most már muszáj megkérdeznem, hogy alapból utálsz interjút adni, vagy
csak simán zavarlak kiállítás-építés közben?
- Dehogy zavarsz. Én vagyok az, aki
mindig megcsúszik, és az utolsó pillanatra gyűlnek össze a dolgok. Igazából egy
kicsit korábban van ez a kiállítás, mint ahogy szerettem volna, vagy ahogy
erről szó volt. Egy későbbi időpont megfelelőbb lett volna, szerintem ez az
augusztus közepe kevésbé jó abból a szempontból, hogy nagyon sokan nincsenek
itthon. Ráadásul nekem a nyár eléggé sűrű, jövős-menős.
-
Fesztiválozós?
- Annyira nem, inkább munkák kapcsán
sok egy kicsit. Kiszámítottam egy felkészülési időt, és ahhoz képest vagyunk
kicsit korábban. Úgyhogy nagyon intenzív volt az utóbbi időszak, annak
érdekében, hogy összeálljon az anyag, amit ide gondoltam. De most úgy tűnik, hogy minden rendben van, különösen
ahhoz képest, hogy holnap nyílik a kiállítás, és még nincs semmi a falon.
-
Ahhoz képest kifejezetten jól állsz, tényleg.
- Jó, de most már itt van minden,
csak fel kell rakni, ez már a legkönnyebb része.
-
Az imént épp tanúja voltam, hogy egy elveszettnek tűnő vasrács hollétét
próbáltad felidézni, valami kerttel összefüggésben.
- Az lehet, hogy sose lesz meg,
pedig a lámpa, amihez tartozik, a régi Vidámparkból való, aminek a hangulata
nekem nagyon fontos volt. És onnan való ez a régi utcalámpa, ami most már a
fotóinstalláció: van rajta egy fotó, alul meg egy mozgásérzékelő, és ha elé
állsz, akkor bekapcsol, és egy másik fotót mutat.
-
A Vidámpark hangulata miért fontos? A gyerekkorod?
- Igen, meg egyébként is mindig
vonzott, mert azért elég furcsa vidámpark volt ez. A Mecsekben, Pécs mellett
még talán működik egy hasonló, ahol ezek a játékok vannak, mint amik itt
voltak.
-
Hajóhinta…
- Úgy van, például. Ott még a régi
játékokat régi nénik kapcsolják be, és ez nagyon izgalmas szerintem. Ráadásul
Garami Ricsi barátom, aki sajnos már nincs köztünk, ott forgatta a Vidámpark
című filmjét Super 8-assal, és elég sokat jártunk le oda együtt akkoriban.
-
Legendás barátság volt a tiétek - ehhez az kellett, hogy azonos módon
gondolkodjatok a világról, a képzőművészetről, vagy egyszer csak találkoztatok,
és úgy maradtatok?
- Találkoztunk és úgy maradtunk.
Engem a Ricsi tanított meg sok mindenre a fotózásról. Ő az Őri Tóthnál tanult,
és mi nagyjából akkor ismerkedtünk meg. Úgyhogy amikor érdekelni kezdett a
fotózás, Ricsit kérdeztem meg, merre induljak - sőt: az első fényképezőgépemet
együtt vettük. Még otthon, a fürdőszobában hívtuk elő a képeket. Vettem egy
régi nagyítót, és együtt lötyböltük az előhívó folyadékokat.
-
Annak is volt egy hangulata.
- Annak rohadt jó hangulata volt.
Nagyon régen nem hívtam elő filmet kézzel - most, hogy beszélünk róla, el is
kezdett hiányozni. De hát azóta megszűnt a Forte, ahol a papírt lehetett
beszerezni. Nem is tudom, hozzá lehet-e jutni valahol fotópapírhoz…
-
Amikor mondtam a szerkesztőségben, hogy szeretnék egy interjút készíteni veled,
kérték, hogy mondjak rólad valamit. És akkor mondtam, hogy a Gold, kész, majd
kifejtjük. Aztán rájöttem, hogy nem is lenne olyan egyszerű megfogalmazni rólad
egy definíciót. Te tudnál?
- Definíciót saját magamról? Ez
nehéz kérdés…
-
Kicsit örülök is, hogy nem nekem tették fel.
- Persze, mert az ember magát látja
a legnehezebben, meg nem is szoktunk ezen gondolkodni. De ha muszáj, akkor azt
mondanám: egy pali, akit érdekelnek… a dolgok. Szeretem a munkámat, és emellett
szeretem a művészet számos területét is. Imádok kiállításokra járni, szeretem a
film műfaját - szeretek észrevenni dolgokat.
-
Miközben van az életedben egy nagyon precíz, nagy odafigyelést igénylő dolog: a
tetoválás, ami lényegében matematikai pontosságú rajzolást igényel. Ez hogy
került az életedbe?
- Elég korán, ’93 körül. A mostani
üzlettársam, Körmöczi Péter ötlete volt. Nem ismertük egymást, csak hallotta,
hogy jól rajzolok. Leültünk, mutattam neki pár rajzot, és mondta, hogy van egy
ötlete: szeretne egy tetováló stúdiót. És ez lett a második stúdió az
országban.
-
Akkor már megvolt a teknősbékás egyentetkója?
- Nem, az későbbi, már én rajzoltam…
-
És közben volt munkád?
- Igen, egy kis cégnél
reklámgrafikával foglalkoztam. És amikor Péter megkérdezte, hogy nem lenne-e
kedvem tetoválni - amit korábban soha nem csináltam még -, akkor mondtam, hogy
dehogynem, próbáljuk ki. Aztán megszerettem.
-
Azért aki járt már tetováló stúdióban, az láthatta, hogy ez egy szakma, ami nem
arról szól, hogy kormomból és vérből kevert festéket juttatunk az emberek bőre
alá zsebkéssel.
- Persze, ezek speciális dolgok.
Pont ma vettem egy új gépet, ami a korábbinak egy továbbfejlesztett változata,
és most örülök nagyon, a jövő héten kipróbálom.
-
Mi jelenti a fejlődést egy ilyen gépnél?
- Ez egy nagyon finom műszer, amiben
a motor fordulata más, meg olyan áttételek vannak benne, amik megkönnyítik a
munkát. Ez is fejlődik, mint minden.
-
Te is?
- Azt nem tudom. Remélem, hogy igen.
Szeretném azt mondani, hogy fejlődök ebben.
-
Mi volt az első minta, amit feltettél?
- Egy karkötő, egy Tamásiban élő
srácnak. A mai napig jár még hozzám - és még el se takartatta azt a karkötőt,
úgyhogy megvan.
-
Ahhoz a karkötőhöz képest hol tartasz most?
- Nem tudom, ezt nehéz így
megmondani. Meg nem is biztos, hogy nekem kell megmondanom. Igazából igyekszem
minden mintát jobban megcsinálni az előzőnél. De az ember bármihez kezd, ez
motiválja, valószínűleg.
-
Akkor megpróbálom átfogalmazni a kérdést. Ha én látok egy videofelvételt
valamelyik régi interjúmról, és hallgatom az interjúalanyt, egy idő után azt
érzem, hogy a riporternek most már kérdeznie kellene valamit. És ha a régi
önmagam pont akkor kérdez, akkor örülök, mert azt érzem, hogy szakmailag
rendben volt, amit akkor csináltam.
- Oké, így értem. Ha a régi dolgokat
néznénk vissza, én meg pont azt mondanám, hogy egy csomó dolgot ma már másképp
rajzolnék meg, és igen: ez tekinthető fejlődésnek. Lehet, hogy egy kompozíciót
nem úgy csinálnék, vagy legyógyultan látom, hogy mélyebb tónust kellett volna
használni. És ez valóban abból fakadhat, hogy mennyire tudom vagy akarom magam
képezni.
-
Egyszer küldtem neked egy fotót Angliából, egy tetováló stúdióról. És nem azt
írtad vissza, hogy „de jól néz ki”, hanem hogy „mit varratsz?” Így látod a
világot? Előbb-utóbb mindenkin lesz valami minta?
- Talán mindenkin azért nem. Én
inkább azt gondolom, hogy azok tetováltassanak, akik számára ennek van valami
jelentősége. Mint nálad is, például.
-
Igen, elég alaposan kikérdeztél előtte. Kicsit azt éreztem: ha nem győzlek meg,
hogy erre nekem tényleg szükségem van, akkor nem is vállalnád.
- Mert én szeretem, hogyha valakiben
érzem, hogy nemcsak egy díszítő motívumként fontos neki a tetoválás, hanem
valami mélyebb jelentéssel is bír. Ezek mindig értékesebb dolgok. És ilyenkor
mindig kíváncsi vagyok a történetre, meg hogy mit jelent majd a minta annak,
aki viselni fogja. Néha egészen közel lehet kerülni így valakihez, és akkor
egész más érzés megkomponálni egy rajzot.
- Nemet mondtál már?
- Persze, sok mindenre.
-
Mi a kizáró ok?
- Önkényuralmi jelképeket abszolút
nem vállalok. Vagy ha olyan testfelületre kérik, ami nem alkalmas tetoválásra,
vagy nem szívesen dolgozom rá. De azért ez elég ritka, mert az emberek
általában nem az extrém dolgokkal jönnek - vagy pedig tudják, hogy mi az, amit
úgysem vállalok el. De biztos van, aki megcsinálja.
-
Beszélgettünk egyszer, és mondtad, hogy el sem tudnád képzelni, hogy hosszabb
ideig ne lásd a gyerekeidet. Mesélsz róluk?
- Nekem a családom mindig is a
legfontosabb volt. Ádám tizenöt éves, Marci tizenkettő, Judit pedig… fiatal. A
fiúk szerencsére mindketten nagyon jók a suliban, tényleg nagyon büszke vagyok
rájuk. Azt látom, hogy még bármi lehet belőlük. Ádámot nagyon érdekli például a
snooker: játssza is, és mindent tud róla. A játékról is, meg az összes
játékosról is. A BBC közvetítéseit nézi angolul, amitől nagyon jó lett a
nyelvtudása meg a kiejtése. Szóval ő szerintem szívesen lenne a snooker
közelében, akár játékosként, akár kommentátorként. De majd kiderül.
-
Akkor egyiküket se terelitek erőszakkal az orvos-ügyvéd-mérnök irányba.
- Nem, persze. Majd amit akarnak,
abba az irányba mennek el.
-
Képzőművészeti irány is lehetséges?
- Néha rajzolgatnak, de nem annyira
sokat. Nézik az apjukat, aki mindenféle ufó dolgokat gyűjt, meg néha megjelenik
a vastelepről egy szatyor fogaskerékkel - gondolom, lesajnálóan megmosolyognak,
aztán nagyjából ennyi. De aztán persze amikor ebből kijön valami, annak örülnek
ők is. Csak ezt megelőzi az, hogy egy darabig mindenféle kacatot kell
kerülgetni, ami biztos nehéz…
Török
Péter
(Cikkünk
a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)