„Az embernek biztosan van közölni valója…”
Csendben, szerényen élt, és szerény körülmények között hunyt el – igazából nyomorban. Ne szépítsük a dolgot: éhen halt. De élete során sajátosan egyéni művészetet alakított ki a modern nyugat-európai stílusirányzatok, főleg az expresszionizmus, a kubizmus és a konstruktivizmus mentén. 1894. április 13-án született Derkovits Gyula.
Sokgyermekes családban nőtt fel. Édesapja
asztalosmester volt és fiának is ezt az életet szánta. Korán elkezdett
rajzolni, s édesapja nem nézte jó szemmel fia művészi próbálkozásait. 16 évesen
édesapja hivatalos szerződéssel maga mellé vette inasnak, hogy aztán 3 év
múltán már mint segéd dolgozhasson a családi műhelyben. A sok hiányzás miatt az
elemit csak a harmadikig járta. Édesanyja korai halála egész ifjúságának talán
legmegrázóbb eseménye. Nem csoda, hogy az anya nélkül maradt egyre szegényedő
családban a rajzolás és festés jelentett örömöt számára.
Az első világháború kitörésekor önként
jelentkezett katonának, feltehetően azért, hogy megszabaduljon a
rákényszerített munkájától. Néhány hetes kiképzést követően a Kárpátokban folyó
harcokba küldték, ahol kisebb sebesüléssel kórházba került, aztán 1915 tavaszán
ismét a frontra küldték. Bal könyökén és alsó karján nehéz, roncsolt sebet kap.
Mire a szanitécek rátalálnak, tüdeje áthűl a nagy hidegben. Először vidékre,
majd Bécsbe kerül, kórházba. Bal karját amputálni akarják. Nem engedi. Úgy
érzi, még szüksége lesz rá, palettát tart majd vele. Bal karja a gondos ápolás
mellett is béna marad, a hidegben egész életére kiható tüdőbajt kap.
1916-ban visszatér Magyarországra és
felköltözött Budapestre. Hadirokkantként, némi segélyből és asztalosmunkából
tartotta fenn magát. Baloldali elkötelezettségű ember volt, már 1918-ban
belépett a kommunista pártba, folyamatosan kapcsolatot tartott fenn a bécsi
emigránsokkal. Kezdetben bátyjánál lakott. Megélhetését az állam 1919-ig évi
120 koronával támogatta. 1917 januárjától a kor legmodernebb szemléletű
magántanodájában, a Haris közi Képzőművészeti szabadiskolában tanul, ahol olyan
tanárok keze alatt folyt a munka, mint Kernstok Károly, Rippl-Rónai József,
Vedres Márk, Vágó József, Bölöni György, Elek Artúr, Márkus László. Abban az
évben a Lónyai utcai Iparrajziskolában esti aktrajzolásra járt, majd
Podolini-Volkmann Atrúr Lehel téri és Teplánszky Sándor Akácfa utcai szabadiskolájába
képezte magát. Ugyancsak '17-ben a MA szerkesztőségében kiállították rajzait.
Időről-időre kiújuló tüdőbaja hátráltatja a munkában. Itt ismerkedett meg
későbbi feleségével, az iskola egyik modelljével, Dombai Viktóriával.
A Tanácsköztársaság kitörésével átalakították
az oktatási rendszert és lehetőséget kapott, hogy Kernstok Károly által
vezetett Nyergesújfalusi művésztelepen tanulhasson. Ez az alig másfél hónap
művészi fejlődésére, világnézetére óriási hatással volt. A Tanácsköztársaság augusztus
elején bekövetkezett bukása után leendő feleségével az éj leple alatt vonatra
szállt és visszautazott Budapestre.
Miután visszatért Budapestre, kilátástalan
helyzetében Kernstock Károly sietett segítségére. Elkészítette a Pandamonium
című litográfia-sorozatát. Egyik megrendelést kapta a másik után. Füst Milán:
Advent, Arany János: Toldi és Moly Tamás: Karnevál című könyvéhez készített
illusztrációkat. 1921 végétől kezdve már lapoknak is dolgozik. A Magyar Írás, a
korszak egyik legnagyobb művészeti folyóirata, sorra közölte linómetszeteit és
festményeinek reprodukcióit.
1920 telén Kmetty János műtermébe jár
aktrajzolásra. Ő ismertette meg a rézkarcolással. 1920-ban két képet (Papagájos
ember, Dögevők, lappanganak) kiállított a Nemzeti Szalonban. 1921 végén
Szobotka Imre közel két hónapra átengedte Déry utcai műtermét, mely hatalmas
lendületet adott Derkovits munkakedvének. 1922 elejére megszülettek az első
valóban jelentős művek. E nagyméretű olajképek elkészültét követően, néhány
kisebb csoportos tárlat után 1922. november 19-én megnyílt első gyűjteményes
kiállítása a Belvedere galériában mely erkölcsi és anyagi tekintetben is komoly
sikert hozott.
Habár a kiállítás ismertté tette a nevét a
műértők között, a mindennapi megélhetés nem lett könnyebb a fiatal házaspárnak.
1923. június 2-án Derkovits Gyula feleségével hajóval Bécsbe utazott. Kint a
Pestről hozott pénz hamar elfogyott és alig egy hónap múltán tartalékaik
kifogytak. Hoselitz Ernő gyártulajdonos azonban segítségükre sietett és a közel
két évig szerény megélhetést biztosított a nekik. Rendszeresen látogatta a
múzeumokat, kedvenc helye a Kunsthistorisches Museum volt.
Ottani tartózkodása alatt egyre gyakrabban
fordult a sokszorosított grafika műfajához, itt készítette el az Evezősök, a
Kártyázók és a Halottsiratás című lapokat, mely utóbbi a Magyar Rézkarcoló
Művészek Egyesülete révén a clevelandi seregszemlén is részt vett.
Talán két testvérének halála fordította
figyelmét a halál témájára. Az egész bécsi időszak legmegrendítőbb alkotása a
Halottsiratás festmény, mely Somogyi Béla szociáldemokrata újságíró 1920-ban
történt meggyilkolásának emlékét dolgozza fel.
1925. február 25-én a Weihburg Galériában
gyűjteményes kiállítása is egyértelműen sikerrel zárult, s több képe is gazdára
talált. A fokozódó infláció és munkanélküliség miatt ez sem volt elég a
mindennapi biztos megélhetéshez, így Derkovits abban a reményben hogy
Budapesten is vásárlókat találhat új képeire oda vitte őket. 1925. május 2-án
az Andrássy út 17. szám alatti Mentor könyvkereskedés kultúrszobájában nyílt
tárlat eladásaiból befolyt összeg, valamint a Bécsben élő magyar szobrász
Ferenczy Béni támogatása is sokat jelentett.
1925 augusztusában Hoselitztől érkező anyagi
támogatása abbamaradt. Később a magyar politikai rendőrség tisztogató
akciójának rémhíre és kilátástalan helyzetük miatt télen úgy határoztak,
visszatérnek Budapestre.
Hazatérése után Huppert Ernő gyártulajdonos
megrendelésre elkezdte festeni a máig lappangó Lakoma című festményt. A
kétmilliós előlegből egy jó állapotban lévő Üllői úti lakást béreltek. A kép
végül hosszú gyötrődést követően elkészült, de a megrendelőnél nem aratott
sikert, így a további anyagi támogatás is elmaradt.
1926 tavaszán a Képzőművészek Új Társasága
harmadik kiállítása hozott számára igazi hazai sikert. Az Ernst Múzeumban
megrendezett tárlaton három festménnyel (Önarckép, Utolsó vacsora, Élet és halál)
vett részt. A kritika nagyon jól fogadta a szinte még ismeretlen festőt, s
kiemelte munkáit; a KUT című folyóirat hasábjain egyre gyakrabban közölte.
Petrovics Elek a Szépművészeti Múzeum igazgatója megvásárolta Élet és halál című
festményét, ami az anyagi megbecsülés mellett óriási erkölcsi elismerést
jelentett számára.
1927 szeptemberében az Ernst Múzeum csoportos
tárlatán már 41 művel képviseltette magát. A Bécsben készült képek mellett már
itthon készített friss alkotásai is helyet kaptak a tárlaton. A hazai művek két
nagy téma köré csoportosulnak az egyik az utca, a nagyváros feszültségét
zaklatottságát, a másik pedig a belső intimitást sugárzó képei, melyek otthon
belső békéjéről, feleségével való életéről mesélnek. Az év rendkívüli sikerei
áttörést jelentettek Derkovits életében. Az állami vásárlás, a KUT díja, a
sajtó magasztaló kritikái is mind ezt mutatták. Önálló festői stílusa is lassan
kibontakozott, s olyan jelentős művek
kerültek ki ekkortájban ecsetje alól mint az Utca, Otthon vagy az Önarckép.
Az Ernst Múzeumbeli kiállítás sikere sajnos
nem hozta magával az anyagi megbecsülést, így a kínzó pénztelenségen 1928-ban a
Magyar Rézkarcoló Műhelybeli bemutatkozással sikerült átlendülnie. Az elmúlt
hét év grafikai munkásságát napvilágra táró válogatásból számos példány gazdára
talált. Az így befolyt összeg ideiglenesen megoldotta a házaspár anyagi
gondjait. Elköltöztek a Hunyadi tér 10. számú padláslakásba. A Dózsa-féle
parasztlázadás illusztrálásának 1929 januárjában kezd neki.
Ebben az időszakban született az a pár érdekes
csendélet, ahol Derkovits többféle idegen anyagot emelt a festménybe, így egy
furcsa kollázsszerű elegyét adva festménynek és valóságnak. A Halas csendéletet
a Tamás Galéria 1929-es tavaszi kiállításán mutatták be, ahol nagy tetszést
aratott, s bár a kritika fanyalogva fogadta, Oltványi Ártinger Imre a kor egyik
legnagyobb hatású műgyűjtője 400 pengőért megvásárolta saját gyűjteménye
számára.
1929. október 5-től 15-ig a Tamás Galéria
Gyűjteményes tárlatán már borongós hangulatú, nyomasztó képei helyett a friss,
harmóniát sugárzók kerültek a falakra. 1930. szeptember 1-én Derkovits részt
vesz a baloldali munkástüntetésen. A százezres menetet brutálisan elfojtó
kardlapozó rendőröket néhány rajzán is megörökíti.
1930 második felében felajánlják neki a Római
ösztöndíjat. de mivel a Palazzo Falconieri családtagokat nem fogadott,
hozzátartozókat saját költségükön kellett volna elszállásolni, végül Derkovits
lemondott a lehetőségről. Az eleve anyagi gondokkal küszködő házaspár az év
során tetemes lakbértartozást halmozott fel. Habár többen próbáltak segíteni,
hol képvásárlással, hol adománnyal, Derkovits nem volt hajlandó a számára
megalázó adományokat elfogadni, Így 1931. augusztus 19-én a házaspárt
kilakoltatták. Erről az eseményről tanúskodik a "Végzés" című
festmény is. Képeit a 600 pengős tartozás fejében lefoglalják, őt magát pedig 6
hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélik.
A kilakoltatott házaspár egy ideig a festő
feleségének testvéréhez költözik. Korábbi képeinek lefoglalása ellenére újabb
gyűjteményes kiállítással akart a közönség elé lépni. Így 1932 októberében
Tamás Henrik Galériájában mutatta be a frissen készült műveket. Képein itt már
látszik, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a fémszínek (Dinnyeevő, Vasút
mentén, Gond, Rézkarcoló önarckép). Bár az újságok pozitív kritikákkal
méltatták műveit, kevés festményt tudott eladni. A pénztelenség még arra is
rávette hogy feleségéhez hasonlóan modellként próbált pénzt szerezni. A
képzőművészeti Főiskolán Vaszary János eltanácsolta, helyette inkább egy évig
havonta ötpengős segélyt küldetett neki.
1933 februárjában a Szinyei Merse Pál Társaság
neki ítélte a Vasút mentén című képéért a tájképfestészeti díjat. A tekintélyes
erkölcsi siker melletti százpengős jutalom némileg enyhített a házaspár anyagi
gondjain. Nyáron a kis lakásból átköltöztek a Munkácsy Mihály utca 37. alatti
szoba-konyhás lakásba. Itt már olyan nagy méretű monumentális művek készültek
mint a Hídépítők, Hajókovács és a Szövőmunkások.
„Festészetemet
minden illozionisztikus elemtől megszabadítani akarom, mert szerintem csak úgy
jöhet létre egy erős festészet, ha tisztára festői formákkal dolgozunk és
festjük az élet jelenségeit mindenhonnan, hogy mentül intenzívebben tudjuk
magunkat kifejezni. Össze kell kötni a képzőművészetet a mondanivalóval, mert
az embernek biztosan van közölni valója. Mint festőnek és mai embernek érzem,
hogy kötelességem az életünk és társadalmunk jelenségeit maradék nélkül
kifejezni.”
(Derkovits Gyula,
1927. szeptember)
1934 februárjában a Nemzeti Szalonban megnyílt
kiállításon négy képét mutatja be. Ugyanebben a hónapban a Műcsarnokban
rendezett Nemzeti Képzőművészeti kiállításon a Dunai homokszállítók című művét
állítja ki.
Életének utolsó napjain két festményen
dolgozott: a mai napig lappangó Fázó asszonyon, és az Anya című képen.
Derkovits Gyula 1934. június 18-án felesége karjaiban halt meg.