2018. november 8.

„Rengeteg minden érdekel még a zene világában…”


Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek közepe táján egy kisebb csapattal Veszprém városában közlekedtünk gyalog. A vár kapujánál üldögélt egy fiatal zenész, aki kazettás magnóról szóló alapra ragtime-okat fuvolázott. Naná, hogy beszélgetni kezdtünk, és hamarosan kiderült, hogy az utcai fuvolázás leginkább financiális jelentőséggel bír, mivel a fiatalember inkább a meditatív zene irányába mozdulva képzeli el az életét.

Talán már aznap este egy koncerten találtuk magunkat, ahol megtudhattuk, milyen az, amikor Kövi Szabolcs meditatív zenét játszik fuvolán. Jó volt amúgy, és ez az elmúlt negyedszázadban sem változott. Aki erről szeretne meggyőződni, az elmehet ma este Szabolcs koncertjére a Köfém Művelődési Házba. Aki pedig a zenével, zenéléssel kapcsolatos gondolataira kíváncsi, olvassa el az alábbi írást, melyet a Fuvolás Blog interjúja alapján állítottunk össze.

 



Hangszerekről

 

Túl sok haszontalan hangszerem van, indiai fuvolából körülbelül harminc darab, de ebből csak öt darab használható. Én nem jártam Indiában, sok hangszert úgy hoztak nekem, de a turistáknak készült hangszereket kívülről nem lehet megkülönböztetni a jó hangszertől. Végül egy idelátogató fiatal indonéz művésztől tudtam négy jó hangszert venni. A többi sem értéktelen számomra, mert egy periódusnyi hangulatfestéhez lehet egy gyengébb hangszert is használni, sőt néha kifejezetten jó, ha egy hangszer szemtelenül hamiskás és levegős hangú. Nagy szükségem lenne egy jó kínai fuvolára, ami azért különleges, mert van rajta egy plusz lyuk, ami le van ragasztva kifeszített bambusz papírral és ez a fúvás közben rezgő hangot ad.

Sokszor kapok ajándékba egészen jó hangszereket, mert az emberek tudják, hogy gyűjtöm őket, vagy a boltban, hangszerésznél találok a régiségek között valami kincset. Jó áron vettem ír ébenfa fuvolát, igaz közben kiderült: nem a legjobbat, de megszerettem a kissé szőrös hangjával együtt.

Sok hangszerem van, de az a típus vagyok, aki a halálos ágyán is úgy érzi majd, ez vagy az még hiányzik. Nem vagyok mániás gyűjtő, egyszerűen csak szeretek elmerülni abban az érzésben, amit egy-egy hangszer ad. Főként az fog meg, hogy távoli népeknek mennyire más a gondolkodása, amikor egy egyszerű hangszert készítenek, hiszen a fúvós hangszerek a legegyszerűbbek. Zseniális ez a sokszínűsége az emberi találékonyságnak.

 



Lemezekről

 

Akkor dolgozom, amikor tudok. Korábban sokat álmodoztam arról, hogy egyszer lesz egy házam valamilyen csendes helyen, egy szép erdei tó partján, ahol majd a felhőket bámulva alkotok. Ehhez képest a valóság elég prózai, de nem részletezem.

Az ihlethez nem kell semmi külső körülmény, mert az ihlet forrása, mint minden isteni kapcsolat lehetősége bennünk van. Ezt Gyöngyössy tanár úr fogalmazta meg jól egy kurzuson, melyet még 16 éves koromban hallgattam. „A hangok itt vannak körülöttünk a térben, mint egy egy végtelen vonal, a zenész feladata csak annyi, hogy éppen a szükséges hangra rákapcsolódjon és megszólaltassa azt”. Igaz ezt a fuvolázásra értette, de a zeneszerzésre is ugyanígy érvényes. Ha valaki az életrajzomat írná meg (amit én csak sorsom viccessége miatt tartanék említésre méltónak) akkor arra a következtetésre jutna, hogy nem álltak rendelkezésemre sosem azok a lehetőségek és erőforrások, amik az alkotómunkához igencsak szükségeltetnek. Minden hiányt leleményességgel pótoltam, így vagyok az erre szánható idővel is. Akkor dolgozom, amikor lehet, felvételeket pedig ott csinálok a mobil stúdióval, ahol lehet, elvonulok valahova, ahol éppen alkalmas.

 



Példaképekről

 

Érdekes módon az indiai zenén kívül rám a meghatározó időszakomban (középiskola), amikor gyakorlatilag minden eldőlt, nem népi zenék hatottak, hanem ismert magyar fuvolások és zenészek, mint Matuz István, Gyöngyössy Zoltán, Sáry László zeneszerző, Dresch Mihály szaxofonos, Szabados Mihály zongorista-zeneszerző, Binder Károly zongorista-zeneszerző. Emellett a legfontosabb behatások azok által a zeneszerzők által értek, akiket ekkor szerettem: Csajkovszkij, Grieg, Gershwin, Bartók. Az, hogy zeneszerzéssel kezdtem foglalkozni, számomra is meglepetés volt 20 éves koromban. A gondolataimat, érzéseimet ezek az emberek termékenyítették meg, elsősorban azért, mert a zene az én megfogalmazásomban valamiféle szabadságvágy kifejező eszköze. Nekem nagyon szimpatikus volt Matuz István, aki bátor újító volt. Persze hozzám képest, aki legfeljebb egy jó fuvolistának vagyok nevezhető, kiválónak semmiképpen, Matuz egy zseni, akinek a zsenialitása is szabadságot ad mindenféle új dolog kipróbálására és megalkotására. Mégis egy gyengébb képességű, de talán bátrabb embernek is ezt hordozhatta Matuz üzenete, bátran kísérletezz, próbálkozz! A népi hangulatok kutatása már csak azután jött, hogy hangszereket kezdtem a fuvolának társul keresni, elsősorban azért, hogy minél színesebb legyen az előadásom és a zeném.

 



Zeneoktatásról

 

A magyar oktatásnak van egy jó hagyománya, ami a szolfézs oktatása miatt sajátos. Ezt lehet szidni, vagy dicsérni, de ez egy szokatlan dolog a világ zeneoktatásban. Csak annyit tudok erről mondani, hogy sokan jönnek hozzám oda, hogy vállalok -e gyerekeket magánúton. Én mindenkinek ugyanazt mondom, el kell menni a hagyományos zeneiskolába, csak ott kaphatnak a gyerekek megfelelő képzést, hiába keresik sokan a különféle alternatív utakat. Nem kell, ez már elég alternatív, lehet jobbítani, de nem érdemes például hígítani. Én sajnos pocsék voltam szolfézsból, de ennek ellenére a gyerekemet mégis csak a zeneiskolába íratnám, mert ha az alapok megvannak, akkor lehet kitalálni mindenféle új dolgot. Amiben elmaradottnak tartom a zeneoktatást az az, hogy nem szolgálja ki a könnyűzenét, nincs elektronikus zeneoktatás, nincs improvizáció tanítás, pedig ezek nem ördögtől való dolgok. A magyar komolyzene világszínvonalú.

Nagyon szerettem a gyerekeket tanítani, de egy volt tanítványom szavait idézem: „Szabolcs bácsi, te nagyon jó tanár voltál, de ha nem haragszol a Szilárd bácsi (Hajas Szilárd) sokkal jobb, mert szigorúbb.” Ezzel mindent elmondott. A vajszívűség tanárnál nem erény, hanem gyengeség. Nekem az apukám szigorú pedagógusom volt (gitárművész-tanár), ezért én képtelen vagyok mindenfajta szigorúságra, mert az nekem egyet jelent az erőszakkal.

 



Rutinról

 

Szerintem minél többet kell szerepelni fiatal korban is. A vizsgázás az nem szereplés, mert egy zenész felnőve nem a szakmának fog játszani, hanem az embereknek. Sokkal többet kéne a gyerekeket, fiatalokat szerepeltetni, mindenfelé, nyugdíjas otthonban, falunapon, kiállítás megnyitón, nyílt napon, hangszerbemutatón, óvodában, iskolában, bárhol. Ha én lennék valamiféle zenei tótumfaktum, biztosan ezt tenném: a zeneiskolásokkal és konzisokkal elárasztanám a hétköznapi életet, hogy mindenhol jelen legyenek, ami jót tenne az embereknek, mert zenéhez jutnának (ha akarnak, ha nem) de eközben a fiatalok rutint szereznének. Nekem a legjobb rutint az utcazenélés adta, amire azért volt szükségem, mert néhány évet Grazban tanultam és ezt kellett finanszíroznom. Sokszor belekavarodtam a dolgokba itt is, de megtanultam kijönni a problémás helyzetekből. Néhányszor rettenetesen beégtem, de rájöttem, hogy nem az a jó előadó, aki nem hibázik, hanem az, akinél nem lehet észrevenni, hogy hibázott, mert valahogy kikeveredik a méretes memória gödörből, vagy ujj-összecsavarodásból.

 



Tervekről

 

Rengeteg minden érdekel még a zene világában, úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki mindig arra gondol, hogy mennyi mindent nem próbált ki még a világban. Szeretnék persze szimfonikus zenekarra, nagy kórusra írni zenét, egzotikus hangszerekkel. De ezen kívül is rengeteg tervem van, új hangszerekkel, hangzásokkal, színpadi megvalósításokkal. Mindezekre van még időm, talán sikerül.

 

(forrás: koviszabolcs.hu)




LEGFRISSEBB VIDEÓK

Képei az életről mesélnek


Apollo-12 - Két villám is belecsapott az űrhajóba


„Sokkal nehezebb kedvesnek lenni, mint okosnak…”