Megjegyzem, van, ami – és aki - kimaradt azért. A két legfontosabb: Maggie Bell (vagyis Harangozó Margit), Vavyan Fable országos barátnője és kiadóvezetője, akit csak úgy hívott: „a Nap” – valamint Fodor Ákos költő, „a szerző szerkesztője”, akivel megismerkedésük pillanatától igen szoros és különleges volt a kapcsolatuk. Azt gondolom, fontos megidézni őket – ám mivel már egyikük sem az evilági tábort erősíti, kicsit tiszteletlennek éreztem volna jelen időben beszélni róluk ebben a valaha készült interjúban.

És persze nem mondjuk el, hogy Molnár Éva, meg hogy egy anagramma a művésznév, és a többi ilyen sallangot, amik bárhol fellelhetők. És nyilván ebben a beszélgetésben is elhangzottak olyan dolgok, amik a ritkán adott interjúkban máskor is – viszont jót beszélgettünk, ami szerintem a szövegből is kiderül.

Na. Ennyit bevezetőül, most pedig lássuk, mire mentünk egymással annak idején.

 

 

- Ennek az interjúnak a létrejöttét körülbelül másfél éves egyezkedés előzte meg, különféle levélváltások formájában. Ráadásul a regényeiből kiderül, hogy az újságírókat alapvetően nem kedveli feltétlenül.

- Azért ez így általánosítás. Zömében nem voltak sikeresek az eddigi, újságírókkal történt találkozásaim, ilyen-olyan okoknál fogva. Úgyhogy nem lelkesülök fel attól, ha megkeresnek és beszélgetnem kell. Általában megvárom, hogy kialakul-e köztünk valamilyen kontaktus, mert az nagyon furcsa, hogy jönnek újságírók, kinyitom az ajtót és már mélyinterjút kéne adnom egy vadidegen embernek. Engem nagyon föl kell oldani. Kos vagyok, zárkózott, állítólag szigeteltebb, mint a paksi atomerőmű, úgyhogy nehéz velem boldogulni.

- Ez az elszigeteltség az életterére is igaz. A panelrengetegben élők számára legalábbis ilyennek tűnhet az a hely is, ahol él. Tudatos?

- Igen. Szeretem a nyugalmat, a csöndet magam körül, mert úgy tudok igazán elmélyülni abban, amit csinálok. De nem vagyok én oda bezárva, bármikor ki tudom ereszteni magam.

 

 

- Az a fajta tartózkodás, ami Önben az újságírókkal kapcsolatban kialakult, az jellemzően az ehhez hasonló beszélgetésekre igaz, vagy bárkire, aki bekopog és újságíró?

- Az idők során úgy alakítottam ki, hogy ha valakivel el tudok beszélgetni, amikor megkeres; kialakul köztünk valami, aminek alapján úgy gondolom, hogy tudok vele beszélgetni és nem csak egy feszélyezett társalgás lesz, egy kíncsevegés - akkor igent mondok. Ha viszont úgy alakul, hogy nem tudunk egymással mit kezdeni, akkor jobb is, ha nem erőltetjük.

- Vannak időszakok, amikor senki nem teheti be a lábát az alkotóműhelybe?

- Igen.

- Gondolom, könyvek készülésének időszaka ez.

- Most a legutóbbi négy hónap alatt nem nagyon tettem ki a lábamat és nem nagyon tehette be hozzám más a lábát. Teljesen el voltam borulva, el voltam varázsolva.

- Egy interjúban azt mondta, hogy „nem olyan vagyok, mint Lőrincz L. László, aki kilenctől délig ír, aztán megebédel és folytatja, hanem rám tör...” A kezdetektől a mai napig ez a helyzet?

 

 

- Hogyha el vagyok varázsolva, akkor gyakorlatilag semmi más nem érdekel. A mosnivaló sem, a rettenetes földi dolgok sem. Egyetlenegy dolog, amit rajtam kívül senki nem tud megoldani: az állatkáimra való odafigyelés, az ő ellátásuk. Az az egyetlen, amit megcsinálok, az emberek meg elboldogulnak nélkülem is.

- Van egy mondás, mely szerint „az ihlet érkezésének valószínűsége a határidő közeledtével felerősödik”. Ez igaz?

- Elméletileg nem kellene, hogy jót tegyen. Nálam azért nem nagyon vannak határidők, szerencsére. És ez kedvez az én ihletemnek.

- Honnan az élményanyag? Ha kell hozzá, persze. Nemere István mondta egyszer, hogy ha őt bezárnák egy toronyszobába, és adnának tollat meg papírt, ő tíz évig ellenne.

- Jó neki. Nekem azért ki kell mozdulnom ahhoz, hogy élmények érjenek és töltekezhessek. Azért is nem vagyok egy nyilvános szereplő típus - ellentétben Lőrincz Lacival, aki nagyon élvezi a nyilvánosságot, a fellépéseket, a szerepléseket -, mert inkább gyűjtögető típus vagyok. Bekerülök egy nagyobb társaságba, és akkor ülök és szemlélődöm. Begyűjtöm a figurákat, a folklórt: mindenféléket összeszedegetek. Hol csak egy hajviselet fog meg, hol egy szemszín - az öné például nagyon érdekes -, és ezeket elraktározom magamba. És lehet, hogy egyszer egy fiók kipattan, előjön az a szemszín, vagy az a haj, és terem ebből egy figura. Például utazások során nem a bédekker szerint mendegélünk, hanem kinézünk az autóból, és ami megtetszik, ott megállunk, körbejárjuk, megcsodáljuk. Így jártunk Walesben egy várban, ahol a gondnok a kezünkbe adta egy várkapu kulcsát, és egymagunk bemehettünk, felfedezhettük a várat. Aztán, azt hiszem a Varázscsókhoz, megérlelődött az a jelenet, amit akkor elképzeltem.

 

 

- Hogyan gyűjt? Jegyzetel? Személyes tapasztalatom, hogy egy társaságban elég rosszul veszi ki magát, ha előkapok egy szalvétát, és felírok rá valamit, ami éppen eszembe jutott. Róluk - vagy nem róluk.

- Előfordul ilyen is, hogy az ember előkap egy szalvétát, papírzsebkendőt, vagy ráírja a combjára, tenyerére, ha nincs papírja. De általában felkészülök. Ha tudom, hogy olyan társaságba megyek, ahová érdemes, akkor viszem a jegyzetfüzetemet. Van vagy kétezer. Nagyon megkértem a családomat, hogy ha hirtelen elhaláloznék, akkor ezeket azonnal tegyék máglyára - nem szeretném, ha halálom után, mint Rejtőnek, még további húsz-harminc regényem megjelenne. Nagyon sokat jegyzetelek, aztán néha nem találom meg a jegyzeteim között, amire gondoltam - és akkor újra elolvasom mind az ötezret. És ha rám már nincsen hatással, akkor ezeket eldobálom, és kezdődik az egész elölről.

- Család. Mi az, ami róluk elmondható?

- Például?

- Például: hogy viselik, amikor elmélyülés van - és nincs idő a háztartásra?

- Eleinte nagyon sokat kellett azért harcolni, hogy én ilyenkor elvonulok, és egyszerűen nem érdekel, hogy púpos a szennyestartó, nem érdekel, hogy nincsen tiszta zokni a szekrényben. Semmi nem érdekel. Az sem, hogy elfogyott a kenyérke - mert a férjem másféle kenyeret eszik, mint én, és az enyém le van fagyasztva a frigóban, ő pedig gondoskodjon magáról. De most már olyan döbbenetek értek, hogy amikor felvittük a tiszta ruhát a mosószobából, a férjem elrakta a saját ruháját a szekrénybe.

- Megdöbbentő.

- Nagyon.

 

 

- Beszéljünk az első regény születéséről. Emlékezetes a mai napig?

- Emlékszem, hogyan keletkezett. Tizenegy éves koromtól írtam mindenféle, engem szórakoztató történetet. Aztán elkezdtem kórházban dolgozni, mint nővér, és olyan fizikai megerőltetés volt ez számomra, hogy hazaértem, és hiába ment mindenféle meserevü az agyamban, nem tudtam leülni megírni, mert meg kellett halnom ott egy széken, vagy heverőn. Aztán egyszer kedvezett a szerencse, mert vesemedence gyulladást kaptam.

- Tényleg nagy öröm.

- Nagyon kellemetlen és fájdalmas dolog, amitől viszont le kellett feküdni. Nekem az, hogy három hétig feküdni kell, akkora stressz volt, amit csak úgy tudtam orvosolni, hogy magamhoz vontam egy spirálfüzetet és egy tollat. És megírtam „A pokol is elnyeli” című regény első verzióját, amit aztán több másik követett. És amikor úgy éreztem, hogy a kis könyv ivarérett, akkor elkezdtem vele kiadókat fölkeresni. De nem igazán fogadták kitörő örömmel, és akkor én erről a dologról letettem. Akkor a barátnőim ragadták meg a kéziratokat, és verseny alakult ki a kiadókhoz eljuttatott írások között. A Halkirálynő és a Kommandó futott be elsőként, majd a többinek ezek után azért már nem volt olyan nehéz dolga. Kivéve a Mesemaratont, mert arra azt mondták: hátbatámadása az eddigi akcióregényeimnek, mert inkább bohózat, vagy burleszk. Az a közönség, aki addig a könyveimet olvasta, tényleg szemöldökfelvonva fogadta a regényt - de aztán ez is megtalálta a maga olvasótáborát, mert a második kiadása is igen hamar eltűnt az utcáról.

- Több olyan regénye is van, aminek született folytatása: Vis Major, Álomhajsza, Halkirálynő. Ezeket a folytatásokat az olvasók is követelik?

- Igen, ők is. De ami a rosszabb: általában a kiadók szokták követelni, vagy a terjesztők. És akkor én bemakacsolok, és az mondom, nem. Ha lehetséges, és magamtól késztetést érzek rá: meg fogom írni.

- Egy könyvet ír egyszerre?

- Igen.

 

 

- Érintőlegesen beszéltünk az állatkákról, akik azért megkapják a gondoskodást - szemben a szennyes ruhával. Róluk szívesen mesél?

- Nagyon. Kiről meséljek: lovakról?

- Lovakról. Nagy szerelem?

- Amikor legutóbb olyan nagyon felnövekedett a lottónyeremény összege, azon ábrándoztam, hogy abból a három és fél milliárdból már egy lómenhelyet lehetne csinálni, ahol a nagyon rossz körülmények között élő, és a kiöregedett lovakat lehetne elhelyezni. Mert mostanában mi történik a kiöregedett lovakkal ebben az országban?

- Virsli lesz belőlük.

- Igen, valószínű. Amikor Írországban jártunk, ott voltunk egy csacsimenhelyen. Ez adta az ötletet - de aztán nem én nyertem meg a lottónyereményt, és ez továbbra is álom maradt. Olyan szinten, amilyenen tudok, próbálok segíteni a környezetünkben élő, rossz sorban lévő állatoknak. Oly módon, hogy például megveszünk közülük egyet-kettőt, és akkor azokon lehet lovagoltatni. Meg rábeszéltünk egy embert, akinek a csődöre állandóan ki-be ugrált a karámjukból, hogy ne a fejét kösse a lábához a csődörnek, hanem heréltesse ki - és ennek a költségeit segítettünk fizetni.

- Amikor kimozdul ebből a környezetből, jár időnként író-olvasó találkozókra?

- Igen, de az ilyesmik nagyon sokat kivesznek belőlem, úgyhogy rendkívül mérsékelem a számukat.

- Mi az, ami megterhelő benne?

- Nem fogalmaztam még ezt meg. Nem tudom. Gondolkodni fogok ezen a kérdésen, és visszatérünk rá.

- Jó. Ha legközelebb találkozunk, kikérdezem.

- Ha valaki odaadóan író, vagy odaadóan színész, vagy odaadóan szobor, akkor ott van minden abban, amit letett. Nincs semmi különös, amit el lehet mondani. Persze mostanában más dolgokra is kíváncsiak az emberek az írók, szobrok, rajzolók életéből, mint hogy mit hoztak létre. Érdekes az is, hogy milyen cipőben járnak, hol csináltatják a frizurájukat.

- Azért nem biztos, hogy ez érdekli az embereket. Csak ezt kapják... Azon gondolkodott már, hogy ha nincs az a vesemedence gyulladás, most merre vezetne az út?

- Ha akkor valamilyen módon nem kezdek el regényt írni, és ez bennem reked, akkor lehet, hogy ma egy alkoholista, drogos, lezüllött csöves lennék valahol. Valószínűleg tönkrementem volna.

 

Török Péter

(A szöveg a Fehérvár Televízió „Vágatlanul - Szavak, sztorik” című műsorába készült interjú szerkesztett változata, 2003. márciusából.)