2019. május 2.

A reneszánsz ember


Festő, tudós, matematikus, hadmérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zeneszerző, költő és író volt egy személyben – az igazi reneszánsz ember. Ötszáz évvel ezelőtt hunyt el Leonardo da Vinci.

A Vinci melletti Anchianóban született Toszkánában egy nótárius, Ser Piero da Vinci, és egy parasztlány, Caterina törvénytelen gyermekeként. Mai értelemben véve nem volt vezetékneve, a da Vinci ’Vinciből való’-t jelent. Születésekor teljes neve Leonardo di ser Piero da Vinci volt, ami azt jelenti, hogy Leonardo, ser Piero fia Vinciből.

Leonardót sokszor nevezik a reneszánsz ember őstípusának, akinek láthatólagos végtelen kíváncsisága csak a felfedezéseinek erejével volt egyenlő. Széles körben az egyik legnagyobb festőnek tartják, és egyes vélemények szerint ő lehetett minden idők legműveltebb embere.

 


 

1452. április 15-én látta meg a napvilágot Anchianóban, Vinci város mellett. Édesapja, ser Piero a városka jegyzőjeként dolgozott. Édesanyjáról, Caterináról úgy ismert, hogy fiatal parasztlány volt, aki a városka egyik előkelő családjánál szolgált. Mások azonban valószínűsítik, hogy valójában rabszolgalány, akit a janicsárok az akkor még el nem foglalt területekről raboltak el, és értékesítettek a dalmát tengerparton. Ez a körülmény Leonardo életét és művészetét is befolyásolhatta. Alapfokú iskoláit szülővárosában végezte. 1469-ben Firenzébe utazott, ahol belépett Andrea del Verrocchio szobrász-ötvös-festő műtermébe gyakornoknak, ami egyfajta „művésziskola" is volt. Itt sajátította el a vonalas rajz, a festészet és a szobrászat alapvető technikáit. 1473-ban belép a Szent Lukács-egyesületbe. Erre az évre datálható első, teljes bizonyossággal neki tulajdonítható rajza is, amely az Arno folyó völgyét ábrázolja. Az első, teljes bizonyossággal az ő művének tekintett festmény Verrocchio: Krisztus keresztelése című munkájának angyalfigurája - egyesek szerint saját gyermekkori önarcképe - és háttere. Az egyre sikeresebb ifjú festőt 1478-ban bízták meg a firenzei Signoria San Bernardo kápolna oltárképének megfestésével.

 


 

Elbűvölő, társaságkedvelő ember volt és igen sok kapcsolatnak örvendhetett. Élete során nem esik szó feleségről vagy szeretőről, ennek oka sokak szerint az, hogy homoszexuális volt. Amikor még tanítványként élt mestere, Verrocchio házában, több más fiatalemberrel együtt megvádolták tiltott homoszexuális viszony folytatásával, de végül felmentették. Bár egy mondata inkább az aszexualitására utal: „A nemzés aktusa és minden, ami azzal kapcsolatos, oly visszataszító, hogy az emberiség kipusztulna, ha nem volna ez hagyományos szokás és nem volnának csinos arcok és érzéki természetek.”

 


 

1482-ben elnyerte Milánóban Ludovico Sforza herceg udvari tudósának és művészének állását. A herceg megbízta apja, Francesco Sforza herceg lovasszobrának megformálásával is, de csak a mű hatalmas agyagmodellje készült el, amelyet aztán a Milánót megszálló francia katonák 1499-ben elpusztítottak - a szobor makettje a Szépművészeti Múzeumban látható. Leonardót éveken át elhalmozták megrendelésekkel: ezek közül a legjelentősebb a Santa Maria delle Grazie-kolostor refektóriumában megfestett freskója, „Az utolsó vacsora”, amellyel 1498-ban készült el. E freskót azonnal a téma legtökéletesebb megjelenítéseként kezdték méltatni. Elkészülése óta a nyugati világ főműveként tekintették. Nem csupán a mesteri módon felépített jelenetek miatt, hanem azért is, mert a kompozíció, a színhasználat a világítás és egyes alakok tartása és mozdulata is a bibliai szavakra utal: „Ti közületek egy elárul engem”. Vasari így írott a freskóról: „…Mindegyikük arcán látszik a szeretet, a félelem és a felháborodás, illetve a fájdalom, hogy képtelenek kitalálni, mi van Krisztus lelkében.”

 


 

Firenzei évek

A Sforza hercegek bukása után Leonardo rövid kitérővel ismét Firenzébe költözött; hírneve itt érte el tetőfokát. 1502-ben Cesare Borgia szolgálatába állt, és vele tartott a romagnai hadjáratban. Ebből az időszakból származnak közismert erődítmény- illetve hadigépezet-vázlatai. 1503-ban Firenzében kezdte festeni a Mona Lisát. A munka egészen 1506-ig húzódott, a hagyomány szerint a hároméves alkotómunkából két évet vett el Mona Lisa híres mosolyának megalkotása – ennyit tépelődött Leonardo a mosoly kialakításán. Ezzel párhuzamosan dolgozott a Palazzo Vecchio tanácstermében „Az anghiari csata" című freskón, amelynek megfestésére a firenzei köztársaság kérte fel. A festmény később a helytelennek bizonyult, viaszos alapozás miatt tönkrement, koncepcióját csak a kartonjairól készített másolatokból ismerjük. A mű befejezése után újult érdeklődéssel fordult a geológia és az anatómia felé, ezért ilyen tárgyú stúdiumokat vett Milánóban.

1506-ban Charles d’Amboise marsall, a Milánói Hercegség francia kormányzója Milánóba hívta Leonardót, aki 1507–1508 között itt festette a Sziklás Madonna egyik változatát és a Szent Anna harmadmagával című képet. D’Amboise marsall megrendelésére Leonardo vízvezetékeket és új kormányzói palotát is tervezett. Egyik korai, 1478–1482 között készült táblaképét, a Madonna virággal címűt D’Amboise megvásárolta. 1511-ben Leonardo a kormányzó megbízásából nekifogott Francesco Sforza lovasszobra elkészítésének, de a kormányzó elhunyta és a háború kiújulása miatt sosem fejezhette be.

 


 

Római évek

1513-ban tanítványa, Melzi kíséretében Rómába utazott, ahol X. Leó pápa Raffaello és Michelangelo mellett Leonardot is foglalkoztatni szerette volna, aki azonban a botanika és a matematika felé fordult, s világkatasztrófát vízionált rajzaiban, írásaiban. Az itt eltöltött három éve alatt a pápa öccse, Giuliano de’ Medici támogatta, gondoskodott róla. Mivel igazi megbízásokat nem kapott, így Giuliano halála után nem volt, ami Rómában marasztalja.

 


 

Élete alkonyán

1517-ben a Milánót meghódító francia király, I. Ferenc meghívására Franciaországba költözött. Az Amboise melletti cloux-i nyolc szobás kastélyba már nem követte másik munkatársa, Salai, akivel huszonöt évig egy házban élt. A király első festője, mérnöke és építésze cím évenkénti 1000 écu járadékkal párosult. Leonardo igazán nagy tiszteletben részesült. Az uralkodó, aki többször is látogatást tett nála, komolyan gondolhatta, amit a Clos Lucé kastély ajándékozásakor mondott: „Itt, Leonardo, szabadon álmodhat, gondolkodhat és dolgozhat”. Leonardo csatornázással, zsilipek, malomszerkezetek, térképek rajzolásával foglalatoskodott - mindezt bal kézzel, mivel jobb karja megbénult. Két évet töltött itt, majd 1519-ben megbetegedett és meghalt.

Hogy öröksége fennmaradhatott az utókor számára, az mindenekelőtt Francesco Melzinek, hűséges tanítványának és munkatársának köszönhető, aki a művész halála után a ráhagyott könyveket, kéziratokat, rajzokat és szerszámokat Milánóba vitte. Itt őrzik egy hegyikristály ládikában munkásságának leggazdagabb gyűjteményét, a Codex Atlanticust, melyet Pompeo Leoni állított össze.

 

(forrás: Wikipedia)



LEGFRISSEBB VIDEÓK

Tömeghisztéria Salemben


Veszélyes a „mindenre jó” MMS


„Eleven kincse még a nyárnak…”