2019. május 13.

„Vitam et sanguinem pro rege nostro!”


Az alábbiakban egy születésnapról emlékezünk meg: 1717. május 13-án született „Magyar-, Cseh-, Dalmát-, Horvát-, Szlavonország, Ráma, Szerbország, Galiczia, Lodoméria, Kunország, Bolgárország királynője; Ausztria főherczege; Burgundia, Brabanita, Felső- és Alsó-Szilézia, Milano, Styria, Karinthia, Krajna, Mantua, Parma, Piacenza, Limburg, Luxemburg, Geldern és Württemberg herczege; Svévia fejedelme; a római szent birodalom, Burgau, Morva, Felső- és Alsó-Lausitz örgrófja; Habsburg, Flandria, Tyrol, Ferrete, Kyburg, Görcz, Gradiska és Artois grófja; Elsass tartománygrófja; Namur grófja; a vend őrgrófság, Pordenone, Salzburg és Mecheln ura; Lotaringia és Bar férjezett herczegasszonya, Etruria nagyherczegnője”. Vagyis: Mária Terézia.


 

Mária Terézia 1717. május 13-án született. Édesapja a Habsburg-házból származó VI. Károly német-római császár (III. Károly néven magyar, II. Károly néven cseh király), édesanyja a Welf-házból származó Erzsébet Krisztina császárné és királyné volt.

Apja szinte a haláláig bízott abban, hogy fiúörököse is fog születni, így nem örököseként tekintett lányára. Mindezek ellenére 1723-ban megalkotta a Pragmatica sanctio azon változatát, hogy amennyiben férfi utód nélkül hal meg, leendő lányai örökölhessék trónját. Ennek ellenére halála után háború indult az osztrák örökség megszerzéséért, és II. Frigyes porosz király hadüzenet nélkül támadt a Habsburgokra. Az 1740 és 1748 között dúlt háború során a birodalom elveszítette Sziléziát, amely Poroszországhoz került. Az Ausztria elleni háborúba Poroszország mellett bekapcsolódott még Franciaország, Bajorország és Szászország is. A háború kezdetén Ausztria kedvezőtlen helyzetben volt, mert alig egy évvel korábban zárta le a Törökország ellen folytatott háborút. Még Mária Terézia édesapja, az idős VI. Károly császár hagyta, hogy az oroszok, akik szintén hadban álltak a törökökkel, meggondolatlanul belerángassák birodalmát ebbe a háborúba. Ennek következtében hatalmas szerbiai, boszniai és havasalföldi területek vesztek el, amelyeket Ausztria még az 1718-as pozsareváci békeszerződésben szerzett meg.

 


 

1741. szeptember 11-én, két évvel egy vesztes török háború, és tizenkét éves törvényhozási kényszerszünet után Mária Terézia a Pozsonyba összehívott magyar országgyűléshez fordult, hogy segítsenek koronáját fegyverrel megmenteni. Mária Terézia jól tudta, hogy trónját csak a magyar rendek segítségével tudja megvédeni a porosz fenyegetéstől, és azt is, hogy a birodalom szervezete korszerűsítésre szorul. Mária Terézia, hogy megnyerje a magyarok támogatását, az összehívott pozsonyi országgyűlésen előterjesztette kívánságait. A magyar rendek kezdetben ellenállást mutattak. Az uralkodónő személyesen jelent meg az országgyűlésen, gyászruhát viselve, karján fiával, a gyermek II. Józseffel. Ez később a híres pozsonyi jelenet-ként lett ismert. A fiatal királynő hatásos beszédet mondott, ezt követően mondták ki a jelenlévő magyar nemesek egybehangzóan: „Vitam et sanguinem pro rege nostro!”, azaz „Életünket és vérünket királyunkért!”. E közfelkiáltással kiálltak a király mellett, aki cserében érvénytelenítette III. Károly király néhány magyarellenes intézkedését, illetve törvényben rögzítette a nemesi földbirtokok adómentességét, továbbá engedélyezte a hadseregben a magyar nyelvű vezényletet.

Férjét, Lotaringiai Ferenc császárt még 1740-ben az összes uralma alá tartozó országban névleg társuralkodói rangra emelte. Magyar királyként férje esküt tett Pozsonyban a magyar rendek előtt 1741. szeptember 21-én, de nem koronázták meg. Férje halálát követően 1765-ben elsőszülött fiát, a későbbi II. Józsefet tette meg jelképes társuralkodóvá. Házasságából összesen tizenhat gyermek született, köztük két későbbi német-római császár és magyar király, egy francia királyné, egy nápoly–szicíliai királyné és egy parmai hercegné is.

Az osztrák örökösödési háborút 1748-ban az aacheni békeszerződés zárta le. Szilézia nagy része ugyan porosz kézre került, de Mária Terézia sikeresen elismertette osztrák főhercegnői trónját, és a Habsburgok nagyhatalmi státusza is fennmaradt.

 


 

Mária Terézia legfontosabb reformjai közé tartozik, hogy a végrehajtó hatalmat szétválasztotta az igazságszolgáltatástól, így már nem azok ellenőrizték a törvények, rendeletek végrehajtását, akiknek azt végre kellett volna hajtaniuk. 1761-ben Kaunitz kancellár javaslatára államtanácsot állított fel, amelynek segítségével a politikai döntések jelentős szakmai támogatást kaptak. Megszüntette ugyanakkor a 16. századtól működő titkos udvari tanácsokat.

Komoly ellenállást váltott ki a királynő vámrendelete. Ez azt a célt szolgálta, hogy a birodalmon belüli munkamegosztást állandósítsa, valamint hogy a nemesség kikezdhetetlen adómentessége miatti jövedelemkiesés pótlását biztosítsa. Ennek érdekében külön vámvonalat húztak Magyarország és az örökös tartományok közé, amelyen a hazánkból kivitt iparcikkekre nagyon magas vámtételt határoztak meg. Ugyancsak magas vámot kellett fizetni akkor, ha nyersanyagot vagy mezőgazdasági terméket akartak kivinni a birodalmon kívülre. Alacsony volt viszont a vám az örökös tartományokból Magyarországra érkező iparcikkekre, és a magyar mezőgazdasági árukra, ha az örökös tartományokba vitték őket.

 


 

Mária Teréziának szívügye volt az oktatás. A Nagyszombati Egyetemet 1777-ben Budára helyeztette. 1773-ban feloszlatta a jezsuita rendet (ekkor válik állami egyetemmé a nagyszombati), növelte az állami iskolák számát, erősítette az állam felügyeletét az egyházi iskolákban, kísérletet tett az egységes tananyag bevezetésére: elrendelte a közhasznú tárgyak felvételét, gyakorlatiasabbá tette az iskolai tananyagot (a történelem tantárgy is ekkor került be a tanrendbe). 1777-ben kiadott tanügyi rendelete, a Ratio Educationis az állam irányítása alá helyezte és egységesen szabályozta a teljes magyarországi oktatásügyet. A közhiedelemmel ellentétben nem írt elő általános tankötelezettséget. A gimnázium megteremtésével összekötötte az elemi és a felsőfokú oktatást, tanítóképzőket állított fel, bővítette az egyetemi karokat, illetve újakat alapított. Támogatta továbbá az egészségügyet is. Elrendelte, hogy gondoskodni kell a szegények, betegek, öregek, és árvák ellátásáról.

A hadsereg szervezetében is reformokra volt szükség. A régebbi rendszerről, hogy minden háborús alkalomra toboroztak zsoldosokat, most már áttértek az állandó hadseregre, de szakítottak azzal a rendszerrel, hogy a katonai alakulatokat városokban és falvakban szétszórva tartották, és ezek voltak kötelesek ellátásukról gondoskodni. Ezentúl az egyes csapatokat nagyobb egységekben, általában ezredenként együtt tartották, és az államhatalom központilag gondoskodott ellátásukról. Eddig minden ezrednek külön szabályzata volt, annak alapján gyakorlatozott és harcolt, még egyenruhájuk sem volt egységes. A reformok következtében ezeket is szabályozták.

 


 

A bécsi udvar már évtizedek óta tervezte a magyarországi nemesség megadóztatását, (a birodalom osztrák felén a nemesség már régen adózott) azonban a magyar rendek mindig a leghatározottabban és egységesen felléptek ennek a kiváltságnak a védelmében. Az 1751. évi országgyűlésen újra kísérlet történt a nemesi adózás elfogadtatására, azonban ez a kísérlet is elbukott.

A hatalmas jobbágyterhek miatt Mária Terézia idején több jobbágyfelkelés bontakozott ki. Miután a jobbágykérdés rendezését a magyar rendi országgyűlés elutasította, a királynő e kérdést rendeleti úton szabályozta. Ezt a rendeletet 1767-ben adták ki, melynek urbárium vagy úrbéri pátens volt a neve. Ebben részletesen az uralkodónő a földesurakkal szemben akarta megvédeni a jobbágyokat, illetve azok adózóképességét. Szabályozta a jobbágyok terheit, jogait és a jobbágytelek nagyságát. Az urbáriumrendelet könnyített ugyan a jobbágyok helyzetén a nyugati területeken, de például az Alföldön nehezítette a megélhetést.

 


 

A magyarországi rendek számára Mária Terézia politikája valamivel kedvezőbb volt, mint apjáé, III. Károly királyé, de az ő uralkodása alatt is folytatódott a magyar rendek háttérbe szorítása. Elődjéhez hasonlóan Mária Terézia is folytatta a betelepítéseket Magyarországra. Az államkincstár költségén több tízezer német ajkú telepest hoztak a Birodalom nyugati tartományaiból, akiket Pest, Vecsés, Buda és Esztergom környékén, a Pilisben, Szatmár vármegyében (a Rákóczi-szabadságharc során kipusztult magyar lakosság helyébe), Baranyában, a Délvidéken és a Bánságban (e három utóbbi helyen a török hódoltság idején kipusztult magyar lakosság helyére) telepítettek le. A Bánságot, bár a magyar korona része volt, császári megbízott igazgatta, itt egészen 1778-ig megtiltották a magyar lakosság visszatelepülését. Mária Terézia uralkodása alatt Magyarország, a Bánság és Erdély területére 350-400 000 román települt be a Kárpátokon túlról. A Kárpátokon túlról való román bevándorlás és az elsősorban az Alföld keleti peremére irányuló erős magyar kivándorlás lényegesen megváltoztatta az erdélyi lakosság etnikai arányait. 1765-től uralkodásának végéig felvilágosult abszolutista módszerekkel kormányzott, ebben az időben országgyűlést sem hívott össze.

Mária Terézia 1780. november 29-én hunyt el Bécsben. A magyar és cseh királyi székben II. József követte, akit Magyarországon „kalapos király”-nak neveztek, mert nem fogadta el a magyar alkotmányt, és nem koronáztatta meg magát.

 

(forrás: Wikipedia)



LEGFRISSEBB VIDEÓK

Tömeghisztéria Salemben


Veszélyes a „mindenre jó” MMS


„Eleven kincse még a nyárnak…”