„A narrátor kapocs a múlt és a jelen között”
Mihályi Győző a kezdetek óta részt vesz a Koronázási Szertartásjátékokban, melyek hetedik esztendeje szerves részei a Királyi Napok rendezvénysorozatának. A Jászai Mari-díjas színművésszel a Vörösmarty Színház készített interjút, a produkció emlékezetes pillanatairól és kihívásairól.
Hetedik alkalommal
játszik a Szertartásjátékban. Melyek a legemlékezetesebb pillanatai az elmúlt
évekből?
Először
mint szertartásmester vettem részt benne, azután koronázó érsekként és voltam már
többször narrátor. Szikora Jánossal régóta ismerjük egymást, Miskolcon 1984-ben
ő rendezte a legendás Rómeó és Júlia előadást, amelyben én Rómeót játszottam,
és valószínűleg úgy gondolta, hogy ezeket a történeteket jól el fogom tudni
mondani. A szertartásmesternek az volt az érdekessége, hogy István király
koronázásáról nem maradtak fenn írásos dokumentumok, tehát az azt követő
időkből gyűjtött anyagokból dolgoztunk, feltételezve, hogy már István korában
is így történt. Legemlékezetesebb pillanatom az István király előadásnak a
kezdőmondatai voltak. Mikor először kiléptem, mint szertartásmester, a 2500 fős
nézőtér elé, erre a fantasztikusan nagy színpadra, megvilágítottak a
reflektorok és elkezdtem mesélni egy történetet, hogy jön a királyjelölt, az
urak, főurak, a feleségeik, jönnek az emberek a koronázásra... – a hideg
futkosott a hátamon. Szívesen őrzöm emlékeim között, amikor koronázó érsekként léptem
színpadra, s elmondtam azt a mondatot: „Akarod-e ezt az országot, melyet Isten
neked átengedett, kormányozni és védelmezni?” Olyan szavak hagyták el a számat,
melyek helyileg itt, pontosan ezen a helyen hangzottak el – ezek felemelő
pillanatok voltak.
Idén is a narrátor
szerepében lép színre a Koronázási Szertartásjátékban. A narrátor alakja
a mai korhoz, vagy
IV. Béla korához áll közelebb? Hálás feladatnak érzi?
A
narrátor alakja a mai korhoz áll közelebb. A színház jelen idejű esemény, akkor
van értelme, hogyha megfogja az adott pillanat a nézőt, ha megtapad a szívében
az érzés, megragadja a gondolat, és ezzel megy haza. Ahogy haladunk előre a
korban, egyre többet tudunk az uralkodók életéről, az utódaikról, a
feleségeikről, egyre jobbak a jelenetek, egyre színházszerűbbek az
összecsapások. A narrátor kapocs a múlt és a jelen között, a mai nézőt vezeti
végig a történeten.
Hét éve minden nyáron
közreműködik a Királyi Napok rendezvénysorozatában Székesfehérváron. Biztos
vannak kedvenc helyei a városban…
Kedvelem
szálláshelyemet, majdnem minden évben ott lakom a próbafolyamat nagy része alatt,
szeretek ott felébredni, reggelizni, felkészülni, s onnan besétálni a próbára.
Szeretem az Országalma környékét, nagyon jók a fagylaltozók és a vendéglátóegységek.
Amikor zajlik a koronázási ünnepségsorozat, sokan megfordulnak a városban,
imádom ezt a színes forgatagot nézni egy presszó vagy egy étterem teraszáról.
Minden előadás más,
de ez fokozottan igaz a szertartásjáték kapcsán. Tartalmilag, formailag és a
helyszín miatt is különleges helyen van a szabadtéri színházi előadások között.
Mit érez a legnagyobb kihívásnak benne?
Tartalmilag
a szertartásjáték a koronázást meséli el, illetve az adott király életéből emel
ki jeleneteket, történeteket. Formailag természetesen egy picit különbözik egy
színházi előadástól. Az effektusokat, táncokat, párharcokat sokszor a tánc
nyelvén meséli el. A helyszín fantasztikus, azt hiszem, hogy talán csak Szegeden
van ennél nagyobb nézőtér, nagyobb befogadó képességű színház. A kazamaták fölé
épített színpad, ahol játszunk, ott vannak a királyok eltemetve, ami fölött
egykor a Nagyboldogasszony-bazilika állt – ennél autentikusabb, hitelesebb játszóhelyet
elképzelni sem tudok. Amikor az érsek szövegét mondtam, azt éreztem, hogy megemelkedek
és a múltba révedve valamiféle kapcsolatot teremtek a királyokkal, azokkal,
akiket itt kentek fel királlyá. Itt lettek királyok, majd ide is temetkeztek.
Ez a szakrális hely a múltunknak, a történelmünknek egy nagyon komoly része,
ami itt sűrűsödik a színpad alatt. Szikora János azt mondta, hogy a lelkekben
akarja újra felépíteni a Nagyboldogasszony-bazilikát, ezt minden évben meg is próbáljuk.
Idén augusztus 17-19. között IV. Bélát fogjuk királlyá szentelni. A legnagyobb
kihívásnak a színpad nagyságát érzem, a rendezőnek és színésznek is óriási feladat,
hogy azt a 2000-2500 embert, akik körben ülnek, befogja és lekösse. A színész
próbál nagyon szuggesztív lenni, hatni a nézőre, miközben kevés visszajelzést
kap, hiszen óriási a színpad, mikrofonba beszélünk. A zenei aláfestések is a
figyelem felkeltését és fenntartását szolgálják. Úgy érzem, hogy mindig sikerül
elérnünk, hogy megérintse az előadás a nézőket.
Ha választhatna
bárkit a magyar történelemből, melyik királyt játszaná el legszívesebben?
Ha
választhatnék bárkit a történelemből, én Istvánt szeretném, de 2013-ban én az
ötvenes éveim végén jártam már, amikor ez felmerült, ezért sem lehettem én
István. A másik Mátyás király. Az ő élete nagyon érdekes, kalandos, és sokat
tett a magyarság felemelkedéséért és ezt nagyon tehetségesen tette. Akiket
soroltam történelmi példaképek, de nem biztos, hogy én alkalmas vagyok
megjeleníteni őket színészként. Bízni kell a rendezőkben. Egy tehetséges rendezőnek
víziója van az előadásról, látja maga előtt a szereplőket, elképzelése van
arról, hogy ez az ember, hogy nézett ki, és kialakul benne, hogy kit gondol
legközelebb állónak ehhez a királyhoz, tehát én mindenképp a rendezőre bíznám a
jövőben is a szereposztást.
(forrás: Vörösmarty
Színház)