2019. augusztus 29.

A Magyar Fotográfia Napja


1840. augusztus 29-én először készült Magyarországon, nyilvános eseményen fénykép - vagy ahogyan akkor nevezték: dagerrotípia. A Magyar Tudós Társaság tizenegyedik nagygyűlésén Vállas Antal rendes tag a nemzeti kaszinó Duna felé fekvő termeiben egybegyűlt társaságnak két, általa készített Daguerre-féle fényképet mutatott be. Ezzel bizonyította, hogy birtokában van mindannak a tudásnak, amellyel élethű képeket alkothat a világról.

A gyakorlati bemutatóról így számolt be az évkönyv: „… az academia' költségein és számára bécsi opticus Plössl által készített daguerréotyppel a' Dunát és a királyi várat vette fel, Daguerre' eljárásában ibolyó helyett ibolyófestményt használván”.

 

A valóság minél pontosabb rögzítésének igénye vitte a fényképezés művészetét előbbre. A Louis Daguerre és Nicéphore Niépce által kifejlesztett találmányt a francia kormány megvásárolta, majd a felfedezést 1839. augusztus 19-én a világnak ajándékozták, hogy bárki szabadon foglalkozhasson a fényképezéssel. Ez a nap egyben a fotográfia megszületésének napja is.

 


 

A következő évtizedekben rohamosan fejlődött a fotográfiák készítésének találmánya: 1861-ben James Clerk Maxwell bemutatta az első színes fotót, és William Fox Talbot megalapozta a mai, a sokszorosíthatóságot biztosító negatív-pozitív eljárást.

De ki is volt Vállas Antal, akinek egykori bemutatójára ma a Magyar Fotográfia Napjával emlékezünk? Mérnök volt, matematikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, aki Vállas János polgár bérkocsis és Weidl Terézia fiaként született Pesten, Pest, 1809. május 18-án. Gimnáziumi tanulmányait is ebben a városban végezte a piaristáknál. 1824. október 5-én belépett a piarista rendbe, két próbaévet Trencsénben töltött, majd a második osztály tanára lett Sátoraljaújhelyen. Itt megismerkedett Kazinczy Ferenccel, aki erősítette benne a költészet iránti hajlamát, és verselni kezdett. Mielőtt a szerzetesi fogadalmat letette volna, 1827 szeptemberében kilépett a rendből.

Kassára ment iskoláit folytatni, leginkább a görög nyelvet és a matematikát szerette. Az 1828-29. iskolai évet Pesten töltötte, és a filozófia tanfolyamon matézist tanult. Ezután báró Palocsay Ferdinand fiának nevelője lett. 1830 végén a Palocsay családdal Bécsbe költözött, ahol a nevelés mellett tanulmányait is folytatta, és közelebbi kapcsolatba került az ott működő ismert matematikussal Andreas von Ettingshausennel is. 1831 vége felé bölcseleti doktorátust nyert.

 


 

1833-ban elhagyta Palocsay házát és Bécset. Pestre költözött és irodalmi munkásságba kezdett. Nemsokára azonban ismét Bécsbe ment, és báró Eötvös Ignác akkori alkancellár fia, Dénes nevelője lett. Közben Kudriaffskytól hallgatta az építészetet a politechnikumban. 1836-ban elhagyta báró Eötvös Ignác házát, Pestre ment és kizárólag az irodalomnak kezdett élni. A Magyar Tudományos Akadémia 1837. szeptember 7-én levelező tagjává, majd szeptember 9-én rendes tagjává választotta.

1837-38-ban az Ismertető szerkesztésében Fényes Elek munkatársa volt. 1838-ban meghívták a rohonci felsőbb gazdaképző-intézet a mennyiségtudományok tanszékére, itt dolgozott az intézet 1840-ben történt feloszlatásáig, és Czilchert Róberttel együtt szerkesztette a Rohonczi Közlemények első füzetét.

A Magyar Tudós Társaság 1840-ben tartotta 11. nagygyűlését, ahol augusztus 29-én, Vállas Antal bemutatta a dagerrotípia eljárást vagyis, hogy lehet a fénysugarak segítségével maradandó képet alkotni egy ezüstözött rézlemezre, amelyet megvilágítás előtt fényérzékennyé tettek. Ezen a napon tartják A Magyar Fotográfia Napját.


Visszatért Pestre, és 1841-ben kiadta Egy felállítandó magyar központi műegyetemről című röpiratát, mely az országgyűlés elé szánt emlékirat volt, Vállas ugyanis tagja volt az ebben a tárgyban Pest megyében folyt bizottmányi tanácskozásoknak. Az asztronómiai naplóban a magasságmérésről érkezett, és tevékenyen közreműködött az Almási Balogh Pál orvos által hasznos ismeretek terjesztésére kezdeményezett egyesület alakításában, melyből később kialakult az Ipartestület nőtte ki magát.

1841-ben a hasznos ismeretek terjesztésére egyesült férfiak kiküldték a Párizsban tartott műkiállításra biztosnak. Itt főként az iparművek megismerésével foglalkozott, és felhasználta az alkalmat Franciaországon kívül Anglia és Belgium meglátogatására is. Hazajövetele után a megalakult ipartestületben az iparos ismeretek terjesztésével foglalkozott. Részt vett az iparegyesület által 1842-ben, 1843-ban és 1845-ben tartott iparmű-kiállítások rendezésében. Mikor az iparegyesület 1843-ban iskolai előadásokat rendezett, a természet- és erőtan előadását bízták rá. 1844. december 12-én a természet- és vegytani szakosztály jegyzőjévé választották, 1845. január 30-án a mechanikai szakosztály jegyzőségét fogadta el. Ugyanennek az évnek áprilisában az egyesület a Hetilap című közgazdasági, ipari és kereskedelmi szaklap szerkesztését is rábízta, melyet decemberig vezetett. Ugyanekkor az iparegyesülettől is visszalépett.

 


 

Ezután főúri családok gyermekeinek nevelésével és irodalmi munkásságával foglalkozott. Többek közt Rosty Pálnak a nevelője volt. 1848. június 18-án báró Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter kinevezte a pesti egyetemre a mennyiségtan rendes tanárának. Az egyetemi tanárságot azonban csak 1850 március végéig viselhette. Miután megfosztották egyetemi tanári állásától, 1851 őszén végleg elhagyta Magyarországot.

1853-ig Egyesült Államok Louisiana fővárosában, New Orleans-ban egy német egyházközség papja volt; majd körülbelül másfél évig családjával Nicaragua-i köztársaságban élt kávéültetvényesként. 1854-ben visszatért New Orleansba, ahol egy hajózási iskolát tartott fenn és 1858-ban tudományos akadémiát alapított, melynek titkára is volt. Az amerikai polgárháború alkalmával Tennessee állam katonai akadémiájának igazgatását fogadta el, ahol egész vagyonát elvesztette. Visszatért New Orleans-ba, és az általa alapított akadémia titkáraként dolgozott 1869. július 20-án bekövetkezett haláláig.

 

(forrás: Wikipedia)



LEGFRISSEBB VIDEÓK

„Nem arra gondolok, hogy a ráncaimmal mit tegyek…”


„Nincs veszett ügy, míg akad csak egy bolond is, aki küzd érte…”


Illik-e az illemről beszélni?