2019. október 30.

Az egri remete


Pályafutását 1881-ben népiskolai tanítóként kezdte, majd 1885 után újságíróként folytatta. 1897 után vidéki visszavonultságban alkotott, szépírói munkásságának szentelve életét. És nem mellesleg: megírta az Egri csillagokat, sok egyéb könyv mellett. 1922. október 30-án hunyt el Gárdonyi Géza.

Ziegler Géza néven látta meg a napvilágot, s első ízben tizenhat évesen, 1881. május 5-én az egri Füllentőben megjelent humoreszkjét írta alá Gárdonyi Z. Géza néven. Írói nevét születési anyakönyvezési helyszíne, Gárdony után választotta, s 1881 után – a Z. elhagyásával – egyre gyakrabban, az 1890-es évektől pedig kizárólagosan ezt tüntette fel művei fejlécén.

Géza fiuk születésekor a Ziegler család éppen a Velencei-tó déli előterében, a Gárdonyhoz tartozó agárdpusztai Nádasdy-uradalomban élt, ahol a családfő uradalmi gépészként dolgozott. Agárdpusztán nem sokat időztek azonban: az apa 1879-es haláláig összesen tizenhat településen fordult meg a család. 1864. április 24-étől a Somogy vármegyei Kilitin, 1866. szeptember 29-étől átmenetileg a Fejér vármegyei Pátkán, majd Székesfehérváron éltek. 1868 nyarán Pestre, az erzsébetvárosi Rózsa utcába költözött a család, míg az apa Szarvason dolgozott cséplőgépkezelőként. Később egy lipótmezei szolgálati lakásban éltek, a családfő ugyanis a Magyar Királyi Országos Tébolyda főgépészi állását foglalta el. Az apa később az Óbudai Hajógyár munkása lett, s a család is követte Óbudára. A gyermek Ziegler Géza Budán kezdte meg elemi iskolai tanulmányait 1868 végén, majd miután apja 1870. május 1-jén a Borsod vármegyei Sályban, a Laszty-birtokon kapott állást, három osztályt a faluban, az 1873–1874-es tanévet pedig már Hejőcsabán végezte. Az 1873. május 26-áig nyúló hároméves sályi tartózkodás volt Gárdonyi gyermekkorának legemlékezetesebb, legönfeledtebb korszaka: itt alakult ki benne a magyar vidékről alkotott idillikus képe.

 


 

Zieglerék 1874. június 1-jén a Zemplén vármegyei Taktaharkány melletti Jajhalomba költöztek, Géza az 1874–1875-ös tanévben a sárospataki református kollégium tanulója volt. Noha apja jóvoltából és mintájára kora gyermekkorától falta a könyveket, meglehetősen gyenge képességű diáknak bizonyult. A család lankadatlan vándorlása folytatódott: 1875. december 3-án Tiszalúcon telepedtek le, majd a borsod–zempléni vidéknek búcsút intve 1876. április 1-jén visszaköltöztek a fővárosba. A családfő előbb a Fehér Miklós-féle gépgyárban helyezkedett el, a család a Soroksári úton lakott, majd az apa 1877. október 1-jétől a Károlyiak kál-nagyútpusztai uradalmában vállalt állást - ez lett az utolsó munkahelye. Gézát 1876-ban a budapesti Calvin téri református gimnáziumba íratták be. Nem tartozott a szorgalmasabb vagy kiemelkedő képességű nebulók közé, de tanulmányi előmenetelére ekkor már nem volt különösebb panasz.

1878-ban letette érettségi vizsgáját, majd a betegségre hajlamos, gyenge fizikumú, vékonydongájú fiú mesterember ősei hagyományaival szakítva szeptemberben az Egri Érseki Római Katolikus Fitanítóképző Intézet növendéke lett. Nehezen viselte a nélkülözésektől, a magányosság és a céltalanság érzésétől terhes egri esztendőket: noha szegény sorú család sarjaként érseki ösztöndíjban részesült, és alkalmi házitanítóként sovány keresethez is jutott, mégis mostoha körülmények között élt. Egy évig a Magazin utcai Antali Borcsa-féle diákmenhely egyik nyomorúságos szobájában lakott harmadmagával, majd egy fáskamrából kialakított deszkafalú házikóban tengődött. Lelki állapotára és anyagi helyzetére további csapást mért apja 1879. októberi halála. Mindemellett a tanulás sem lelkesítette, nem fűtötték tanári ambíciók.

A harmadév befejezése utáni nyárra hazaköltözött édesanyjához, Szőlősgyörökre, és hogy egyéves tanítói gyakorlatát teljesítse, 1881. szeptember 28-án a Somogy vármegyei Karádon vállalt segédtanítói állást – továbbra is nyomorúságos körülmények között. 1882. május 30-án átvehette – „elégségesen képesített” megjegyzéssel kiadott – népiskolai tanítói oklevelét is. 1882. szeptember 5-én a Veszprém vármegyei Devecser elemi iskolájában helyezkedett el segédtanítóként, majd 1884. január 20-a és június 29-e között a Vas vármegyei Sárváron volt osztálytanító. 1884. szeptember 6-a, az 1884–1885-ös tanév kezdete ismét tanítóként köszöntött rá, a Veszprém vármegyei Dabronyban. Ezúttal a katolikus felekezeti iskola választott kántortanítója volt, ami életkörülményeit tekintve előrelépést jelentett. Szolgálati lakást kapott, így hát maga mellé vette édesanyját és Árpád öccsét is.

 


 

Az írással, a dunántúli lapokkal való levelezéssel nem hagyott fel, s 1885 februárjában rámosolygott a nem várt szerencse: a pécsi Dunántúl című lap külső munkatársa lett.

Újságírói karrierje igazából Győrben indult el. 1885 őszén három hónapon keresztül a negyvennyolcas függetlenségi eszmékhez hű Hazánk főmunkatársa lett. 1886 januárjában megindította és 1888-ig szerkesztette a Tanítóbarát című tanügyi folyóiratot, valamint sajtó alá rendezte a Néptanítók Naptárának 1886–1888-as évfolyamait. Ezzel párhuzamosan nem szünetelt hírlapírói tevékenysége sem, 1886. január 1-jétől a Győri Közlöny főmunkatársa, 1886. június 18-ától pedig ezzel egyidejűleg a Budapesti Hírlap külső munkatársa volt. 1886 szeptemberében családjával együtt Győrből Budapestre költözött, s a Budapesti Hírlap munkatársaként tevékenykedett.




1888. július 1-jétől átmenetileg ismét a Hazánk hírlapírója volt, röviddel később – Szegedre költözve - a Szegedi Híradó munkatársa lett, egyidejűleg 1888. december 25-étől 1890. április 1-jéig szerkesztette az újság mellékletét, az általa alapított Szögedi Paprika című élclapot is. 1890. május 1-jén átszegődött a független Szegedi Naplóhoz, a folyóirat belső munkatársa, egyúttal a lap vasárnapi melléklete, a Hüvelyk Matyi szerkesztője lett.

1891. augusztus 1-jei kezdéssel felkínálták számára az Arad és Vidéke belső munkatársi, riporteri állását. Aradon azonban ismét súlyos csalódás érte: a beígért munkakörnél nagyobb felelősség szakadt a nyakába, a beígért fizetségnél viszont rendszeresen kisebb összeg ütötte a markát.

Egészségi és idegi állapota megromlott, 1891 novemberében Aradon felmondott és Budapestre költözött, hogy a fővárosban kezeltesse gyomorbaját. December 11-étől – barátja, Bródy Sándor beajánlására – a Magyar Hírlap alkalmazta belső munkatársként, később politikai rovatvezetőként.

Budapesti újságíróként egyre erősödött benne az érzés, hogy a fővárosi irodalmi élet és művészvilág talmi kulissza, a modern társadalom és civilizáció elfajult és elanyagiasodott. Rosszallóan szemlélte az 1896-os millenniumi előkészületeket és ünnepségeket övező „önáltató mámort”, a hazai közélet és közállapotok alakulását. Bár Egerhez nélkülözéssel telt iskolaéveinek rossz emlékei kötötték – két évtized elteltével a nagyváros zajából elkívánkozó író rácsodálkozott Eger szépségeire és nyugalmára. Bródy Sándor is bátorította az Egerbe költözésre, így hát nem tétovázott sokáig, úgy érezte, megtalálta végre a helyét. 1897. február 10-én az egri várra néző sáncnegyedi Hóhér-dombon megvásárolt egy tornácos parasztházat, s még ugyanazon év június 22-én – idős édesanyjával és maga mellé vett két idősebb fiával – Egerbe költözött.

Az alakja köré fonódó legenda közvetlenül Egerbe költözése után, még életében kialakult. Kortársai „egri remetének,” vagy regénye után a „láthatatlan embernek” címezték. A kíváncsi tekintetek elől menekvést kereső, megközelíthetetlen ember hírében állt. Az egri házba ellátogató írótársak rendre számot adtak arról, hogy Gárdonyi dolgozószobája ablaktalan, az író befalaztatta a ház ablaknyílásait; igazából persze csak zárva tartotta ablaktábláit a fejfájós író.

 


 

Ekkor már szinte minden idejét az irodalomnak szentelte, és az egri magány szülte művészete legtermékenyebb időszakát – de azért nem szakított el minden közéleti-irodalmi köteléket a külvilággal. 1897-től állandó külső munkatársa volt a Pesti Hírlapnak, valamint továbbra is küldött írásokat napi- és hetilapoknak, irodalmi folyóiratoknak és élclapoknak.

Aszketikus életmódjának további cáfolata, hogy gyakran kelt útra, bel- és külföldön egyaránt: 1899 tavaszán Konstantinápolyba utazott anyagot gyűjtendő az Egri csillagokhoz, 1900-ban pedig Franciaországba ment, ekkor már az Attila és a hunok idejében játszódó A láthatatlan emberen gondolkozott, s a catalaunumi csatatér meglátogatása volt egyik célja. 1903-ban végiglátogatta gyermekkora helyszíneit, 1908-ban Olaszországban, 1909-ben Bajorországban járt, 1912-ben nagyobb körutazást tett Erdélyben. Voltak egészen sajátságos, különc útjai is: A bor című színművét úgy írta meg két hét alatt 1900-ban, hogy vonatról vonatra szállt, s míg szaporodtak a betűk a kéziratban, ő észrevétlen beutazta fél Magyarországot; 1901-ben álnéven szobát vett ki a kolozsvári New York szállóban, hogy befejezhesse Annuska című darabját.

Gárdonyi egész életén keresztül betegeskedő, gyenge fizikumú ember volt, ezt tetézte krónikus tüdőbaja és makacs hipochondriája is. Bár szív-, máj- és vesebántalmakra egyaránt panaszkodott, s látása is meggyengült, orvosai még közvetlenül halála előtt sem állapítottak meg végzetes kórt nála. Fia beszámolója szerint – a lélekvándorlásban és a spiritizmusban is hívő – Gárdonyi akarta magának a halált. 1922. október 14-e után nem mozdult ágyából, kezébe többé tollat nem vett, s ötvenkilenc esztendősen, október 30-án, egri otthonában elhunyt.

 


 

Noha végakaratában arról rendelkezett, hogy szűk családi körben helyezzék örök nyugalomra egri háza kertjében, Eger városa ezt méltatlannak érezte volna láthatatlan emberével szemben. November 1-jén bronzkoporsóban fekvő testét az egri líceum aulájában ravatalozták fel, s tiszteletére a város mind a huszonhárom templomtornyában megkondították a lélekharangot. Az egyházi szertartást követően – Tordai Ányos egri cisztercita tanár javaslatára – az egri vár Bebek-bástyáján kialakított díszsírhelyen temették el, gerendakereszt fejfájára végakarata szerint az azóta legendássá vált frázist vésték: „Csak a teste!”

 

(forrás: Wikipedia)



LEGFRISSEBB VIDEÓK

„Konok vagyok és kitartó” – Sikeres nők, 7. rész


Természetfotók a Zentaiban


„Öt zenész, öt különböző világ…”