Amikor a Kabóka Lovastanyára érkezünk, Fogarasi Anikó fogad minket, aki férjével, Varga Péterrel közösen a családi vállalkozás turisztikai üzletágát működteti. Az eredeti elgondolás amúgy Péter édesanyjától, Horváth Edittől származik – az ő titulusa a családban az egyszerűnek tűnő, ám annál kifejezőbb „Mindenes”. A család stratégája, aki nem engedi, hogy ellaposodjanak a dolgok, és aki főz, mosogat, unokát nevel, takarít, irányít, de közben legszívesebben elmenne lovásznak a Kabóka Lovastanyára.

Anikó úgy mesél a kezdetekről, hogy a vállalkozás alapja valójában biztosítva volt, a férje családjának köszönhetően. Pontosabban anyósa, Edit volt az, akinek mindig az álma volt egy családi lovastanya létrehozása. Tulajdonképpen ő tette le az alapokat ahhoz, hogy el tudjon indulni a turisztikai vállalkozás – adott volt egy panzió, egy sportpálya, egy medence és egy fedeles lovarda, ami azért nem kevés egy induló vállalkozás esetében. Amely cég most már lassan másfél évtizede foglalkozik gyerekcsoportokkal, osztálykirándulásokkal, gyerektáborokkal.

Persze, az eleje azért nem volt egyszerű, akármilyen jónak tűnhetnének is első pillantásra a kezdeti adottságok. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a történet nem a lovastanyával kezdődik – hanem két ember elszántságával és elhivatottságával az állattartás iránt. Ez a két ember Varga József és felesége, Edit – vagyis a régóta mezőgazdasággal foglalkozó szülők, akik mindig az állatok nagy barátai voltak: ha csak lehetett, tartottak egy-két lovat a közelükben. Amit egy belvárosi, hatodik emeleti lakásban nyilván nehezebb lett volna megoldani, mint egy mezőgazdasági vállalkozás keretében.

Gyerekeik – Péter, Attila és Balázs – gyakorlatilag beleszülettek az állatokkal való foglalatosságba, és meg is szerették ezt az életformát, ami abból is látszik, hogy mindhárom testvér a mai napig szorosan kötődik az állatokhoz. Péter a lovasturizmus révén, Attila az állatorvosi hivatása miatt, Balázs pedig a lovaglás kapcsán, mivel a Magyar Díjugró válogatott kerettagja. Adódik a következtetés, hogy az utánuk következő generáció is ilyen szorosan együtt él a természettel, de amikor ez a téma szóba kerül, házigazdánk, Anikó csak mosolyog: „Alig lehet felpakolni őket a lovakra. Ami mindig a közeledben van, az unalmas, úgy látszik…”

A családi vállalkozás eredetileg növénytermesztéssel indult, ami a mai napig a fő feladatok egyike, hiszen Varga József legkisebb fia, Balázs mintegy hatszáz hektár földet művel – pihenésképpen pedig jöhet egy kis vadászat, meg lótenyésztés. A középső fiú, Attila ezalatt állatorvos lett, emellett a család mátyásdombi sertéstelepét igazgatja, Péter pedig – a legidősebb – a turizmusért felel, Anikóval, a feleségével együtt.

Anikó ma már jókedvűen idézi fel azokat az időket, amikor inkább a lelkesedés adta számukra a lendületet, nem pedig az azonnali anyagi és szakmai sikerek. „Emlékszem, amikor kezdtünk, az első évben volt egy nyolcfős nyári táboros csoportunk. A következő évben volt három turnus, szintén körülbelül nyolc-tíz fős létszámmal. Aztán egy évre rá elkezdtünk osztálykirándulások szervezésében gondolkodni: igyekeztünk minden lehetséges eszközzel növelni a vendégforgalmat. Ez elég jó ötletnek bizonyult, mivel az osztálykirándulások szezonja azért hosszabb, mint a turisztikai szezon, tehát nemcsak a nyári szünetek idejére tervezhetünk az érkező csoportokkal, hanem az áprilistól októberig tartó időszak lehet az alap. Úgyhogy sikeresen beszerveztünk pár osztályt, akik vitték a jó hírünket, így évről évre egyre több csoport érkezett és érkezik hozzánk. Ráadásul az, hogy szájhagyomány útján terjedt a lovastanya létezésének híre, azt is jelentette, hogy nem igazán kellett hirdetésekre költenünk, anélkül is megtaláltak minket az iskolák. Egyébként is azt gondolom: az a leghatékonyabb reklám, ha a vendégek a saját véleményüket, tapasztalataikat adják tovább – pedagógus a pedagógusnak, szülő a szülőnek. Nekünk pedig „csak” annyi a dolgunk, hogy pozitív élményeket biztosítsunk azoknak, akik nálunk járnak és mesélnek majd rólunk.”

Az elképzelés jónak bizonyult – de azért a környék adottságai és a folyamatos fejlesztések is szükségesek voltak ahhoz, hogy a Kabóka Lovastanya elnyerje mai formáját. Ami a tervek szerint még mindig nem feltétlenül a végleges forma, de már elég közel jár ahhoz, amit a kezdet kezdetén a Varga család elképzelt.

Kezdjük talán a lovakkal, ha már egyszer lovastanyán járunk, és ha már elsősorban ők jelentik a fő attrakciót a legtöbb idelátogató számára. A Kabóka tanya lovainak nagy része saját tenyésztés, úgyhogy számukra ez a hazai környezet, az otthon. Látszik is rajtuk a rendszeres törődés: barátságosak és nyugodtak, éppen ezért szinte bármely korosztályú és tudásszintű lovas bátran próbálkozhat velük. Ráadásul a kancák a csikóikkal sokszor teljesen szabadon, a karámokon kívül legelésznek, így egész kicsi koruktól hozzászoknak az ember közelségéhez és a szabad életformához – és persze látványnak sem utolsók, főleg, ha valaki annyira elfogult az ilyen látvány kapcsán, mint jelen sorok írója.

Mivel a tenyészet kifejezetten a díjugró lovakra koncentrál, lovaik fajtájukat tekintve magyar sport félvérek: Vargáék saját tenyésztésű magyar kancáikat keresztezték Holland, illetve Holstein díjugró apákkal. És mert Varga Balázs személyében díjugrató is akad a családban, aki professzionális szinten lovagol és versenyez, így a lovak szakszerű és alapos képzésben vesznek részt már fiatal koruktól kezdve.

Aki pedig egy pillanatig is azt gondolná, hogy csak nagy, romantikus marketing-mese ez a szoros kapcsolat a Varga-család és a lovak között, az elég, ha megnézi a tanya központi istállójának épületét. A kancákon, versenylovakon és méneken kívül ugyanis maga a család is itt lakik, szóval „az állataink közelében élünk” fordulat gyakorlatilag szó szerint értendő. És ha valaki kipróbálná, hogy milyen ebben a környezetben aludni, az maga is megteheti: az épületben egy panzió is helyet kapott, négy vendégszobával.

Amit persze a Kabóka lovastanya rég kinőtt, így már évekkel ezelőtt bővíteni kellett a férőhelyek számát. Így épültek meg a birtokon az apartman-házak – és aztán az egyik dolog hozta magával a másikat, mert ha már van hely a vendégeknek, és ha már ott vannak a lovak, akkor tényleg érdemesnek tűnik valami olyat létrehozni, amire igazán jó emlékként gondolhatnak vissza a látogatók. E gondolat jegyében jött létre a medence és a sportpálya mellett a szabadidőközpont, készült el egy kalandvár, egy biciklipark – és folyamatosan bővült a szolgáltatási paletta is, hogy a táborozó gyerekek minél többféle dologgal el tudják foglalni magukat. Már persze akkor, amikor nem tátott szájjal ülnek, és bámulják a tanyát körül ölelő természet szépségeit: a halastavakat, meg a körülbelül kétszáz hektárnyi erdőt és rétet.

Persze az sem titok, hogy mindez nagyon sok munkát igényel – mégpedig nemcsak a megvalósítás, hanem a szükséges források, pályázati lehetőségek megtalálása és kiaknázása terén is. Ha pedig a családi munkamegosztásban a turisztikai feladatok egy házaspárnak jutnak – mint esetünkben Péternek és Anikónak – akkor adódik a kérdés, hogy mennyire megy ez a nem mindig könnyű munka esetleg a magánélet rovására.

Anikónak erre a kérdésre is kész válasza van, valószínű, hogy nem most hallja először. „Ahhoz, hogy működtetni tudjuk a céget, nagyon fontos volt, hogy a férjemmel az első pillanattól megosztozzunk a feladatokon. Különösen azért, mert házastársak és üzlettársak is vagyunk, ami elég sok feszültséget okozhat egy kapcsolatban, ha a résztvevők nem kezelik okosan, és nem tudják szétválasztani a munkát a magánélettől. Nekünk ez szerencsére sikerült, és így hatékonyan tudunk együtt dolgozni is” – meséli büszkén, a jól működő dolgok tudóinak mosolyával.

Lassan a séta végére érünk – és bármennyire is úgy tűnik, hogy teljesen kerek ez a történet, mégis muszáj rákérdeznem: hogyan tovább. Hiszen akármerre nézünk, látszik a folyamatos fejlődés – és az, hogy van még hely a további fejlesztéseknek is.

Anikó egyszerre óvatosan és bizakodóan válaszol: „Nagyon jó lenne biztosan tudni, hogy tizenöt év múlva ez a lovastanya ugyanilyen jól működik majd – vagy még jobban. Ezzel együtt szerintem van egy határ, amikor meg kell állni, és el kell hinni, hogy minden úgy a legjobb, ahogy van – remélem, sikerül majd felismerni ezt a pillanatot. De az biztos, hogy akkor is és addig is mindent megteszünk, hogy a hozzánk érkezők a lehető legjobban érezzék magukat.”

Török Péter

(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)