2020. szeptember 14.

Egy szívből jövő fesztivál


A Váli Völgyi Vigasságok szlogenje is lehetne ez a mondat, ugyanis a Bíbor Néptánccsoport tagjai, önkéntesei rendezik, szervezik immáron tizedik éve ezt a nem mindennapi eseményt a térségben. Csókás Elek főszervező lelkesen mesél a fesztivál kialakulásáról, történéseiről. Azt mondja, jövőre átadja valaki másnak a stafétát, mert túl nagy gonddal jár ez a felelősség. Hogy kinek, még nem tudja. De a lelkesedéséből úgy tűnik: még legalább tíz év múlva is ő lesz az illetékes, ha a Vigasságokról lesz szó.

- Hogyan kerültél kapcsolatba a néptánccal?
- A feleségem fontosnak tartja a néphagyományt, ezért a fiúnkat első osztálytól kezdve beíratta néptáncoktatásra. Mindig vittük a fellépésekre, fesztiválokra, és közben egyre jobban elkezdett érdekelni ez a világ. Addig beszélgettünk róla a többi szülővel, mígnem 2003-ban elkezdtünk táncolni. Másfél évvel ezután volt az első fellépésünk, még rendes ruhánk sem volt, de a közönségnek leesett az álla tőlünk. Ez meglehetősen jó érzéssel töltött el minket. Folyamatosan próbáltunk, fellépésekre jártunk külföldre is, Németországba, Lengyelországba, Szlovéniába, majd bizonyos okok miatt 2011-ben szétváltunk az akkori csoporttal, és január 13-án megalakult a Bíbor Néptánccsoport, amelynek én lettem a vezetője. Igazából ez a fe-ladat valahogy rám maradt és azóta sem tudok szabadulni tőle…




- Hányan vagytok a néptánccsoportban?
- Jelenleg tizenheten vagyunk, de voltunk már többen is, huszonhatan. Sajnos nagy a fluktuáció. A társaság vegyes, vannak idősek és fiatalok is. A fiatalok szülés, gyermekfelügyelet miatt esnek ki leggyakrabban, az idősebbek pedig a koruknál fogva. Utóbbiak ettől még szerepelhetnek a fellépéseken, van olyan koreográfia, ahol egyszerűbb lépések vannak, vagy például csak sepregetni kell a színpadon.
- Milyen táncokat táncoltok?
- Főleg a következő tájegységek táncait táncoljuk: szatmári, mezőföldi, kalocsai, szilágysági, marosmenti. Hazánkban nem „felkapott” a mezőföldi tánc, de amikor külföldre megyünk és előkerülnek a botok, és a lányok a fejükre rakják az üveget, mindig kitör a tapsvihar.
- Maga a Váli Völgyi Vigasságok ötlete honnan származik?
- A történet jóval korábban kezdődik. A feleségem régebben kultúros volt Válon, és 1998-ban megszervezte a Váli Vigasság nevű egyhetes programsorozatot. Ennek a csúcspontja egy gálaműsor volt, ahol mindenki megmutathatta magát, volt zongora, néptánc, hastánc, minden, amit el lehet képzelni. Ez még a kastélyban került megrendezésre és nagy sikere volt. A Bíbor Néptánccsoport megalakulása után fél évvel Prágában voltunk, amikor felvetődött az ötlet, hogy nálunk miért nincsen ilyen fesztivál? Annyi külföldi fellépésen voltunk már, és sosem tudtuk visszahívni magunkhoz a csoportokat. A másik gondot a helyszín jelentette, hiszen Válon nem volt művelődési ház, vagy olyan helyiség, ahol ezt megtarthattuk volna. Ekkor jelent meg az akkor még működő Válvölgye Étterem, felkarolt minket. Volt egy szabadtéri színpada és egy nagy zöldfelülete, ami jó körítést adott a rendezvénynek. Így indult útjára 2011-ben az első Váli Völgyi Vigasságok, a Váli Vigasság alapjain nyugodva. A plakátkihelyezéstől a sátor és bódé felépítéséig, a székek felállításáig, a színpad díszítéséig, a sütik, pogácsák sütéséig, a takarításig mindent mi csinálunk, 16-30 fő munkáját dicséri.




- Mindezt önkéntes munkával valósítjátok meg?
- Természetesen. Hihetetlenül jól esett, hogy tavaly, amikor itt voltak a lengyel barátaink, ők mondták azt, hogy ez egy szívből jövő fesztivál. Ez összefoglalta, miért is dolgozunk. Mindenki azt teszi bele magából, amit tud, amihez ért. Talán a harmadik fesztiválnál jártunk, amikor elkezdték pedzegetni, hogy legyen belépődíjas a rendezvény, de mi ezt nem akarjuk. A negyedik rendezvényen jött oda hozzám egy 84 éves néni, aki azt mondta, ilyen szépet már évtizedek óta nem látott. Ha fizetőssé tenném a fesztivált, pont ő nem jöhetne el. Akkor meg mi értelme van az egésznek? Mivel néhányan mindenképpen szerették volna támogatni a rendezvényt és minket, elkezdtünk tombolát árulni, komolyabb nyereményekért, így egy kis játékosságot is belevittünk a történetbe. Több rendezvényszervező cég is megkeresett minket, hogy nem adnánk-e ki a kezünkből ezt a fesztivált, de mindig nemet mondunk. Attól működik szerintem a Vigasságok, hogy jó szívvel szervezzük, nem görcsölünk semmin. Azt sem szeretnénk, ha ennél nagyobb lenne a fesztivál. Így is több mint ezer ember fordul meg ezen a napon Válon.
Az első alkalmakkor a környékbeli táncosokat hívtuk meg, azokat a csoportokat, akiket ismertünk. Aztán elkezdtek távolabbi helyekről, Zalából, Hajdú-Biharból, Pestről, Pásztóról érkezni a csapatok, majd a Vajdaságból, a Felvidékről is. Ahogy egyre több külföldi fellépésünk volt, egyre több barátságot kötöttünk. Németországban ismerkedtünk meg a szlovénekkel, őket hívtuk meg elsőnek a negyedik Vigasságokra, innentől kezdve lett nemzetközi a fesztivál. Megkeresett minket a nemzetközi fesztivál szövetséggel kapcsolatot tartó szervezet is, így már szerepelünk az ő honlapjukon is. A szlovének után jöttek a csehek, a lengyelek, a bolgárok, osztrákok. Mindig az adott ország nagykövetét hívtuk a fesztivál megnyitásához, akik szó nélkül elfogadták a felkérést. Sőt, tavaly a bolgár nagykövetasszony egy köszönőlevelet is írt a fesztivál után nekünk, amelyben leírta, mennyire jól érezte magát, mert családias volt a hangulat, a légkör.



- A néptánc iránti vonzódásod a feleségedtől származik, vagy belső indíttatás volt?
- Gyeremekkoromban is imádtam a táncokat, mindenfélét, de ezelőtt negyven-ötven évvel, mikor én fiatal voltam, Válon éppen még szüreti bált sem rendeztek - nagy bánatomra. Amikor a gyerekek elkezdtek táncolni, akkor még inkább elkezdtem ácsingózni, hogy mennyire jó lenne táncolni, és az első adandó alkalommal mentünk és csináltuk. 
- Neked egyébként mi a végzettséged, a foglalkozásod?
- Jelenleg ügyvezető igazgatóként dolgozom egy betonlaboratórium élén, végzettségemet tekintve építőmérnök, katasztrófavédelmi mérnök vagyok.
- Meglehetősen távol áll egymástól a mérnök szakma és a néptánc…
- Pont ez a jó benne, hogy teljesen kikapcsol. Amikor megérkezem a próbákra, minden gondomat elfelejtem, csak arra figyelek, merre kell lépnem, a feleségemet merre kell forgatnom, mi, mi után következik. Van egy kedves történetem ehhez. Tél volt, hideg és péntekenként volt a próba, az embernek már nem volt kedve kimozdulni. Beszélgettük a nejemmel, hogy itthon maradunk és nem megyünk sehova, nem lesz gond, ha egy próbát kihagyunk. Ekkor megszólalt a fiam a szomszéd szobából, 6-7. osztályos lehetett, hogy: „Amit vállaltatok, azt teljesítsétek!” Elszégyelltük magunkat, és azóta minden próbán ott vagyunk. Most, hogy a bokám miatt pihenésre kényszerülök, azért még elmegyek a próbákra, nézem, hol lesz a helyem, mik a lépések, hogy ne a nulláról kelljen kezdenem majd.



- Meddig szeretnéd folytatni a néptáncolást?
- Mindig azt mondom, hogy ha már bohócnak érzem magam a színpadon, akkor nem fogok felmenni. Most ez a boka-kérdés is elgondolkodtatott. Mozogni muszáj, sokkal rosszabb, ha nem mozognék, de azért én is érzem az időt magamon.
A vezetőséget már többször próbáltam leadni - eddig sikertelenül. Szerintem jövőre is megpróbálom, meglátjuk. Nagyon jó ebben a közösségben lenni, eljárunk névnapozni, kirándulni is. A fiam a feleségével, a lányom a férjével táncol a csapatban, és én nagyon boldog vagyok, mert bárhova megy a csoport, a családommal is vagyok.

Simon Rita
(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)


LEGFRISSEBB VIDEÓK

„A gondolat és a tünemények között elterülő birodalom”


Most akkor sport vagy nem sport?


„A kávé iható mágia…”