2020. október 26.

„A civilek akkoriban a szó valódi értelmében civilek voltak…”


Bár a rendszerváltás politikai értelemben felszabadulást hozott, ezzel együtt új típusú gazdasági és szociális kihívásokat is teremtett. Létrejött a magyar civil szféra, melynek szinte a kezdetektől az egyik meghatározó tagja volt Hollósi Sarolta. Aki a mai napig szívesen emlékszik vissza a kezdetekre - ugyanakkor a jövőről is határozott elképzelései vannak.

- A legtöbben itthon még azt sem tudták, mi fán terem a civil szervezet, te már gyakorlatilag akkor belevágtál. Hogyan kezdődött?
- Teljesen itthoni körülmények között kezdődött, 1992 nyarán. Itthon voltam munkanélküliként, amikor egy nap hallottam a lakásból, hogy az utcán rettenetesen csikorog egy autófék. Kirohantam az erkélyre, hogy megnézzem, mi történt. Az történt, hogy egy autónak kellett lefékeznie, hogy ne üsse el a gyereket, aki átfutott az úton egy labda után. Akkor jött az ötlet, hogy ezeket a „kulcsos” gyereket ki kell vinni nyáron a városból, vagy legalább innen Palotavárosból valahova. Idegenvezető voltam sokáig, azt hiszem, ez adta az alapot, hiszen onnan volt szervezési gyakorlatom és tapasztalatom. Úgyhogy összeállítottam az elképzelésemhez programokat, aztán elindultam pénzért kuncsorogni, hogy megvalósíthassuk a tábort. Nem volt egyszerű, de végül találtam támogatót. Először egy héttel indult el a program, de maradt egy kis pénzünk, úgyhogy még egy hetet meg tudtunk csinálni. A heti programban volt fehérvári városnézés, mert én ezt mindig fontosnak találtam. Mániám volt, hogy a gyerekek ismerjék meg Székesfehérvár történelmi múltját, és álmukból felriasztva is tudják azt, hogy Szent István szobra hol található, illetve egyáltalán tudják azt, hogy mi köze van Szent Istvánnak Székesfehérvárhoz. De szerepeltek a programban rövidebb utazások is, például Veszprémbe. A táborok szerdai napját általában budapesti városnézéssel töltöttük, ez éveken keresztül így volt, hiszen fontos volt, hogy a gyerekek Budapestet is megismerjék. Ezeken a kirándulásokon megnéztük a Parlamentet, a Nemzeti Múzeumot, a Közlekedési Múzeumot, de az állatkertbe és a várba is elmentünk.



- Ebben az időben ezek a táborok már civil szervezeti keretek között zajlottak?
- Ekkor még nem. Munkanélküliként szerveztem ezeket a táborokat. Volt egy elektromos írógépem, azon sokszorosítottam a szórólapokat.
- Hogyan fogadták az emberek az elképzelésedet?
- A palotavárosiak körében jó fogadtatása volt a kezdeményezésnek, gyorsan megtelt az autóbusz gyerekekkel. A szülők örültek. Egyrészt azért, mert olcsó volt, másrészt azért, mert ebben az időszakban sokan féltették a munkahelyüket: előfordulhatott, hogy ha valaki elment szabadságra, mert nem tudta a gyerekét hova tenni, elvesztette a munkáját. Ne feledjük: 1992-ben járunk, a rendszerváltás utáni időszak hajnalán. Megszűntek az úttörőmozgalmak, a gyerekeknek szóló szervezett programok - nem volt semmi. Úgyhogy kapva kaptak ezen a lehetőségen. A későbbi években már nyaranta 550-600 gyereket tudtunk táboroztatni az Albafi Alapítványon és a Gyöngy Egyesületen keresztül.
- Hogyan jutottál el végül oda, hogy civil szervezeti keretek között folytatódjon a program?
- Sokat foglalkoztatott a kérdés, hogyan tudnám hivatalossá tenni ezt az egészet, így vetődött fel egy alapítvány lehetősége. Utána kellett járni, hogyan lehet létrehozni egy ilyen szervezetet, elmentem egy ügyvédhez, hogy segítsen ebben. De nem nagyon voltak még akkoriban civil szervezetek, mindössze két-három talán.
- Mennyire volt ez úttörő munka? Hiszen talán még magát a civil szervezet fogalmát is kevesen ismerték akkoriban.
- Nagyon nem tudták ebben az időben az emberek, hogy mi fán terem az, hogy civil szervezet. Még az első táborok évében, 1992-ben indítottam el az alapítvány bejegyzését, de roppant nehézkesen zajlott az egész. A törvényi részéhez ugyan kaptam ügyvédi segítséget, de a gyakorlati megvalósításhoz szükséges ismeretek hiányoztak, mert nagyon az elején jártunk annak a folyamatnak, amikor elkezdtek civil szervezetek alakulni.



- Számodra a civil élet a gyerekekkel kezdődött, de aztán sok minden mással is foglalkoztál ennek keretein belül…
- Igen, így van. Egy mérföldkő volt számomra például a Rác utcai ortodox templom újranyitása. Nagyon nehezen tudtam elviselni ugyanis, hogy több mint tíz év idegenvezetői múlttal a hátam mögött soha nem tudtam bejutni a Rác utcai templomba, pedig rengeteget hallottunk róla, hogy milyen szép és különleges épület, de hallottam az egykori Iván-napi búcsúkról is. És akkor egyszer „elindult a fejemben a vezérhangya”… Hogy márpedig én ezt a templomot meg akarom nézni. Elkezdtem utánajárni. Először Gelencsér Józsefhez fordultam, a Fejér Megyei Közigazgatási Hivatal akkori vezetőjéhez, aki egyben jeles néprajzkutatóként sokat foglalkozott a Rác utca történetével. Ő nagyon megörült ennek a kezdeményezésnek, én pedig a támogatását kértem arra az esetre, ha véletlenül adódik egy olyan pályázat, aminek segítségével előre tudok lépni ebben az ügyben. Azt mondta, ezt jó szívvel megteszi, de azért hozzáfűzte, hogy nagy fába vágtam a fejszémet, és ne lepődjek meg, ha nem fog sikerülni kinyittatni a templomot. Mondtam, hogy köszönöm, de próba szerencse! Ez az 1995-ös év legelején volt. Márciusban aztán ezügyben eljutottam a Városházára, ahol Láng Hugó akkori alpolgármester azt mondta, ebből júliusig, a hagyományos Iván-napi búcsú idejére úgysem lesz semmi, mert rövid addig az idő. Nem adtam fel, így jutottam el a budapesti Műemléki Felügyelőségig. Végül aztán sikerült elérni a célomat: a Műemléki Felügyelőség megadta az engedélyt! Így 1995-ben újraszentelték a templomot, és több évtized után újra misét tarthattak benne, és megnyílhatott az épület a látogatók előtt. Nagyon sokan voltak ezen az újraszentelésen, Szerbiából is sok busszal érkeztek az emberek. Megköszönték, hogy újraszentelhették ezt a templomot, és a szerb ortodox egyházközség azóta élheti önálló életét, a templom pedig bizonyos rendszerességgel az érdeklődők előtt is nyitva áll.
- Beszéljünk egy kicsit a közelmúltról, illetve a jelenről is. Mivel foglalkozol most, milyen szervezet tevékenységében veszel részt?
- 2002-ben jegyezték be a Civil Önerő Egyesületet, melynek tevékenységi körét illetően maradtunk a szociális területen, de ez az egyesület már inkább a korosabb embereket segíti. Fontos célkitűzésünk az egészségfejlesztés és az idős emberek életminőségének javítása. Jelenleg zárul egy hároméves, európai uniós pályázatunk, melynek én vagyok a projektmenedzsere. Ennek keretében társadalomerősítő és -fejlesztő programokat valósítottunk meg különféle képzések és kulturális rendezvények segítségével. Fő megvalósítási helyszínünk Martonvásár volt, ezen kívül Igaron és Székesfehérváron is voltak programjaink. Úgy érzem, jól sikerült rendezvényeink voltak. Az egyik ilyen legutóbbi nagyrendezvényünk volt, amikor - immár harmadik alkalommal - sikerült elhoznunk a mohácsi busókat Martonvásárra.



- Azok után, amit eddig hallottam, nehezen tudnám elképzelni, hogy nem forgatsz a fejedben valami újabb ötletet. Milyen terveid vannak még?
- Egy egészségügyi kérdés foglalkoztat, ez pedig az időskori demencia, ami egy komoly probléma, és sajnos egyre nagyobb teret hódít. Azt prognosztizálják, hogy 2030-ra nem lesz olyan család, ahol ne lenne egy demens ember, és ez nagyon nagy arány. Én is érintett voltam ebben a kérdésben, az édesanyám miatt. Egy ilyen demens ember képes olyan állapotba kerülni, hogy teljesen kisgyerekként gondolkodik és viselkedik; mert szó szerint kell érteni, hogy olyan dolgokat csinálnak, mint a rossz kisgyerekek. Sajnos otthoni körülmények között roppant nehéz ezeknek az embereknek az ellátása, de meg lehet könnyíteni az életüket. Tréninget már tartottunk a témával kapcsolatban, de azt gondolom, hogy minél szélesebb társadalmi körben terjeszteni kell az ezzel kapcsolatos ismereteket, mert kell, hogy az emberek felismerjék azt, hogy adott esetben nem egy fogyatékossal, hanem demens emberrel állnak szemben, akinek a betegségéből adódóan vannak viselkedésbeli problémái. Szóval ezzel kapcsolatosak a jelenlegi terveim. Bizonyára azért, mert ahogy az ember korosodik, próbál az életkorához megfelelő korcsoport irányába fordulni. De mindettől függetlenül változatlanul nagyon szeretem a gyerekeket, és ha csak tehetem, igyekszem velük is foglalkozni.

Stefkó Krisztina
(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)


LEGFRISSEBB VIDEÓK

Az atomkor hajnala


„Az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik…”


A Saint-Antoine kapu pusztulása