2021. április 6.

Fénnyel írt történetek


Manapság megint divattá válik a régi fényképek gyűjtése, nézegetése. Vagy talán mindig is az volt? Milyen információkat hordozhat egy fotó? Hogyan lehet egy egyszerű, egyetlen jelenetet megörökítő tárgyból fontos történelmi forrás? Egyáltalán, miért érdemes fotógyűjtéssel foglalkozni? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ Kunstár Csaba újságíróval, a hamarosan induló Fehérvár Anno digitális archívum kapcsán.

- Honnan indult a pályád?
- Szegeden, a Magyar Rádió körzeti stúdiójában kezdtem gyakornokoskodni 1995-ben. ’96-ban az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére a Kossuth Rádióból kértek fel, hogy készítsek egy személyes riportot. Ez az anyag nívódíjat kapott, és hívtak Budapestre a Krónika szerkesztőségébe. 2000-ig dolgoztam a Kossuth Rádiónál, aztán átmentem a Magyar Hírlaphoz. Először Szegedről tudósítottam a lapot, majd felhívtak Budapestre szerkesztőnek. Innen igazoltam át a Népszabadsághoz. A napilapos újságírásban akkor az volt a szakma csúcsa. Dolgoztam a National Geographicnak, az Élet és Irodalomnak, az ATV-ben pedig Kálmán Olga szerkesztője voltam. Később a Délmagyarország főszerkesztő-helyettese lettem. Folyamatosan ingáztam Szeged és Budapest között. 2011-ben megalakítottuk a feleségemmel a családi cégünket. Nagy médiavállalatoknak dolgoztunk.



- Aztán elkerültél Fehérvárra…
- Igen. A Sanománál a Hír24 regionális szerkesztőségeinek felelős szerkesztője lettem. Több nagyvárosban indítottunk regionális portálokat kísérletképpen: például Győrben, Szegeden, Hódmezővásárhelyen és Székesfehérváron is. Mire a céget eladták, már élő szerződésem volt a Pannon Lapok Társaságával, és jöttem a Fejér Megyei Hírlaphoz főszerkesztőnek. 9 hónapot voltam itt, aztán visszamentem Szegedre, de a kapcsolatom Fehérvárral megmaradt.
- Kilenc hónap nem túl nagy idő, de azért biztosan volt időd ismerkedni a várossal.
- Nem voltam itt sokáig, mégis azt tapasztaltam, hogy Fehérvár nagyon gyorsan befogadott. Cégvezetőkkel ismerkedtem, részt vettem a város életében, éttermekbe jártam, kulturális eseményeken vettem részt főszerkesztőként és magánemberként is. A szakmai és baráti kapcsolataim is megmaradtak. Remélem, ezek gyümölcsözni is fognak. Mindig nagyon jó szívvel gondolok erre az időszakra, és örülök, hogy most megint visszajárhatok a munka miatt.
- Mi adta az ötletet ahhoz, hogy elkezdj várostörténettel, -történetekkel foglalkozni?
- Bár nem Székesfehérváron valósult meg először, ez az ötlet még itt fogalmazódott meg bennem. A hírlap fotóarchívumában rengeteg képet láttam, és azt gondoltam, ezeket digitalizálva közkinccsé kellene tenni. Sajnos akkor még anyagi forrás nem volt, és sok gyakorlati tapasztalatot is kellett szereznem, hogy is lehet ezt megfelelően publikálni. Nem elég feltenni valahova több száz fotót, mert ebből még nem lesz rendes gyűjtemény, használható adatbázis. Erre ki kellett találni egy rendszert. A Vásárhely Anno projektben az Emlékpont igazgatójával és történészeivel dolgoztunk együtt. Már az elején megfogalmaztuk azokat a szakmai kritériumokat, amik garantálják a minőséget. Ha digitalizálunk több ezer fotót, és azokat egy online archívumba feltesszük, az még csak a folyamat eleje. Megfelelően kereshetővé kell tenni ezeket a dokumentumokat, hogy a felhasználók ne vesszenek el az információáradatban. A kereshetőség mellett - ahogy egy finom ételnél is - nagyon fontos a tálalás. Az emberek étvágyát kell meghozni, hogy ezekre a fotókra kattintsanak, fotókat küldjenek, kommentálják a látottakat, megosszák az emlékeiket. Nagyon sok és érdekes információval leszünk gazdagabbak a publikálással, mert sokan hozzászólnak, és tömegeket lehet megmozgatni ezzel. Ezt Hódmezővásárhelyen és Sárbogárdon is felismertük.



- Hogyan zajlott az adatgyűjtés a Vásárhely Anno és a Sárbogárd Anno esetében, és milyen háttérrel képzeled el ugyanezt Fehérvár vonatkozásában?  
- Az előző két gyűjtés kapcsán sok tapasztalatunk van már. Nagyon sok intézménynél, például polgármesteri hivatalokban útban vannak azok a fotók - bárhol is legyenek -, amelyek számunkra kincset érnek, ott helyben viszont nem tudnak mit kezdeni ezekkel. Elsősorban az intézményekre, közgyűjteményekre, egykori nagy cégekre építünk. Az utóbbiak is nagyon komoly archívumokkal, dokumentumtárakkal rendelkeznek. Ezek többnyire üzemi baráti köröknél vagy magánembereknél találhatók, akik lelkesen begyűjtöttek rengeteg anyagot. Magánszemélyeknél is akadnak nagyon értékes gyűjtemények. Gondoljunk csak a hatvanas-hetvenes évek amatőr fotósaira. Sok esetben nagyon szépen, rendezetten tárolják az évtizedek alatt készült fotókat, negatívokat, diákat. A célunk az, hogy ezeket megszerezzük, a kapcsolódó információkkal, történetekkel együtt, hiszen így válnak igazán jó forrásokká. A készítők többsége még él. El tudják mondani a képek mögötti történeteket, a saját élményeiket. Netán meg tudnak nevezni olyan személyeket, akik szintén ott voltak ezeken az eseményeken, és akiktől újabb információkat gyűjthetünk.
- Az adományozók jelentős részét tehát az idősebb generáció adja. A fiatalokat hogyan lehet megnyerni egy ilyen ügynek, ösztönözni őket a kutatásra?
- Amikor Vásárhelyen és Sárbogárdon elkezdtük ezt a munkát, azt gondoltam, hogy ez valóban az 50 évnél idősebbeket fogja érdekelni. A tapasztalat viszont az, hogy a fiatalokat is érdekli a lakóközösségük, lakóhelyük történelme. Hogyan nézett ki például egy adott hely 50-60 évvel ezelőtt, amikor a szüleik, nagyszüleik voltak gyerekek, fiatalok. Őket is érdeklik az előző generációk történetei. Ha a kezünkbe veszünk egy könyvet, ami egy betűtenger, ki tudjuk olvasni belőle annak az adott településnek, mondjuk Székesfehérvárnak a történetét. Nagyon sok ténnyel leszünk gazdagabbak. Ugyanakkor a fotók az adott település fénnyel írt történelmét jelentik. A fiatalok sokkal nyitottabbak a képi tartalmakra, mint az írott szövegre. Ezt szeretnénk számukra felkínálni, bevonzani őket: ismerjék meg a településüket, azt a közösséget, amiben élnek. Nekik is meg kell találniuk azokat a kommunikációs csatornákat és azt a nyelvet, amely által számukra is érthetővé válik ez az üzenet.



- Ha összegyűlik egy adott anyag, amihez vannak információk, ezt valahol tárolni kell. Tapasztalataid alapján mikor jön el az a pillanat, amikor ezeket már érdemes feltölteni egy nyilvános felületre? Honnantól számít működőképesnek egy ilyen adatbázis?
- A Vásárhely Anno indulásánál 2000 fotót tűztünk ki célul. Arra törekedtünk, hogy ezek ne egyetlen témakörhöz kapcsolódjanak. Legyen sport, közélet, legyenek családképek, munkahelyi fotók. Fedjük le az életnek minél több területét, adjunk egy széles kínálatot. Ha csak egy-egy témával foglalkoznánk, előfordulhat, hogy a látogató, aki először találja meg az oldalunkat, beskatulyázza, és ha őt az a téma nem érdekli, nem keresi többet az archívumot. Persze nem szabad egyszerre sok fotót sem feltölteni, mert rázúdul az emberekre, ami nem jó. Folyamatosan kell adagolni, hogy legyen ideje mindenkinek alaposan átböngészni, feldolgozni a látottakat. Törekedni kell mindig új kínálatra, új attrakciókra.
- Ha magánszemélytől gyűjtötök fotót, a kapcsolódó információk rendelkezésre állnak. Az illető el tudja mondani a kép történetét, vagy bármit, ami kapcsolódik hozzá. Mi a helyzet az intézmények, főleg a közgyűjtemények esetében?
- Minden intézményben van egy személy, aki ezt az állományt gondozza. Ő többnyire tisztában van azzal, hogy még ha nem is ő készítette a fotókat, mi történt, hogyan, ki volt a fotós. Sok esetben előkerülnek olyan képek, amikről szinte semmit nem tudunk. Élnek viszont azok az emberek, akik ebben tudnak segíteni, mert ott voltak éppen akkor, részt vettek egy eseményen. Ezek az információk nem mindig állják meg a helyüket, ezért fontos a történészi visszajelzés, hogy ne legendákat és pletykákat rögzítsünk. Bár a semminél ezek is jobbak, hiszen el tudunk velük indulni egy irányba, számíthatunk a visszacsatolások révén a tisztázásukra. A helytörténészek munkájára, ismereteire támaszkodunk ilyen esetekben. Ők tisztában vannak az adott épület, környék történelmével. Hódmezővásárhely esetében ez adott volt. Sárbogárdon a helyi Múzeum Egyesülettel, Novák Kovács Zsoltékkal működünk együtt, akik kitűnő munkát végeznek. Fehérváron ez a szakmai közeg szintén adott.



- Van-e lehetőség arra, hogy valaki közvetlen visszajelzést küldjön, ha egy-egy információ szerinte nem helytálló, máshogy emlékszik a történtekre?
- A rendszer felépítése révén elérhető a közösségi média számára, és csatlakoztatjuk hozzá a Facebook-csoportokban, -oldalakon megjelenő hozzászólásokat is. Ott nagyon sok információ feltűnik. Ezeket folyamatosan figyeljük, és beépítjük a tartalomba. E-mailben is lehet jelezni ezeket az észrevételeket, vagy telefonon, esetleg személyesen az adott kollégával közölni. Ha egy könyvet kinyomtatunk, azon már nem lehet változtatni. Ebben az esetben, ha tévedünk, mindig tudjuk és akarjuk is korrigálni. Hódmezővásárhelyen az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek sportcsapatait azonosítottuk be a látogatók segítségével. Feltettük a Facebook-oldalra a képeket, és mindenkinek a nevét sikerült összegyűjteni.
- Általános tapasztalat, hogy különböző közgyűjteményi adatbázisokból felkerülnek fotók egy-egy fehérvári csoportba, ahol a tagok megvitatják, hol készült, mikor, kik vannak rajta, egyáltalán a városban készült-e. Ami nagyon jó, de a közgyűjtemény felé nem érkezik visszajelzés ezzel kapcsolatban. Ha egy ilyen fotóhoz fals adatok tartoznak, azok két év múlva is ugyanúgy ott lesznek, változatlanul.
- Ebben különböznek például az Anno honlapok a többi gyűjteménytől. Remek közösségek épülnek köréjük, és hosszan tudnak elemezni egy-egy fotót. Fantasztikus beszélgetéseket tudunk elindítani némelyik képpel. A Facebook-csoportokban is nagyon értékes közösségek jönnek létre. Ezekkel a személyekkel meg lehet vitatni sok mindent. Fel lehet tenni nekik kérdéseket, tudsz velük kommunikálni. Rendkívül aktívak és lelkesek. Az elején azt gondoltam egyébként, hogy a fotótörténeti kuriózumok fogják leginkább érdekelni az embereket. Viszont a legnagyobb aktivitást nem ezek váltják ki, hanem olyan témák, amikhez sokaknak van köze. Ilyen például Szegeden az 1-es villamos, mivel azon mindenki utazott, vagy a Fáklya Mozi, ahova mindannyian jártunk. Ezek hozzák elő a nosztalgikus emlékeket: az első csók, az első Bud Spencer-film, Ben Hur. Itt indul el a sztorizás. A beszélgetők szeretik az élményeiket megosztani. Moderálni szinte nem is kell, mert ezeket az oldalakat elkerülik a máshol gyakori trollok, provokátorok. Sok esetben a hozzászólásokban saját fotók is előkerülnek.
- Visszatérve az adatbázisokhoz: milyen a felépítésük? Fejér megyeiek számára talán a Sárbogárd Anno az igazán érdekes.
- Arra törekedtünk, hogy aki az oldalra látogat, keressen a fotók között. Mint amikor a Google-be beírom a Székesfehérvár, fogorvos szavakat, és kidobja a kapcsolódó honlapokat, esetleg a rendelési időt, az elérhetőséget. Nagyon jó a keresőmotorunk. Fontos, hogy egy-egy fotó ne csak megfelelően adatolt legyen, hanem kitűnően legyen metaadatolva is, azaz legyen egy megfelelő tartalomcsomag, ami a felhasználó rendelkezésére áll. A kezdőlapon ajánlunk fotókat nagy felbontásban, tematikusan, évkörökre lebontva is. Ezek adatai alapján is lehet továbbkeresni. Az oldal feladata a meglévő állomány megfelelő kiajánlása. Ehhez nagyon fontos a tálalás, amit a beszélgetésünk elején említettem. A közösségi oldalak ebben nyújtanak segítséget. A Sárbogárd Anno esetében például óvodai fotókat töltöttem fel, és az akkori óvodások felismerték magukat.



- Minden fotóhoz egységes adatlap tartozik. Ezek milyen információkat tartalmaznak?
- A címmel próbáljuk összefoglalni, illetve eladni a fotót. A rövid leírásban minél több információt igyekszünk elárulni. Feltüntetjük az adatok között a készítő és a tulajdonos nevét is, mert sok esetben a kettő nem ugyanaz. Fontosak a képeken látható személyek, a készítés ideje, minden, amit tudunk. Felajánl a rendszer olyan, a fotókhoz társítható címkéket, amelyeket már korábban használtunk, illetve újakat is létre tudunk hozni. Minél több speciális információt viszünk fel az adott képről, annál jobban kereshető lesz.
- Mire számítasz a Fehérvár Anno kapcsán? Mennyire lesz népszerű?
- A sikerben biztos vagyok, és abban is, hogy a fehérváriak szeretni fogják. Ennek a munkának eleje van, vége nincs. Az elkövetkezendő két évben 15-20000 fotó digitalizálása és feltöltése a cél. Ezt biztosan el fogjuk érni. És ha addig eljutottunk, nem állunk meg, folytatjuk tovább. Hatalmas munka lesz, de megéri.

Váczi Márk
(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)


LEGFRISSEBB VIDEÓK

Az atomkor hajnala


„Az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik…”


A Saint-Antoine kapu pusztulása