A szülővárosomról van szó, ide jártam általános iskolába, egyébként nem tudom, el lehet árulni, itt vagyunk az egykori Ifi Házban. Nekem bal kézre volt az általános iskolám, a Vörösmarty Mihály általános iskola, jobb kézre kicsit odébb az egykori Széchenyi, kicsit közelebb a Kodolányi, ahova a főiskolára jártam. Szóval, én itt nőttem föl, én itt gyerekeskedtem, itt tanultam. Fantasztikus emlékeim vannak, ezért járok vissza a mai napig, mert hála Istennek még a szüleim itt élnek.

Gyerekkori barátságok is megmaradtak, a várossal való jó kapcsolatom megmaradt, úgyhogy rendszeresen előfordulok. Rengeteg minden köt ide. Szerintem szétfeszítené ennek az interjúnak a kereteit, hogyha el kellene sorolni, hogy mi mindent köszönhetek én Székesfehérvárnak, az iskoláimnak, a tanáraimnak. Rengeteg barátság, rengeteg kaland, rengeteg sport, rengeteg élmény, rengeteg tanulás, rengeteg – persze – vívódás, ami egy kamasznak mondjuk az útkereséseit jellemzi, de alapvetően Fehérvár, az mindig itt lesz, úgyhogy ez nem is kérdés.

Teljesen természetes volt akkoriban, hogy az érettségit követően az éppen induló Kodolányi főiskolára jelentkezel? Ráadásul az országban elsőként indított kommunikáció szakra.

Olyannyira nem, hogy ez az egész kommunikáció, akkor annyira új volt, hogy nem is nagyon tudtuk, hogy mi ez. És én műszaki szakközépiskolába jártam, tehát első évben tisztességesen megtanultam esztergálni és forrasztani. Jogi egyetemre jelentkeztem egyébként először, és miután az nem jött össze, akkor sétáltam be a Kodolányi aulájába és végig néztem, hogy „Úristen, miket tanítanak itt”. Hát itt van politológia, szociológia, stilisztika, műfajelmélet, angol nyelv. Hát ez mind én vagyok, ezt nagyon szeretem tanulni, pláne a műszaki szakközépiskola után. Akkor dőlt el tulajdonképpen a sorsom, hogy idejövök. Azt hiszem, hogy az egyik legjobb döntés volt az életemben, mert itt elképesztő tanáraim voltak, elképesztő barátságokat kötöttem, és hát tulajdonképpen minden innen indult.

Hosszú évek elteltek azóta, hosszú évekig a médiában dolgoztál; mostanában pedig nem látunk egyetlen televíziós csatornán sem. Nagy vonalakban nézzük meg az utat, amit bejártál. Honnan hova vezetett az utad?

Tényleg csak felsorolás-szerűen: volt egy négyéves magyar rádiós ténykedésem, azt nagyon-nagyon szerettem. Egy majdnem húszéves TV2-es ténykedésem, elképesztő kalandokkal, izgalmakkal, ott nőttem föl tulajdonképpen újságíróként. Aztán volt egy három-négy éves sportkommunikációs kitérőm. Az elmúlt három évben leginkább „magamnál” dolgozom, ezt úgy szokták mondani divatosan, hogy szabadúszó az ember. De megmaradtam a tartalomgyártás világában, csinálok egy kis videó-podcastot, „Egy per egy Azurák Csabával” címmel. Ez nem a reklámhelye, de hála Istennek egyre bővülő, kis táborral rendelkezem. De nem ez a lényeg ebben, igazából csak kedvtelés meg kiegészítése annak, amit egyébként még csinálok. Az üzleti életben tartok nagyon sok vezetőnek médiatréninget, kommunikációs tréninget, konferenciákon moderátorkodom, konferenciát szervezek és rengeteg érdekes projektben veszek részt tanácsadó jelleggel országszerte. Rendszeresen jövök Fehérvárra, mert amikor a füstjeleket fölengedik az itteni kollégák, kolléganők, akkor én azt veszem.

A Székesfehérvári Közösségi és Kulturális Központ Fürdő sori épületében beszélgetünk emlékezünk, miközben hamarosan megkezdődnek a Fehérvári Diáknapok programjai. Mit csinálsz a Diáknapokon?

Jöttek azok a bizonyos füstjelek, úgyhogy nyergeltem, és itt vagyok. Az a helyzet, hogy fiatal, a média területén különböző alkotásokkal próbálkozó diákok munkáit próbáljuk elbírálni. Tehát az a helyzet, hogy abba korba kerültem, hogy én már nem pályázó vagyok, hanem zsűri. A zsűriben plakátokat, különböző írásokat zsűrizünk. Nem nagyon szeretem a zsűrizés szót, mert ebben benne van egy picit az, hogy tanítani szeretnénk valamivel, valamire a fiatalokat. De én nem akarok senkit tanítani. Nagyon-nagyon jól értenek ők ahhoz, amit csinálnak, inkább csak a tapasztalatomat szeretném elmondani, hogy esetleg hogyan tudnak még egy picit tovább lépni. Most van egy fantasztikus megnyitó, ami előtt állunk, én a média-kommunikáció szekcióban vagyok érdekelt, és nagyon-nagyon várom, hogy találkozzam azokkal a fiatalokkal, akiknek a munkáit láttam. Kíváncsi vagyok, mert rengeteget tanulok egyébként egy-egy ilyen alkalomból én is.

Azt mondtad, hogy a média-kommunikáció szekcióban zsűrizel. Milyenek a született művek vagy született munkák? Mennyire igazodnak egyrészt a korhoz, másrészt pedig szakmailag?

Nem szeretnék abban a szerepben tetszelegni, hogy én szakmailag bárkinek megmondjak bármit, soha nem szerettem, akkor sem, amikor fiatalabb voltam. Most már abba a korba értem, hogy én mondhatom meg, hogy talán mi az, ami jó, és mi az, ami még jobb. Nem is minősíteni szeretném a fiatalokat, hanem sokkal inkább segíteni, meg tanácsot adni nekik. És hogy milyenek a művek? Hát, fantasztikusak. Visszaemlékszem, hogy amikor én tizenhét-tizennyolc éves voltam, nagyjából mire voltam képes. Fasorba’ sincs ahhoz, amit itt láttam bent. Szóval, nagyon büszke vagyok a fiatalokra, elképesztő kreativitás, elképesztő vizualitás van bennük. Ez generációs sajátosság, ők már a vizualitásnak a generációja, és ők ebben nagyon-nagyon erősek. Büszke vagyok arra egyáltalán, hogy még vannak fiatalok, akik írnak, akik plakátokat terveznek, akik időt szánnak arra, hogy ilyesmivel foglalkozzanak. Ez mind épít, és nem rombol, az meg már főnyeremény.

Javasolnád-e, hogy menjenek médiaszakra?

Ez jó kérdés. Egy picit szkeptikusabb vagyok a saját szakmánk állapotát illetően, mint amilyen lelkesedéssel vágtam bele annak idején, huszonöt-harminc évvel ezelőtt. De olyan szempontból töretlen az optimizmusom, hogy ez mindig egy ilyen hullámzó dolog. Tehát, én azt gondolom, hogy akiben a kíváncsiság benne van, az jó lóra tesz, hogyha valami ilyesmit választ. Egyébként mindegy, hogy én mit ajánlok, akinek itt a helye, az úgyis itt fog kikötni.