Réber László Budapesten született, 1920. május 21-én. Pécsen járt gimnáziumba, katonai szolgálata alatt térképeket rajzolt. A második világháború alatt a szovjet hadifogságban az őreiről rajzolt képei segítették az életben maradásban: ennivalót kapott és külön sátrat. 1948-ban tért haza, a Szabad Száj karikaturista munkatársa lett, 1951-től pedig két évig a Híradó- és Dokumentumfilmgyár rajzfilmosztályának tervezőjeként dolgozott.

1953-ban került a Ludas Matyihoz, a lap hasábjain alapozta meg hírnevét, amelyet később könyvillusztrációi, kiállításai és önálló kötetei növeltek itthon és külföldön. 1957-ben önálló karikatúrakötettel jelentkezett, majd Londonban, Frankfurtban és Berlinben adták ki albumait, 1965 és 1967 között három rajzfilmet is készített.

1952-től több mint négyszáz könyvet illusztrált, munkái tankönyvekben is megjelentek. Rajzai puritanizmusukkal, sokatmondó összpontosítottságukkal tűntek ki, abszurd, mégis egyszerű vonalakkal készült műveit sokan „grafikai eseményként” emlegették. Meghökkentően egyszerű megoldásaival a környező tárgyi világból csak annyit mutatott meg, amennyi a kép befogadásához okvetlenül szükséges. Nem részletezett, került minden sallangot, esetenként élénk színeket alkalmazott foltszerűen elhelyezve, alakjait éles sziluettel rajzolta meg, képein a rendezettség és a humor a legnagyobb szervezőerő.

1970-74 között az Élet és Irodalom karikaturistájaként dolgozott, majd a nyolcvanas évektől térbeli alkotásokkal is próbálkozott. 1967-ben és 1993-ban Munkácsy-díjjal tüntették ki, 1999-ben lett a Magyar Művészeti Akadémia tagja, több nemzetközi elismerésben is részesült. Életének nyolcvanegyedik évében, 2001. november 2-án halt meg.

Réber László a szöveg nélküli rajz, a szűkszavúan intellektuális grafika mestere volt. Nemzedékek nőttek fel Janikovszky Éva és Lázár Ervin gyermekkönyveit harmonikusan kiegészítő illusztrációin. Illusztrátori munkásságáért több nemzetközi elismerésben is részesült.

Alkotásaira kiforrott stílus jellemző, amely emblematikussá teszi munkáit. Rajzainak legfőbb jellegzetessége a vázlatszerűség, a szikár, zárt vonal, illetve a vonal által körülhatárolt síkfelület, amelyet élénk színekkel tölt ki, a szemlélő számára térérzetet csak a tárgyak ritmikus felsorolása kelt. Mellőzi a részleteket, az arc néhány egyszerű jelzés, amelyet sapka, sál vagy haj keretez. Figuráinak gesztusai lecsupaszítottak, jól érthetőek, éppen ezért kiválóan alkalmasak gyermekkönyvek illusztrálására.

Karikatúráinak témája játék a formai és nyelvi hasonlósággal, mint például az a plasztilinbe formázott király, aki a saját országalmájába harap bele, vagy az ülő alak, aki egyben széket is formáz. Humoros grafikáin, illusztrációin a gyermekek világlátását követi, tükröt tart a felnőttek elé, eltolja a hangsúlyokat. Szívesen állítja ellentétbe a legélesebb kontrasztokat, a feketét a fehérrel vagy a tiszta színekkel, a pozitív formát a negatívval. A ’80-as évektől kezdve térbeli alkotásain a teret és a síkot is szembe állítja, rákényszerítve a nézőt az aktív szemlélődésre.

Művészi hagyatékának egy részét – mintegy kétezer munkát – a székesfehérvári Szent István Király Múzeum őrzi. A rajzokat a grafikusművész leánya, Widengard Krisztina 2005-ben bízta a múzeum gondjaira.

„…a Pozsonyi úton szinte mindennap láttam egy különleges fiatalembert - vonulni! Erre a járásra nincs külön kifejezés. Minthogy nem volt hétköznapi járásnak nevezhető, amit művelt. Vonulás volt a javából. Szálfa egyenesen lépdelt, lassan és méltóságteljesen, minden lépéssel mintegy maga elé helyezte lábait, fejét fölszegve, soha oldalpillantást se vetve utcai környezetére. Gőgösnek is lehetett volna mondani ezt a tartást, különösen az ötvenes években, amikor nyakát behúzva lehetőleg senki sem szeretett feltűnni semmilyen tekintetben, inkább csak belevegyülni a szürke tömegbe. Ám ez az ember a Pozsonyi úton az össznépi embermassza közepén gőgösen vállalta a gőgjét. Szebben mondva: a különállását. Mindenen és mindenkin felülemelkedve rótta a Pozsonyi út aszfaltját.

Semmi nem lepett meg jobban, mint amikor évek múltán kiderült számomra, ki ez az ember? Bármit inkább el tudtam volna e fejedelmi tartású figuráról képzelni, mint azt, hogy karikaturista. (…)

Művészete, melyet rossz beskatulyázással intellektuálisnak mondanak, azonnal utat talált a gyerekekhez. A gyerek ugyanis sablonok előítélete nélkül fogadja, amit kínálnak neki. És az úgynevezett legintellektuálisabb karikaturista-grafikus anyanyelvi szinten szólította meg a gyereklelket. Réber valószínűleg nem véletlenül menekült a gyerekvilágba. Mert életműve alapján nyugodtan kijelenthetjük: elég rossz véleménye volt a felnőtt emberiségről. Egy gyerekkel talán még érdemes kommunikálni, gondolhatta.

Úgy élt ebben a világban, mint egy kényes ízlésű vendég, kicsit utálkozva, de abszolút korrekt, udvarias úriemberként. Csak amikor rajzolt, akkor nem volt udvarias. Enyhén szólva. Elképzelem őt ma, földöntúli tartózkodása helyén. Udvarias és kimért most is, hellyel kínál, előreenged minden szentet, az idősebbeknek fölsegíti a kabátját, ha hűvösebben fúj a túlvilági szél. De amint magára marad, a hátuk mögött rajzolni kezdi őket. A szentekről is elég szarkasztikus a véleménye."

(Görgey Gábor)

(forrás: Wikipedia, cultura.hu, Réber antológia)