2021. június 10.

„Én a szerelmet is mellékesnek éreztem a színházhoz fűződő szerelmemhez kepést…”


Több mint kétszázötven színházi szerep, több mint kétszáz film és tévéjáték, több mint száz szinkronszerep és nagyjából negyven hangjáték. Ha csak ennyit tudnánk róla, abból is kiderülne, hogy a színészet volt az élete. 1927. június 10-én született Márkus László.

Márkus László álmodozó́ gyerek volt, tanulni utalt, inkább moziba járt - viszont családjának köszönhetően megtanult németül. Iskoláit csak úgy mellesleg végezte, egyszer dicsekedett is azzal, hogy jeles osztályzat egyszer sem fordult elő bizonyítványában.
A második világháború́ idején a szülei válása után Szegedre költözött, apjánál húzta meg magát. Édesapja – ráérezve, hogy fiát, aki anyai ágon zsidó́ volt, baj érheti a városban – Budapestre küldte, ami gyakorlatilag megmentette az életét. Bár Pesten sem volt könnyű a boldogulás: tizenkét alkalommal vezényelték a Dunához, de valahogy mindig megúszta a kivégzést.



A háború́ után újra Szegedre költözött, ahol a helyi színház igazgatója, Lehotay Árpád színiiskolájába járt. Itt rögvest kiderült, hogy két nagy baj van vele: a lámpaláza – ami később sem enyhült –, es katasztrofális beszédtechnikája. Egy évbe telt, amíg megtanult rendesen beszélni, eközben apjánál dolgozott molnárinasként. 1945 decemberében állt először színpadra, ezután felvételizett a színművészeti főiskolára, és elsőre fel is vették. Debrecenben kezdte el karrierjét, majd a Madách Színházba került, ahol huszonhét évet töltött el.

„Ez a hivatás egész embert kíván. Még a háború alatt megfogadtam: ha sikerül ez a pálya, csak ennek élek. Erre tettem fel az életem – én ebben a szellemben élek.”

Boldogságát a színpadon élte meg, ennek rendelte alá́ magánéletét. Részben ezért járta róla az a tévhit, hogy homoszexuális volt – meg azért, mert inkább nőkkel barátkozott, ugyanis nem szerette, ha a férfiak a társaságában a szexuális életükről, a hódításaikról beszélgettek. Ezzel együtt voltak férfi barátai is – olyanok, akik diszkréten kezelték a magánéletüket, mind például Latinovits Zoltán, Körmendi János vagy Pécsi Sándor. Egyébként Márkus valójában aszexuális volt – ez az állapot egy gyermekkori, jellemzően fiúgyerekeket érintő betegség miatt alakult ki nála.



Szabadidejében imádott utazni, bejárta Európát. Ahol megfordult, mindenhol felkereste a színházakat, ismert színészeket. Egyrészt magának való volt és zárkózott, másfelől viszont gyerekként tudott rajongani azokért, akiket tisztelt.

„Gyerekkoromban, a háború alatt megfogadtam, ha színész leszek, – akkor nekem az életem sikerült – akkor én csak ezzel akarok foglalkozni! Ez sikerült! Úgy érzem, ez a hivatás egész embert kíván. Én így is élek. Ez sok lemondással jár, de sokkal több örömöt is ad az embernek.”

Színész volt mindig, mindenhol, minden helyzetben és minden pillanatban – neki a színház nem foglalkozás volt, még csak nem is hivatás. Hanem életforma. Kisgyerek kora óta soha semmi más nem akart lenni, soha, semmiféle más foglalkozás nem érdekelte, csak a színészet. Színpad iránti szerelméhez csak egyetlen társszenvedélye volt hasonlítható: rajongása a mozi, a film, a filmművészet iránt. Megszállott filmnéző volt, de ebben is színész: ha filmekről beszélt, csak a nagy színészek alakításait emlegette, azoknak emlékezett minden apró rezdülésére, szemvillanására, hangsúlyára, a ruhájukra, a hajviseletükre. Színészszemmel nézte az egész világot, s azt látta meg belőle, ami számára a lényege volt: a játékosságot, a színeket, a különlegességeket, egy mozdulatot, egy figurát, egy hangulatot.



Pályafutása csúcspontját a Molnár Ferenc-vígjátékok jelentették. Páratlan aktivitással, elegáns könnyedséggel, vérbő humorral és bravúros beszédtechnikával alakította a dolgokat irányítani tudó nagy játékosokat. Mesteri volt mint Nelson az Egy, kettő, háromban - egy óra húsz percig volt jelen egyfolytában a színpadon -, avagy a Játék a kastélyban Turaijaként. Ez utóbbi szerep hosszabbította meg az életét. A munkában szigorú volt önmagához, a szöveg, a szerep már a rendelkező próbán a fejében volt. Könnyedén vette a drámai és a komikus szerepet, az Operett színpadán éppúgy tökéletes volt, mint a filmvásznon. Nem válogatott a szerepek között, imádott játszani – soha nem is adott vissza szerepet.
Márkus László imádta az életet, imádott élni, s tudott is. De azt is elvárta, hogy az élet imádja őt. Kényeztesse el, babusgassa sikerekkel, népszerűséggel, pátyolgassa baráti és pályatársi jó szóval, ajnározza mediterrán nyaralásokkal, megkínálja világjárással, elhalmozza figyelmességekkel. Még a betegségével, a leukémiával való küzdelmet is színészi feladatként fogta fel: csak azért, hogy abból is diadalmasan kerüljön ki, mint egy nehéz, életveszélyesen átélendő szerepből, melyben egy súlyos beteget kellett alakítania. Felépülését sokan orvosi csodának tartották – valószínűleg a színház, a színpad iránti rajongása mentette meg. Legalábbis egy időre.



Felépülése után még három nagy szerep várta – az utolsó, a Játék a kastélyban jószándékú intrikusa, Turai  - igazi jutalomjáték volt. Tévéfelvétel is őrzi azt az eleganciát, amellyel halálos betegen végigjátszotta az előadást, estéről estére. Egy vasárnap este is ebben a szerepben állt színpadra – egy nappal később pedig, a televízió szilveszteri műsorának felvételekor rosszul lett az öltözőjében, és meghalt, 1985. december 30-án.
Ötvenkilenc évesen. És még ekkor is stílusosan…

(forrás: Wikipedia, borsonline.hu, nepszava.hu, cultura.hu)


LEGFRISSEBB VIDEÓK

Ékes Fehérvár – a Szőlő utcai kereszt


Magas a pázsitfűfélék pollenjének koncentrációja


Az ember, akiről tollat neveztek el