„Az Emlékezet hangja” program keretében másfél éven keresztül szinte minden nap felcsendül a „magyar takarodó” szívbemarkoló dallama a fehérvári Hősök terén, az I. világháborús emlékműnél, minden háború hőseire és áldozataira emlékezve. A kezdeményezés elindítója a Krajczáros Alapítvány, amelynek elnökével, Németh Istvánnal nemcsak „Az Emlékezet hangjáról” beszélgettünk – hanem az emlékezés fontosságáról is.
– Megbecsüljük eléggé a hőseinket?
– Ez egy kényes kérdés. A centenárium időszakában volt egy országos viszonylatban és a korábbi Nagy- Magyarország viszonylatában is jelentős kampány, amikor nagyon sok szervezet – a hivatalos szervek, politikai formációk is – mellé állt ezeknek a törekvéseknek. Akkor úgy tűnt, hogy lesz egy – legalábbis az én számomra – maradandó értékrend, de meg kell valljam, hogy csalódás ért. Úgy tapasztaltam, kampányakciókká formálódtak ezek a megemlékezések.
– Erre használjuk az évfordulókat, sajnos.
– Ez így önmagában igaz, de akkor ebből az következhet, hogy most megint száz évet kell várnunk majd, hogy nagyobb odafigyelés legyen ezekre a hajdani eseményekre… Ebben a témában sok helyen jártam Európában, és mély meggyőződésemmé vált, hogy nálunk a katonai kegyeleti kultúra terén azért még igen sok a tennivaló; bár egy-egy alkalomra azért összeszedjük magunkat. Londonban 2007. november 11-én jártam, és ott szembesültem azzal, hogy ezen a napon ott mindenki Poppy-kitűzővel jár, nem kevesen korabeli egyenruhában. Kerekesszékben viszik a háborús – jobbára már nem az első, hanem a második háborút megjárt – veteránokat a különböző megemlékező helyekre, ahol a Fegyverszünet Napjára, az első világháborút lezáró compiègne-i fegyverszüneti egyezmény évfordulójára emlékeznek.
– Több ilyen jellegű rendezvényen is részt vettek?
– Igen: 2019-ben például Belgiumban, Ypernben jártunk, ez a nyugati hadszíntér egyik jelentős csatahelye, Verdun mellett. Ez egy nagyjából húszezer lakosú kis városka – és gyakorlatilag mintha ráültették volna erre az emlékezetre az egész város turisztikáját, idegenforgalmát, vendéglátását, kereskedelmi dolgait. Amiket talán egyik oldalról nevezhetünk sokszor bóvlinak is: pipacs szimbólummal ellátott mindenféle termékek, a bögrétől a nyakkendőig. A városközpontban van egy diadalív-szerű építmény, ami ötvennégyezer nevet tartalmaz az oldalfalán feliratozva, és ott minden áldott este van egy koszorúzással egybekötött rövid megemlékezés, ami 1928-ban kezdődött, és a második háború néhány évét kivéve a mai napig tart. Van egy internetes felületük, ahol minden nap közreadják azokat a fotókat, amik aznap készültek. Mi előző év októberben jelentkeztünk be – mert ez meghívásos programmá vált -, és április 14-én kerültünk sorra; hozzáteszem: magyar civil szervezetként először jártunk ott. Ami nagyon megfogott bennünket, hogy este nyolc órakor kezdődik a rendezvény, de már hat órakor gyülekeztek az emberek, hogy helyet kapjanak – és ez magyar ésszel, tapasztalattal hihetetlen. Nyolcszáz-ezerkétszáz ember van jelen minden áldott nap, függetlenül attól, hogy szombat, vasárnap vagy hétköznap van. A meghívásos körbe beletartozik, hogy abban a térségben főleg kanadai, ausztrál, angol csapatok harcoltak – és más nációk tagjai is: így franciák, belgák, az ellenoldalon pedig németek. Mindenfelől ezeknek a nemzeteknek a mai élő leszármazottai érkeznek ide, tervszerűen, szervezetten. Ott vannak, és láttatják magukat.
– Magyarországon is számos olyan egykori csatahelyszín van, ahol hasonló típusú folyamatos megemlékezéseket lehetne tartani. Mi az, ami belőlünk, magyarokból hiányzik ehhez?
– Vallom, hogy a felejtés a probléma, illetve a politikai tartalom. Azt látni kell, hogy a mai Magyarország területe az első világháborúban nem volt hadszíntér – volt néhány kórház, meg néhány katonatemető. Ami megmaradt, az az, hogy egy akkori törvény értelmében elrendelték, minden helység állítson valamilyen emlékjelet, amiken többnyire felsorolták a településről származó elesett katonák nevét. Olyan kétezer-hatszáz körül van ezeknek a száma. De az első háború után Trianon árnyéka mindent lefedett, mindent túllicitált – ráadásul, akik hazajöttek, mint például a fehérvári 17-es ezred, azokat ünnepélyesen fogadták, aztán pár napra rá szélnek eresztették, mert az akkori miniszternek volt egy olyan nyilatkozata, hogy „nem akarok többé katonát látni”. Politikai szempontból pedig már ott voltak a Monarchia felbomlásának mindenféle jelei, és a pacifizmusnak egy olyan szélsőséges formája jelent meg, ami mindent felülírt. Én nem akarom azt állítani, hogy ha megmaradtak volna azok az alakulatok, amiket akkor feloszlattak, akkor esetleg Trianonban is egy kicsit másképp alakultak volna a dolgaink, ám a belső érzéseim azt diktálják, hogy minden bizonnyal kedvezőbben, vagy legalábbis részben. Az akkori román haderő, amit nem sokkal előbb gyakorlatilag visszavertünk az országhatáraik mögé, semmivel nem volt jobb állapotban, mint a magyar. Csehszlovákia hadereje szintén nem volt különbnek mondható, és a délvidéken is hasonló volt a helyzet. De nekünk már nem voltak honvédeink… Akik hazajöttek, azok jórészt éheztek – nem is beszélve a rokkantakról, akik igazán szörnyű körülmények között éltek, a legtöbbjük elment koldulni. Leginkább a családok szintjén felejtődött el száz év távlatában ez a szellemiség – meg aztán 1945 után nem igazán volt illő beszélni hivatalos fórumokon az első világháborúról. Meg a másodikról sem.
– Talán mert a dicsőségre jobb érzés emlékezni, mint a fájdalomra meg a tragédiára.
– Ez igaz. Éppen ezért mi a saját tevékenységünkben adott esetben nem Trianont kívánjuk a középpontba állítani, hanem azoknak a katonáknak a helytállását, akik az állam parancsára „tették a dolgukat”, és szó szerint helytálltak. Az Isonzó-Doberdó fronton volt olyan időszak, amikor a magyar volt a vezényleti nyelv, mert szinte csak magyar alakulatok voltak a térségben. A háború 1914-ben indult, és akkor a keleti front volt számunkra megjelölve. Az kevésbé tudott a közvélemény előtt, hogy a hatszázötvenezer halottunk jó része a keleti fronton veszett el – talán többen, mint Isonzó-Doberdónál. Azon a területen – amely ma Szlovénia és részben Olaszország területe – a mai napig gondozzák nemzetiségtől függetlenül a katonatemetőket, így a magyar temetőket is. Ugyanez már nem mondható el az északi, keleti térségről, mert mindegyik helyszín ellenséges ország része lett 1919 után, és úgy kezelték ezeket a sírkerteket, mint egy idegen hatalom jelképét és úgy is viszonyultak hozzájuk.
– Mit tehetnek önök ezekért az emlékhelyekért?
– Mi az Isonzó-Doberdó térségben tevékenykedtünk sok éven át, az utóbbi években főként a Felvidék északkeleti részén dolgozunk. Ezen a részen nem állóháború volt, hanem mozgó front, gyakorlatilag éveken átívelően. Ezért nyilván nem volt mód úgy temetkezni, hogy „ide csak magyarokat, ide csak oroszokat…” Sőt, gyakorta még a vallásra sem voltak tekintettel, pedig akkor még az izraelita vallásúakat általában külön hantolták el. Ahogy elhaladt a front, utána eltemették a halottakat, sokszor az út mellett, szanaszét. Veľkrop községben van például egy több mint kilencezer fős gyűjtőtemető, ahol szintén nemzetiségre tekintet nélkül nyugszanak a katonák. Itt 2006-ban kezdődött a felújítás, helyreállítás, és úgy haladtunk, ahogy csordogált a pénz. A négy visegrádi ország civil önkéntesei dolgoztak együtt, az ünnepélyes átadásra 2018-ban került sor.
– Mennyire egyszerű vagy bonyolult egy ilyen nemzetközi együttműködést tető alá hozni?
– A genfi egyezmény azt írja elő, hogy az adott országok között kétoldalú kormányközi megállapodásoknak kellene létrejönnie a sírok gondozása kapcsán. Ebből Szlovákia kivétel, mert már sok éve megy mindkét oldalról a politikai erőfitogtatás, hogy ki miért nem akarja. Ugyanakkor ez lokális szinten egyáltalán nem érződik. A Felvidéknek ezen a részén, amely ma Szlovákia északkeleti területe, több mint száznyolcvan katonatemető, vagy hadisír parcella van. Ezek közül most már tízes nagyságrendben van az, ami durván tíz-tizenöt év alatt jobbára méltó állapotba került. De ebből a számból az is következik, hogy bőven van még ott tennivaló – és jó lenne nagyobb iramban haladni. Takcsányban például van egy gyönyörűen helyreállított temető, aminek egy kisebb parcellájában tizenhárom huszárunk nyugszik. Öt éve próbálkozunk, hogy ezt a kis sírkert részletet felújítsuk – remélem, idén siker koronázza a kezdeményezésünket. Kicseréljük a kőből készült, mostanra elvásott kereszteket, feliratokat, és egy többnyelvű információs táblát fogunk elhelyezni, amin németül, oroszul, angolul, szlovákul és magyarul szerepel: „Az első világháború hősi halottainak emlékére”.
– Oroszul is…
– Hogyne. Egyrészt ott a környéken oroszok is nyugszanak, másrészt pedig mi nem gondolkozunk azon, hogy melyik ország katonáiról van szó. Mi úgy tartjuk, hogy ezeket a katonákat besorozták a hadseregbe: nem volt választásuk, hogy mennek vagy nem mennek, az adott államhatalom parancsára „tették a dolgukat”.
– Ezért jelzésértékű a mostani kezdeményezés, aminek keretében a zene a Fekvő Katonánál minden katonáért szól?
– Mi azt szeretnénk, hogy ezek a mai ésszel már értelmetlen csaták, ezek az elesett katonák ne felejtődjenek el. Úgy gondoljuk, hogy a „Fekvő Katonánál” minden este elhangzó trombitajel hozzájárulhat ehhez. Ez a dallam egyébként ma is minden magyar katona temetésén a záró aktusban elhangzik. Hajdan a katonavárosokban a laktanyába bevonulást jelezte a kimaradáson lévő katonák számára, aztán időközben átalakult a tiszteletadás szimbólumává. Jó volna ezt a napi néhány perces eseményt beleilleszteni a városunk életébe – hiszen Székesfehérvár is katonaváros. A mostani kezdeményezés – a közösségvezérelt helyi fejlesztés – tizennyolc hónapon át tart, és nem titok, hogy számunkra azért ez elég megerőltető – és nyilván a végtelenségig nem húzható, még akkor sem, hogyha igyekeztünk más civil szervezeteket is bevonni a munkába. Viszont elképzelhető – és ha jól tudom a városvezetésből is van, aki támogatja ezt a tervet -, hogy valamilyen elektronikus megoldással állandó programmá lehetne tenni a dallam lejátszását.
– A Krajczáros Alapítvány huszonnyolcadik éve létezik. A hadisír gondozás, az emlékhelyek felújítása kezdetektől fogva a tevékenységük része volt?
– Az alapítványt katonák és honvédségi alkalmazottak hozták létre. Az akkori viszonyok között úgy formáltuk az alapító okiratot, hogy széles mozgásteret tegyen lehetővé – annál is inkább, mert akkoriban a hadseregben elég zord pénzügyi viszonyok uralkodtak. Kezdetben gyerektáborokat szerveztünk, mindenféle eszközöket juttattunk el csapatpihenőkbe, vagy éppen katonazenekaroknak. Később – amikor erre volt nagy szükség – vásároltunk számítógépeket, fénymásolókat a honvédségnek. Aztán változott a világ, és ezek a problémák szerencsére ma már annyira nem élesek. Úgyhogy az ezredforduló környékén mi már nagyon kacsintgattunk a történelmi emlékhelyek felé. Amikor 2000 elején jártunk Doberdó térségében, szembesültünk a Visintiniben álló magyar kápolna romos állapotával, ami az elmúlt száz évben már minden volt, a tyúkóltól a ruhaszárítóig. Annak idején magyar katonák építették, a felszentelésére azért nem került már sor, mert a piavei áttörés után elhaladt a front. Utána pedig vége volt a háborúnak, másrészt meg magánterületen volt a kápolna, és eléggé a sorsára hagyták. Mi a fehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Körrel karöltve próbáltunk ezen a helyzeten változtatni – és 2009-ben egy magánvállalkozó révén be is fejeződött az épület felújítása, aminek a sorsára azóta is odafigyelünk: több ízben különféle karbantartásokat végeztünk ott. Úgy gondolom, hogy mostanra egyre inkább egyfajta búcsújáró hellyé válik a terület, lévén, hogy igazán magyar emlékhely ez az egy van az egész környéken. Hosszú távon az az álmunk, hogy a magyar állam valamilyen formában vásárolja meg azt a területet, illetve a mellette lévő házat, és legyen ott berendezve egy emlékház, ahol be lehet mutatni a kápolna és a magyar katonák történetét. Remélem, hogy ez még az én életemben megvalósul.
Török Péter
(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)
