Egy óriási színésznő távozott: nyolcvanöt éves korában elhunyt Törőcsik Mari. Van az úgy, hogy valakit nem kell hosszan méltatni – sőt, még csak bemutatni sem kell egy interjú elején. Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy egyszer kezdhettem úgy egy tévéműsort: „Kedves Nézőink: Törőcsik Mari.”
Ez nem egy mai történet. Az úgy volt, hogy még 2004 tavaszán beszélgettem egy tévéműsorban Benedek Miklóssal, és valahogy szóba került Törőcsik Mari. Kicsúszott a számon, hogy vele szívesen beszélgetnék egyszer, mire Benedek Miklós azt mondta: „hívd fel.”
Persze, gondoltam – majd én beszélek telefonon a Mount Everesttel. Aztán egy idő múlva felbátorodtam, és felhívtam a Nemzeti Színházat, ahol ígértek egy visszahívást. Én itt el is engedtem a dolgot: oké, bátor voltam, nem sikerült, ennyi.
Kettő óra múlva csörgött a telefonom – és a vonalban Törőcsik Mari volt. Elmondtam, mi a tervem, meg hogy van ez a műsor, ahol betűket választunk, mindegyikkel kezdődik egy szó, és azokról beszélgetünk, én meg arra gondoltam, hogy esetleg… – és hát majd csak vége lesz egyszer ennek a mondatnak is, de eléggé beletekeredtem az izgalom miatt. Végighallgatta a dadogásomat, aztán azt mondta: rendben…
Eljött. Beszélgettünk. Élmény volt.
M, mint Művész Színház
– Kötődöm hozzá, de meg kell, hogy mondjam, mivel akkor, amikor az a nagy cirkusz volt, én hallgattam, utána, később pedig már ez engem nem érintett, mert feldolgoztam magamban. Én akkor azt mondtam: ha annyi pénzem lenne, mint az Ingmar Bergmannak, azonnal elhagyom az országot. Ugyanis engem meghurcoltak, pedig semmi közöm nem volt a színház pénzügyeihez, azonkívül senki nem vett el semmit. Nem tudom, miért csinálták ezt a hadjáratot. Túl vagyok rajta, tudja. Olyan bonyolult a kérdés, hogy azt mondtam: lehet, hogy majd egyszer megírom. Igazságtalan volt, borzasztó volt, de már kihevertem – sok mindenki segített nekem ebben; többek között az én közönségem is.
– Maradt tüske?
– Nem. Csak annyi, hogy milyen kiszolgáltatott az ember. Azóta is kapkodom a fejem, hogy annak van-e vajon igaza, akit földicsérnek, vagy annak, akit meghurcolnak. Ez nekem soha többé nem világos. Tudniillik amikor én a pert megnyertem, azt is kimondták, hogy az, amivel engem a vezető újságok belpolitikai rovatai, a közszolgálati televízió híradói megvádoltak, az még csak nem is lehetett tárgya az én fegyelmimnek. De az, hogy még fegyelmit is jogtalanul kaptam, már csak pár soros hírben jelent meg. Vagyis az a szomorú, hogy embereket mennyire meg lehet hurcolni – és aztán nem kapnak elégtételt.
N, mint Nemzeti Színház
– Úgy látszik, hogy minden betű mögé valamilyen színházat rejtettek.
– Az még nem olyan biztos…
– Kezdjük ott, hogy én először életemben a Nemzeti Színházba tettem be a lábamat, amikor játszani kezdtem. Az idő megszépít dolgokat, ez tény, de az is biztos, hogy a Nemzeti Színház akkor tele volt nagyon nagy személyiségekkel. Most ne azt vitassuk, hogy mindenki akkora nagy színész volt-e; de nagyon nagy életek közé kerültem – nagyon nagy személyiségek és nagyon nagy mesterek közé. Gellért Endre tanított engem a főiskolán, Major Tamás volt a mesterem, és azért „mellesleg” dolgoztam Apáthyval, Várkonyival, és Gregorij Konszkij eljött Moszkvából, a Művész Színházból engem fölnevelni. Aztán én eljöttem a Nemzetiből – már az új épületből -, és szabadúszó lettem. Aztán volt tíz csodálatos évem a Schwajdánál Szolnokon. Éppen most utaztam vonattal Nyíregyházára és megállt a vonat Szolnokon. Én fegyelmezett vagyok, de odatapadtam az ablakhoz és majdnem sírni kezdtem – csak nem akartam, mert ültek ott emberek. De visszatérve a Nemzetire: amikor megnyílt ez a sokat vitatott Nemzeti Színház, én boldog voltam, hogy felépült, és én nyitottam meg a színészek nevében. Schwajdához szerződtem, aztán amikor ő elment onnan, maradtam a Jordánnál is.
– Jordán Tamásnál, vagy a Nemzetinél?
– A Nemzetinél, természetesen, de azt meg kell, hogy mondjam: a Jordánt régről ismerem és kívánom neki szívemből, hogy jól csinálja.
– Akadályát látja, hogy ez sikerüljön neki?
– Nem látom akadályát, de nagyon nehéz dolga van. Én azt gondolom, kell két-három év, hogy egy színház igazán beálljon. Vannak, akik eleve nem szeretik ezt a színházat – én szeretem. És remélem, hogy minden jó lesz.
T, mint társulat
– Vannak olyan, egy személy köré csoportosult csapatok mint Grotowsky vagy Vasziljev stúdiói. Ezek igazán egybeforrt társaságok – amit, azt hiszem, nem is lehet a végletekig bírni, mert ilyen erősen irányító vezetők alatt felőrlődnek egy kicsit az emberek. De egy ilyen nagy társulatnál, mint a Nemzeti mostani társulata, nem az a fontos, hogy az egész csapat örökösen együtt legyen, hiszen a mai világban már annyifelé rohangászik az ember. Nekem az az igazi társulat, amikor egy munkába belépek. Kell egy ember – és akkor nevezzük ezt rendezőnek -, aki egyszerűen „beszippantja” a csapatot; és akkor mindenkinek együtt kell lenni. Ez persze nem zárja ki azt, hogy az egész társulaton belül is jól érezzük magunkat. De mindenképpen kell egy ember, aki ezt az egészet összefogja.
– Szokták mondani, hogy a színház nem demokratikus műfaj.
– Hát nem. Az egyetlen hely, ahol diktátornak kell lenni. Csak jó diktátornak. A mérce pedig a tehetség. Mert ha a rendező tehetségtelen, akkor szörnyű diktátor. De ha jó, akkor megyünk utána, mint a feltörő kosok.
R, mint rendezők
– Jó diktátorokkal találkozott a pályája során?
– Őszintén mondhatom: kevés színésznek adatott meg a világon, hogy annyi nagyon jó rendezővel találkozzon, mint én. Nem akarom elvenni magamtól azt a hitet, hogy ezt talán magamnak is köszönhetem. Én mindig megengedtem magamnak azt a nagy luxust, hogy megkérdőjelezzem magam: tehetem-e még? Kiléphetek-e még? Mert nagyon könnyen tud ám modoros lenni az ember, ha nem kap olyan rendezőt. Mivel tudja, hogy ki kell állni a közönség elé, ezért óhatatlanul felhasználja a legjobb eszközeit, és ha ezek nincsenek pontos rendben, akkor hihetetlenül modoros lesz. De ha ezt jó kombinációban használják, vagyis egy elme egy műalkotásban engem a helyemre rak, akkor képesek ezek az eszközök új fényt kapni. Én mindig kutattam, kerestem – csak hát az ember hiába kutat, keres, ha nincs szerencséje. Én tele voltam szerencsével, mert nagyon nagy rendezőkkel dolgoztam. Gellért, Major, Konszkij, Harag György, Taub János, Zsámbéki Gábor, Vasziljev, Ljubimov…
– Rossz rendezőkkel is összehozta a sorsa?
– A rossz rendezők nem rendezők. Azokat csak úgy hívják. Ilyen esetben az a szerencse, ha jó színészekkel vagyok körülvéve, mert egymást nagyon pontosan látjuk – de saját magunkat nem. Tehát ha én játszom a Garas Dezsővel, és rossz a rendező, akkor egymást figyelve ki tudjuk egymást segíteni. De ez persze még nem elég, még egy vígjáték esetében sem, hiszen az is egy műalkotás, amit egy embernek kell mozgatnia.
– Azt a luxust is megengedi magának, hogy megmondja a véleményét egy rossz rendezőnek?
– Néha munka közben összeakadok egy olyan színésszel, aki engem zavar, mert nem szeretem, amit csinál. És nem azért, mert megalkuvó vagyok, de ha nem tudok rajta változtatni, akkor próbálom magamban elnyomni a néha felszakadó dühöt. Én csak jó hangulatban tudok dolgozni. Ez a rendezőkkel is így van. Ha úgy gondolom, hogy valami másképp jobb lenne, azt inkább megpróbálom kikedveskedni. Mert ha a haragot elengedném magamban, akkor nem tudnék dolgozni.
– De azért kijön valahogy ez a feszültség? Odavág egy poharat az öltözőben?
– Nem. Levezetem abban az energiában, hogy jól akarom csinálni. Esetleg egy jóbaráttal kipufogom magam, hogy „milyen hülye volt ez odabenn”. És akkor lenyugszom.
P, mint partnerek
– Nem minden nagy színész jó partner – ez olyan furcsa. Most kifejezetten olyan színészről beszélek, akit én is szeretek – nézni. És persze vannak különlegesen jó partnerek, akikkel az ember együtt tud rezdülni. Ilyen volt nekem rögtön az elején a Soós Imre. Akkor én semmit sem tudtam a színészetről, velem a Fábry Zoli körülbelül úgy dolgozhatott, mint egy gyerekszínésszel. Az Imre viszont engem egyszerűen vitt magával. Aztán egészen rendkívüli partner volt a Kálmán Gyuri: minden szemvillanásból tudtuk, hogy mi felé megyünk, mit csinálunk. Nem játszottam vele sokszor, de ritka jó partner volt a Bara Margit. Most nyáron elmentem Gyulára a beregszásziakkal, Vidnyánszky Attila csapatával, mert tudtam, hogy ők egy műhely. Nem láttam őket soha, csak hallottam róluk, és kíváncsi voltam, hogy egy ilyen összeszokott csapatba hogy tudok belépni. Nagyon megszerettem őket, és ott volt ez a tüneményes Trill Zsolt, akit Vidnyánszky Attilán kívül még csak Jiŕi Menzel rendezett – hát ő egészen kiváló. Aztán persze itt van nekem Garas Dezső, akivel már olyanok vagyunk, hogy már nem egyszer jöttünk ki úgy a színpadról, hogy valamelyikünk azt mondta: „mi lenne velem nélküled”. Szóval nagyon el voltam kényeztetve jó partnerekkel.
A, mint alternatíva
– Lehetett volna másképp ez az egész?
– Engem valahogy a sors idelökött. Arra nem is mertem gondolni, hogy színész legyek, mert nem tudtam ennek az útját – és amikor megtudtam, hogy van főiskola, rögtön jelentkeztem. De előtte engem fölvettek Békéstarhosra, a kor egyik legnívósabb zeneiskolájába. A pótfelvételit azonban úgy hirdették meg, hogy már betelt a létszám, úgyhogy azt mondták: egy évet kell várni. Én meg nem bírtam otthon maradni, így felkerültem Pestre, és egy év múlva nem mentem Békéstarhosra. Anyámék meg nem szóltak ebbe bele, hálistennek.
– Hogy fogadták a szüleit a „Törőcsik Marivá válást”?
– Nem szóltak, hogy ne jelentkezzek a főiskolára – és gondolom, hogy a Körhinta nekik nagyon nagy öröm volt.
V, mint visszajelzések
– Kitől fontos, hogy ott legyen egy bemutatóján? Hogy mondjon valamit?
– Több mint harminc éve a legfontosabb, akinek mindig hiszek, az Maár Gyula, gyermekeim apja, aki nekem nagyon szép dolgokat rendezett, és akinek az Arany Pálmámat köszönhetem. Ő annyira ismer engem, hogy mindig tudja a modorosságaimat. Szeretem, ha megnéz premier előtt, és egy-két szót mond, ami nagyon fontos nekem. Nagyon fontos volt fiatal koromban, hogy a Major Tamás megnézzen, mert őt tartottam és tartom mindig a mesteremnek, akitől a legtöbbet kaptam gondolkodásban, szakmai tudásban. Jók voltak a barátaim: Pilinszky, Fejes Bandi – egyszerűen: jó képességű emberek vettek körül.
– A visszajelzések intézményesített fajtája a színikritika. Olvassa?
– Az első tíz évben engem – egy-egy írás kivételével – a kritikák a pályáról tanácsoltak el, hogy legyek inkább csak filmszínésznő. Erre már nem nagyon emlékeznek, de keményen bánt velem a kritika. Utána viszont elkényeztettek, nagyon sok szépet és jót kaptam – talán meg sem érdemlem.
K, mint közönség
– A legfontosabb visszajelzés, most nem azért, hogy túllihegjem. Végül is a közönségnek játszom, nem magamnak a fürdőszobában. Bár imádok próbálni, de hát azért próbálunk, hogy egyszer kiálljunk. Biztos, hogy engem nagyon sokan elutasítanak, de van egy réteg – a legegyszerűbb és a legkomplikáltabb – akik, úgy érzem, szeretnek és megvédenek mindentől. Én tényleg soha nem néztem le a közönséget, és féltem is őket, mert most… nem bíznak bennük. Én is szeretek szórakozni, de azt, hogy kicsit komplikáltabb műveket csak éjszaka vetítsenek a televíziók, aljasságnak tartom. Gondolja el: a Száz év magánynak – ami enyhén szólva nem egy vígjáték – óriási közönségsikere volt. Vagy például: gyönyörű emlékem Kecskemétről, hogy amikor Jancsóék ott átvették a színházat, meghívtak engem, és a Kecskeméti Kamaraszínházban Beckettet játszottam, az Ó, azok a szép napok című darabot – először derékig beásva, aztán nyakig beásva. Volt egy olyan bérlete a színháznak, hogy busszal a tanyavilágból behozták az embereket. Én kértem, hogy valami más darabot adjanak akkor, mert ez a közönség majd azt várja, hogy a „Körhinta Marika” valamit csináljon – és én akkor nekiállok Beckettet mondani. Nem sikerült a csere, és én rettegtem, hogy elalszanak vagy kimennek. Őszintén mondom, hogy a legjobb előadás volt: érezni lehetett a figyelmet. Én mindig meg szoktam várni, amíg elmegy a közönség – de nem voltak hajlandók elmenni, ki kellett mennem. Nem szálltak be a buszba, fogták a kezem, és azt mondták: „nem nagyon értettük, tessék elhinni, csak azt, hogy milyen nehéz az élet”.
Török Péter
(Az interjú a Fehérvár Televízió „Vágatlanul – Szavak, sztorik” című műsorában volt látható, 2004 márciusában.)
