Kortalan színész volt: már fiatalon tökéletes hitelességgel formált meg idős karaktereket. 20. század magyar mozijának és színpadjának kivételes tehetségű alakjaként egyszerre volt drámai hős, vérbő komikus, karakterszínész, bohóc és táncoskomikus. Kilencvenkilenc éve született Pécsi Sándor.
Családnevéről és családjáról így nyilatkozott: „A Pécsi családi név. De nem cs-vel, hanem ch-val írják. A Péchyt én póriasítottam Pécsire – közismert álszerénységem okából… Különben családunk Eperjes környékéről, Pécsújfalu községből származik… A kassai Miklós-börtönben találtam is egy körözvényt, Emerich Péchy aláírással. Ez az ősöm valami Habsburg-párti pernahajder kapitány lehetett. A körözvényben ugyanis megtiltotta Eperjes férfilakosságának, hogy Kossuth-szakállt, pakompartot s egyéb hazafias szőrzetet viseljen. Legyen békétlen haló porában!”
Pécsi Sándor Sajószentpéteren született, 1922. március 18-án, szülei a Felvidékről menekült magyar nemesemberek voltak. A sajószentpéteri Református Nagytemplomban keresztelték meg. A településen nem sokáig éltek, mivel kisgyermek korában szülei elköltöztek és több kisebb-nagyobb borsodi faluban is megfordultak.
Diákként nyolc évig a Sárospataki Református Kollégiumban tanult, ott is érettségizett. Folytonos tanulni vágyás jellemezte, mivel gyermekkorában szilárd elhatározással akart különb lenni másoknál. Éveken át papnak készült, és tizennégy éves volt, amikor határozott: „Nem az egyház, hanem Thalia papja leszek. Családom hallani se akart erről. Mi igazi kispolgárok voltunk….”
Az érettségi után a budapesti tudományegyetemen jogot hallgatott. Jegyzőgyakornok volt, amikor beiratkozott a Színművészeti Akadémiára, ahol 1944-ben kapott színészi oklevelet. Sátoraljaújhelyre, majd Szombathelyre került, ahol rengeteg operában lépett fel.
Onnan vitték katonának is, majd a Miskolci Nemzeti Színháznál folytatta pályáját. 1946-ban Várkonyi Zoltán Művész Színházához szerződött, majd 1948-tól haláláig a Madách Színház tagjaként dolgozott.
Pécsi Sándor ezerarcú, végtelen eszköztárral rendelkező színész volt. Gyermekin őszinte, hangos és vidám, és egyszerre olyan nyugodt, okos és bölcs, mint egy öregember, akinek minden mozzanatán az élet igazsága villant át. Abból a legendás időből származott, amikor még a kollégák játékát nézve ki lehetett találni, hogy ki melyik színházban kezdte a pályát, és olyan legendákkal játszott együtt, mint Dayka Margit, Váradi Hédi, Psota Irén, Darvas Iván, Garas Dezső, Tímár József, Perényi László. Valamint nem kisebb rendezőkkel, mint Ádám Ottó, Vámos László, Horvai István.
Híres volt volt sokoldalúságáról, teremtő- és átalakuló képességéről. Már huszonévesen játszott vénséges öregembereket, megrázó drámai erővel volt képes ábrázolni sorsokat, küzdelmeket. A szerepek e küzdelmek során őt is kortalan alkotóvá formálták. A közönség, a kollégák és a kritikusok is szerették.
Közel hatvan filmben játszott – mindegyik felér egy életművel. Emellett a színpadon is bőséggel várták a szerepek. Bár több színház is próbálta elcsábítani, ő hűséges maradt a Madách Színházhoz. Színészi pályája csúcsát Eddie Carbone szerepében érte el, Arthur Miller: Pillantás a hídról című drámájában Tolnay Klárival, Vass Évával, Cs. Németh Lajossal. Ebben az előadásban az eszköztelenségnek olyan fokát mutatta be, amire csak az lehet képes, aki már minden eszköz birtokában van. Megrendítő alakítást nyújtott szintén Tolnay Klárival A vágy villamosa című drámában is, amiben egy kevésbé jelentős figurával tett csodát, a nevetséges határáról az emberi tartás magasába emelve.
Folyton tanult, falta a könyveket. Könyvtárában francia, angol és magyar nyelvű színházi szakkönyvek sorakoztak, melyek olvasása folytonos önművelésre sarkallták. Ismerte a teljes orosz irodalmat, de Bernard Shaw, Tenesse Williams és Fridrich Dürrenmatt műveit is rendszeresen olvasta.
A halál is olvasás közben érte: 1972. november 4-én kedvenc foteljében üldögélve, orráról félig lecsúszott szemüveggel találtak rá, kezében Shakespeare IV. Henrik című drámájával. Szívrohamban hunyt el, mindössze ötven évesen.
„Maradj gyermek örökké. Kerüld a feltűnést. Hogy több légy, mint a többi, többet kell élned (főleg szenvedésben) s tenned!” (Pécsi Sándor)
(forrás: szeretlekmagyarorszag.hu, Wikipedia)
