„Maga az, hogy elkészül egy anyag, olyan, mint egy mese, annak a hobbinak a kiteljesedése, amit szeretettel csinálok” – meséli Németh Krisztina. Mind a mai napig meglepő a számára, hogy mennyire érdeklik az embereket a fotói. Krisztina közel húsz éve a Magyar Honvédség kötelékében szolgál, és nem is tervezi, hogy pályát módosítson: marad a szerelemből fotózásnál.
– Hogyan és miért kezdtél el fotózni?
– Mint minden szülő, én is a gyermekemet fotóztam, családi pillanatokat örökítettem meg, majd elérkezett a negyvenedik születésnapom, amikor vettem egy komolyabb fényképezőgépet magamnak. Testvéremtől kaptam egy üveggömböt a géphez, és a szabad hétvégéimen a barátnőmmel jártuk Veszprémet, és azon az üveggömbön keresztül készítettem fotókat a városról. Ez csak a saját szórakoztatásomra történt, de annyira megtetszett a környezetemnek, hogy egyik pillanatról a másikra kaptam egy lehetőséget és kiállíthattam a munkáimat. A Veszprémi Petőfi Színházban Veszprém gömbbe zárva címmel láthatták az összegyűjtött anyagomat az érdeklődők. Megdöbbentő volt számomra, hogy minden annyira gyorsan történt, hiszen vettem egy gépet, és hipp-hopp, máris volt egy kiállításom. Ahogy fotóztam tovább, úgy döntöttem, jó lenne egy OKJ-s végzettséget szereznem és szombatonként átjártam Székesfehérvárra iskolába. Közben kaptam még egy felkérést a Nagymama című kiállításanyag létrehozására, ami a Fehérvári Civil Központban is kiállításra került két éve. Mindig is szerelemből fotóztam, nem megfelelési kényszerből. Mind a mai napig keresem az utamat, hogy mi az, ami igazából érdekel. Mindenkinek van egy erőssége. Kipróbáltam a városfotózást, portrét, a természetfotózást, és arra jöttem rá, hogy teljesen mindegy, mit fényképezek, csak ki kell találnom egy témát, és arra teljesen rá tudok úgymond kattanni, és addig nem engedem el, amíg meg nem csinálom olyanra, amilyenre szeretném. Amit észrevettem, hogy a „lifestyle” képek, a kiragadott kis pillanatok fognak meg igazán.
– Honnan jött az ötlet, hogy egy üveggömbön keresztül fotózd Veszprémet?
– Számomra ez az üveggolyóbis igazán fantasztikus. Látom, ahogy a kép átfordul fejjel lefelé és kerek formát kap, először szinte nem is értettem, mi történik. Amikor kitaláltam, hogy elkezdek kísérletezni, még semmi tudatosság nem volt az egész történetben, egyszerűen csak fogtam a fényképezőgépet, az üveggömböt és nyakamba vettem a várost. Majd csatlakoztak hozzám a barátaim, néha teljesen ismeretlenek, akik szimplán érdeklődve nézték mit csinálok. Azt vettem észre, hogy kellemes beszélgetések közepette segítenek életre kelteni az ötleteimet. Minden egyes fotó egyfajta „Csodaországnak” tűnt az üveggömbön keresztül. Megdöbbentő volt a különbség, aközött amit én látok, aki benne élek a világban, és amit láttatott az objektív az üveggolyón keresztül. Megpillantottam egy világot, és nemcsak látni vágytam, hanem megosztani a tapasztalásaimat. Nincs benne koncepció, inkább csak a dolgok megpillantásának reménye.
Van egy jellegzetes, szűk sikátor Veszprémben, amit fotózni szerettem volna és akkor megjelent ott egy buddhista, megkérdezte, mit csinálok. Elmondtam, erre megfogta az üveggömböt és a sikátor felé fordította, érdekes volt a keze, ahogy morzsolta a malát, az imafüzért, ettől lett különleges a kép. Aztán elmentem a kilátóba, azt is a feje tetejére fordítottam. Teljesen más lett, másnak láttam a világot a gömbön keresztül. Ráadásul mindegyik fotón látszik, hogy valaki – legtöbbször én – fogja a gömböt, tehát egy picit én is, a többiek is benne voltak.
– Ezek a témák csak úgy megtalálnak téged? Azt veszem ki a szavaidból, hogy ezek nemcsak képek, mindig vannak mögöttük történetek.
– Amikor találok valamilyen témát, csak arra fókuszálok, és hirtelen megnyílik minden. Emberek találnak meg, akik a témákban jártasak, vagy csak segítenek. Így ismertem meg például a kollégám feleségét, Darnai-Kleer Anett sminkest.
– Az egy dolog, hogy van az embernek egy profi gépe, de ahhoz azért más is kell, hogy fogsz egy gömböt, lefotózod, és menten jó is lesz a kép…
– Igazából még profi gépem sem volt, teljesen belépő szintű fényképezőgépet vettem magamnak, ráadásul annyi objektívem volt, amit a géphez adtak. Azt sem tudtam, mi azaz iso, az f érték vagy a zársebesség. Rabja lettem a fekete-fehér képeknek, úgy is volt beállítva a gép, hogy mindent ebben a két színben láttam. Így jobban előjöttek a kontrasztok, a fény-árnyék játék, azok a dolgok, amik megragadhatták a figyelmemet, és amitől másnak is megtetszettek azok a fotók. Amikor a gömbös anyag megszületett, akkor tanultam meg konkrétan, hogyan kell a gépet beállítani, addig csináltam, amíg szép nem lett a végeredmény.
– Mennyiben segített abban a fotós iskola, hogy elsajátíts egy másfajta látásmódot?
– Ott derült ki, vagyis tudtam már, hogy a stúdió-világban teljesen kezdő vagyok. Mivel kint, a szabadban, természetes fényekkel fotóztam, a stúdió világítást az iskolában mutatták meg, hiszen azt sem tudtam, mi az a softbox, hogyan kell árnyékolni vagy kontrasztos képeket csinálni, egyáltalán: a stúdió felszereléseket használni. A vizsgaanyag elkészítéséhez rengeteg házi feladatot kaptunk, így tudtam gyakorolni, kreatívkodni. A tanfolyam megtanított színesben is látni a világot. Belekényszerített abba, hogy kilépjek a komfortzónámból és ott mozogjak, ne csak fekete-fehér fotókat készítsek, hanem színeseket is. Viszont nem gondolom, valaki attól lesz fotós, hogy elvégez egy ilyen iskolát.
Biztosan másképpen látom a világot, mert akkor a „jelentéktelen” dolgokból nem tudnék olyan képeket kihozni, mint amilyeneket készítek. Mondok egy egyszerű példát. Amikor a barátnőmmel sétáltam Veszprémben, készítettük a gömbös fotókat, lenéztem és ott volt a karján egy tollpihe. Megragadta a tekintetetemet, egy átlagember viszont észre sem veszi, elmegy mellette. De attól vagy más, ha fotózol, hogy ezekre egy idő után rááll a szemed, keresed a furcsa dolgokat, mi az, ami nem passzol, vagy mi ugrik ki a környezetéből. És ez nem fényképezőgép kérdése, mert mindenkinek az a legjobb fényképezőgép, ami nála van – szokták mondani -, mert ha nincs nála semmi, nem tud fényképezni. A tanfolyamon nekem volt a legkezdőbb gépem. Egy 50-es objektívvel fotóztam, a tájképekhez pedig kölcsönkaptam nagy látószögű objektívet, de mindenkinek meg kell találnia azt, ami neki megfelel. Gyönyörű képeket lehet készíteni már mobiltelefonnal is, ott is meg kell nézni, hogy a gép mire való, mit tud. Amikor fényképezőgépet vásárolsz, akkor is megkérdezik tőled, hogy mit szeretnél fotózni. Nyilván az elején senki nem tudja ezt, hiszen nem tudja, mi áll hozzá közel, ahhoz ki kell próbálnia mindent. Ezért sem szabad hirtelen hatalmas gépparkot bevásárolni, mert aztán az ember rájön, hogy a természetfotózás lesz a szíve csücske, akkor nem tudja mire használni a portré objektívet.
– Hogy van minderre időd?
– Úgy, hogy váltásos munkarendben dolgozom. Veszprémben, a Magyar Honvédség Légi Műveleti Vezetési és Irányítási Központban hadműveleti ügyeleti szolgálatot adok századosi rendfokozatban. Huszonnégy órás munkarendben dolgozom, így vannak szabadnapjaim, szabad délelőttjeim, amikor tudok ennek a nagy szerelemnek élni. Ha rendes munkaidőben, nyolctól négyig dolgoznék, akkor nyilván erre nem lenne ennyi időm.
– Mit jelent az, hogy szolgálatot adsz?
– Minden laktanyában van egy vezető szolgálat, a laktanyaügyeletes az, aki a napi élet koordinálásáért felelős. Ügyeleti, készenléti, őrzésvédelmi feladatok tartoznak a tevékenységi körbe.
– Hogyan lettél katona?
– Édesapám szintén hivatásos katona volt. Amikor pályaválasztásra került a sor, nem tudtam eldönteni, mi szeretnék lenni, édesapám mutatott egy utat, jelentkeztem is a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolára, amit 1999-ben el is végeztem. Először Budapesten dolgoztam, majd a férjem révén kerültünk Veszprémbe. Annyira megszerettem a várost, hogy a válás után is maradtam, mivel a Balaton közelsége és a város szépsége teljesen magával ragadott. Nem bántam meg, hogy ezt a pályát választottam, a mai világban biztos munka- és karrierlehetőségnek tartom. Nyitva áll a továbbtanulás, a önfejlesztés, nyelvtanulás esélye minden katonának. Húsz éve vagyok a pályán, és hálás vagyok édesapámnak, hogy elindított ezen az úton.
– Említetted a fiadat, aki tizenöt éves. Szeretnéd, ha ezt a szakmát választaná, hogy megmaradjon a családi hagyomány?
– Jelenleg sportgimnáziumba jár, kézilabdázik, és az angol nyelv az egyik erőssége. Mindig elmondom, hogy a sporttal és a nyelvvel – a sport és az idegen nyelv nyerő páros – számos lehetőség áll előtte a katonai pályán, lehet kiképző testnevelőtiszt, ott a Sportszázad, külszolgálatra is mehet. Most kilencedikes, fókuszában a sport van, nem is erőltetem a katonaságot, de tudja, hogy ez is egy választási lehetőség a számára.
– Mit jelent számodra a fotózás, mire tanított téged?
– A fényképezés több mint egy kattintás. Tudni kell az emberekkel kapcsolatot teremteni. Általa megismerni színes egyéniségeket, érdekes helyeken. Egy nagy családban érezni magad. Minden érzésünket közvetíteni tudjuk általa. A fotózás megtanított a türelemre, a toleranciára, a nyugalmam megőrzésére. Megtanított arra, hogy jó másokra mosolyogni, mert mosollyal fogják viszonozni. Amikor megszületik egy jó fotó, bizonyítani tudod azt, ami más számára lehetetlennek tűnik. Ez az érzés életre szóló ajándék mindkét félnek. Csak ismételni, tudom magam… igazi szerelem. Szeretek adni általa és szeretem azt az érzést, amit ezért cserébe kapok. Eszembe jut Maya Angeloutól egy idézet: „Az emberek elfelejtik, amit mondasz, és elfelejtik, amit teszel. Az egyetlen dolog, amire emlékezni fognak az, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük.” Ez az, ami számomra fontos.
Simon Rita
(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent interjú szerkesztett változata.)
