Szontaghné Kovács Erika nem az a halogatós típus. Hívtam, és nem a határidőnaplóját böngészte, hanem kerek perec rákérdezett, mikorra kell az interjú. Igazából nem is tudom, van-e határidőnaplója, hiszen olyan képlékeny dolgokkal foglalkozik, amelyek percről percre változnak. A feladatok folyamatosan megtalálják a Szegényeket Támogató Alapítvány irodavezetőjét.
– Van határidőnaplód?
– Nincs. A mi beosztásunkat minden nap átírja az élet. Egytelen fix dolog van, amit tudunk, hogy minden nap meg fog történni, az az, hogy elmegyünk az adományokért és behozzuk a Had utcai központba. Azt már csak hellyel-közzel tudjuk, kik jönnek értük, mert ez is változhat. De hogy ezen felül még mi fog aznap történni – hogy beesik egy hívás, vagy plusz adományért kell menni, vagy ki kell vinni, vagy bajban van egy család -, azt sosem tudjuk.
– Olyan embernek ismertelek meg, aki hogyha van egy feladat, akkor mész és megcsinálod. Ez a fajta munka tanított meg téged erre?
– Nekem ilyen a habitusom alapvetően, de rengeteget tanultam és fejlődtem itt az évek során. Az biztos, hogyha van egy feladat, nem az a kérdés, hogyan csináljuk meg, hanem az, hogy mikorra.
– Mióta is vagy az alapítványnál?
– 2014-ben kapta meg a főnököm, dr. Zugor Zsuzsanna kurátorként a feladatot a Fejér Megyei Törvényszéktől, hogy szervezze újjá a Szegényeket Támogató Alapítványt, azóta dolgozom itt. Egy nagymúltú, nagy háttérrel rendelkező szervezetről volt szó, amelyet a hamvaiból kellett visszahozni. Tapasztalatunk még kevés volt ezen a téren, inkább tapogatóztunk a legelején, hogy vannak-e egyáltalán szerződései, együttműködő partnerei az alapítványnak. Véletlenül derült ki az, hogy az Alba-Kenyér Sütőipari Zrt.-vel van szerződésünk, a kenyereket pedig a Kríziskezelő Központhoz viszik, ahol kiosztják. Azzal kezdtük, hogy elkértük az egyik napot, és 13 kg kenyeret osztottunk szét hetente egyszer a rászorulók között. Eleinte alig voltak tagcsaládjaink, ezt is fel kellett térképezni. Külső koordinátorokkal vettük fel a kapcsolatot, akik segítettek abban, hogy az egyes városrészekben megkeressük azokat, akiket támogatni lehet. Ez meglehetősen nehéz munka volt, legalább egy évig tartott, amíg kiépítettük a mostani hálózatot. Aztán elérkezett 2015. november 1-je, amikor szerződést kötöttünk az Élelmiszerbankkal, ami akkora dömpinget hozott magával, amiről fogalmunk sem volt.
– Mit tartalmazott az élelmiszerbankos szerződés?
– Az Élelmiszerbank élelmiszermentéssel foglalkozik az országban, kapcsolatot teremt a felhalmozódó élelmiszerfelesleg és a rászorulók között. Náluk lehetett pályázni bizonyos élelmiszerüzletekre, amelyek a felesleget nem semmisítik meg, hanem olyan szervezeteknek adják, mint az alapítványunk. Mi az Aszalvölgyi úton található Tescora pályáztunk, amelyet sikerült is elnyernünk. Kezdetben heti hét nap megkaptuk a megmaradt kenyeret és a pékárut, illetve zárás előtt – amikor ünnepek előtt bezárt az áruház – minden tejterméket, húst odaadtak. Az igazgatónak viszont nem volt szíve kidobni a zöldségeket sem, így hamarosan módosult a szerződésünk, a pékáruk mellett a gyümölcsöket, zöldségeket is megkaptuk.
– Hogyan működik mindez a gyakorlatban?
– Főszabály szerint minden rászoruló heti egy alkalommal jöhet a Had utcai központunkhoz, megvan ki, melyik nap jön. Ez van hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken. A szerdai adományok a Smart Grant Alapítványhoz mennek, kedden és szerdán 21 családnak biztosítunk adományt a Alba Bástya Család- és Gyermekjóléti Központ segítségével, szombaton és vasárnap a Palotavárosba szállítunk, ahol a Palotavárosiak a Palotaváro-sért Szociális Egyesület (PAPSZE) tagjai osztják ki az élelmiszereket.
– Azért ezt nem lehet egyszerű koordinálni.
– Ez a rendszer is nagyon sokat változott az idők folyamán, hiszen megnőtt az adományok mennyisége és megnövekedett a rászorulók létszáma is. Most már tényleg rutinszerű az egész. Ami nagyon jó, hogy több szervezettel dolgozunk együtt itt Fehérváron, megosztjuk az adományokat, ez megkönnyíti a munkát. Erre büszkék lehetünk, hiszen nem egymás mellett dolgozunk.
– Az a típusú ember vagy, aki maga is pakol, cipel, csinálja.
– Azt vallom, hogy egy vezetőnek minimum annyit kell megcsinálnia, mint amennyit a kollégáknak, sőt, inkább többet, mert akkor tudnak utánam jönni.
– Még az interjú előtt beszélgettünk és mondtad, hogy hosszú évek óta most volt az első két olyan hétvége, amikor egyáltalán nem kellett dolgoznod. Ezt hogy lehet bírni fizikálisan és mentálisan?
– Fizikálisan jobban lehet bírni, mint lelkileg. Délelőtt feszített a tempó, a délutánok és hétvégék nyugalmasabbak. A lelki része nehezebb sokszor. Eleinte mindenkit meg akartam menteni, de ez felőrli az embert. Most már távol tudom tartani magamtól a történeteket, ettől függetlenül mindig van olyan sztori, ami az embert nagyon megérinti.
– Mi a technikád arra, hogy távolságot tudjál tartani?
– Ez tulajdonképpen fizikális távolságtartást jelent, vagyis nem megyek ki az irodából, amikor osztás van, hiszen amint megérkeznek, elkezdenek beszélgetni. Ezekből kimaradok, de egy hétnél tovább nem nagyon bírom a távollétet.
– Hány családot láttok el adományokkal jelenleg?
– Százhatvan család jön közvetlenül hozzánk, a Had utcába, a PAPSZE-nél van legalább htven család, a Családsegítőnél a már előbb említett huszonegy család.
– Annak, hogy rendszeresen biztosítotok élelmiszeradományt ugyanazoknak a családoknak, nem lehet az a veszélye, hogy elkényelmesednek, hozzászoknak ehhez, és már nem is akarnak kitörni ebből a létből?
– Főleg akkor volt ez jobban kézzelfogható, amikor még nem dolgoztunk ennyire szorosan együtt a többi szervezettel, és volt olyan család, amelyik körbejárt. Nyilván ez előbb-utóbb kiderült, úgyhogy most már két-háromhavonta összeolvassuk a többi szervezettel a listánkat, hiszen mindenkinek biztosítani kell a lehetőségét annak, hogy adományt kaphasson, mert sajnos folyamatosan növekszik a létszám. Van sikertörténetünk is. A mostani időszakban volt például kettő nagyon kedves családunk, vidéken tudtak házat venni, és mindegyik jó szívvel köszönt el tőlünk. A mi munkánk abban jelentős, hogy stabilitást tudunk nyújtani a családoknak. Ha a hónap végén még az utolsó csekket be tudják fizetni azáltal, hogy ezekre az élelmiszerekre nem kellett költeniük, már tettünk értük valamit. Ez jelenti a minőségi segítséget.
– Megfigyelhető, hogy amióta bejött a COVID, több családnak van szüksége erre a fajta támogatásra?
– Igen, egyre többen vagyunk, de ez egy kétélű dolog. Egyrészt azért, mert többen veszítették el az állásukat, a megélhetésüket, másrészt sokkal nyíltabbak lettek az emberek, könnyebben mertek segítséget kérni, hiszen nem azt érezték, hogy csak őket érinti ez az egész helyzet. Lehet, hogy eddig is szükségük lett volna a támogatásra, csak eddig nem jelezték.
– A te munkád tipikusan olyan, hogyha eltűnne, az nagy rést ütne a fehérvári családok életén.
– Úgy gondolom, hogy nemcsak a miénk fontos, hanem azoké is, akik hasonló területen dolgoznak. A mi munkánk azért jelentős, mert azzal, hogy ennyi családot el tudunk látni, bizonyos mértékben tehermentesítjük a várost, hiszen legalább 200 családról nem kell gondoskodnia. Úgy gondolom, hogy most nagyon kell vigyázni ezekre a szervezetekre nemcsak a családok miatt, hanem amiatt is, hogy stabilan tudjanak továbbra is működni és ellátni a feladataikat.
– Az alapítvány a COVID első hulláma alatt végig folytatta a munkát, szinte egyetlenként a városban.
– Az első hullámban volt, akik azért zártak be, mert maguk az osztók is a veszélyeztetett korosztályba tartoztak. Nálunk egy percig nem volt kérdés, hogy talpon maradjunk. Volt olyan szervezet, aki nem szolgált ki ügyfeleket, de például abban segített, hogy bekérte az adományokat és szortírozta azok között a szervezetek között, akik még kiszolgálták az ügyfeleket. Megnövekedett az ügyfélforgalmunk, a hatvanöt év felettieknek mi is kiszállítottuk az árut. Sok munkánk volt, de mellettünk minden elcsendesedett, minden lelassult, ezért annyira nem éreztük, hogy ez mennyivel több terhet jelent nekünk. Azt volt nehezebb megélni, hogy mennyire féltek az idősek.
– Te féltél?
– Nem. Stabil vezetés áll a Szegényeket Támogató Alapítvány mögött, nekünk csak a szakmai dolgokra kell koncentrálnunk, ami nagy segítség a munkánkban. Azt tudtuk, hogy szükség van ránk, közben mindent megtettünk az egészségünk védelmében. Azóta is mindent csomagolunk, nem jöhetnek be az épületbe, letesszük egy asztalra egy szatyorban az adományt, ők ezt viszik el. Nullára csökkentettük a kontaktot. Azt nem tudom elmondani, hány ezer pár kesztyűt és hány liter fertőtlenítőt használtunk el azokban a hónapokban, de valahogy vitt minket előre ez az egész, és azt mondtam, hogy a Jóisten nem engedheti meg, hogy mi itt betegek legyünk, és nem is engedte.
– Mindezek mellett hogy van időd magadra? Mert azt tudni kell, hogy kétgyermekes családanya is vagy, nálad tipikusan megjelenik a család és a karrier összeegyeztetése…
– Szerencsés vagyok ilyen szempontból, mert nagyon jó a családom, teljes mellszélességgel állnak a hátam mögött. Mindig is hektikusan dolgoztam, a gyerekeim ebbe születtek bele. Nekik teljesen természetes, hogy hétvégén is megyek dolgozni, és sokszor jönnek ők is velem. Már mindegyik látott adományosztást, a nagyfiam volt hajléktalanszállón is.
– Amikor kisebbek voltak, emlékszem rá, hogy lement a napi őrület, és te még akkor vitted az egyik gyereket fociedzésre ide, a másikat meg amoda. Mennyire kellett zsonglőrködnöd ehhez?
– Az élet mindig megoldotta, hogy mindenki mindenhova odaérjen. Lehet, hogy nem pont én tudtam odavinni, de biztosan én mentem értük. Azt vallom, hogy az én gyerekem azért nem fog nem menni valahova, mert én fáradt vagyok.
– Egyébként az vagy?
– Van olyan, igen. Amíg dolog van, megyek, pörgök, csinálom. Amikor hazaérek, és leülök bármire, azon nyomban el tudok aludni.
– Mit gondolsz, meddig lehet ezt csinálni? Hiszen ez a munka a lelket is megérinti.
– Remélem még sokáig. Mivel a tevékenységünk nemcsak adományosztásból áll, hanem sok rendezvényt is szervezünk – például focikupák, családi napok -, azokból mindig lehet töltekezni. Az adományosztás egyébként nemcsak lehúzza az embert, hiszen amikor látod, hogy számít rá az illető, segítesz neki, pár nap nyugalmat adsz ezáltal, ebből lehet merítkezni. Nyilván vannak olyan dolgok, amik lelkileg nehezebbek az embernek, de azért ez a tevékenység nagyon sokat is ad.
Simon Rita
(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)
