Az uszodából érkezik Kovács Sarolta. Kinn hideg van, de ő mosolyog. Pedig őt is megviseli a hideg, a haját sem szereti megszárítani úszás után, ezért duplán didereg. Nem is ez a legrosszabb. A legnehezebb az, amikor úszás után menten lovagolni kell, mindezt télen, mert egy félig fedett tetejű lovardában van az edzés, így nagyon átfagyunk – magyarázza a Volán Fehérvár világbajnok öttusázója. Ettől függetlenül a lelkesedése töretlen annak ellenére is, hogy ennek az évnek az olimpiáról kellett volna szólnia. Nem így lett.
– Mennyire veszi igénybe a mindennapjaidat a sport?
– Az egész napomat, az egész életemet kitölti, de én erre is „áldoztam” az életemet. Nagyon szeretem ezt a sportágat, mert minden napom más, hiszen ötféle sportot kell gyakorolnom, ezért nem lehet megunni az edzéseket sem. A monoton dolgokat egyáltalán nem szeretem, ezért is mondtam nyolcéves koromban, hogy úszó biztosan nem leszek, nekem nem menne a faltól falig úszás. Nagyon jó a csapat is, ez a második családom. Annyira jó barátságot ápolunk mi, öttusások, hogy egymást húzzuk, amikor valamelyikünknek nehezebb napja van. Néha csak azért visz rá a lélek, hogy elmenjek az edzőterembe, mert ott vannak a többiek. Egész nap együtt edzünk – délelőtt kettő, délután szintén kettő -, és még utána is közös programokat szervezünk, úgyhogy nem unjuk meg egymást.
– Érdekes az, hogy nem szereted a monotonitást, holott egy sportolónál szinte alapkövetelmény, hogy tökélyre fejlessze a mozdulatait, neked ráadásul ezt öt számban kell tenned.
– Azért ebben is van monotonitás a hosszú, téli felkészülés alatt, amikor órákig futunk, vagy az uszodában vagyunk. De aztán ott a többi szám, ami feldobja a napot. Ha nem megy az egyik edzés, esetleg tudsz javítani a másikon, és kicsit fel tudsz töltődni lelkileg. Ez az öt szám a szépsége és a nehézsége is az öttusának.
– Melyik a kedvenc számod?
– A lovaglás, mert nagyon szeretem az állatokat. Csodálatos dolog egy másik élőlénnyel együtt dolgozni, pedig a versenyeken kapjuk a lovakat, lutri, hogy milyen képességű állattal hoz össze a sors. A megmérettetés előtt húsz percünk van, hogy megismerkedjünk velük. Beszélek hozzájuk, lekenyerezem őket egy répával vagy kockacukorral, hiszen ők is először látnak minket és nem tudják, hogy mit akarunk tőlük. De szerintem az állat is megérzi, hogyan viszonyulunk hozzá, és ha úgy van, akkor segít. Soha nem tudok haragudni egy állatra, ő szerintem mindent megtett, amit aznap tudott. Látom a kutyámon is, ha játszik, akkor sajnos semmi mást nem lehet vele csinálni. Ha olyan lovat fogunk ki, aki éppen játékos kedvében van, akkor lehet, hogy nem megyünk olyan jó pontszámot a pályán, de ezt el kell fogadni. Nekem is úszott el már ezen versenyem.
– Egy kicsit lósuttogónak kell lenni?
– Igen, annak.
– Érdekes, amit mondasz, mert emlékeim szerint általában a lovagláson úszik el a magyar öttusázók legtöbbje a versenyek során.
– Valóban ez a sportág az, ami nem csak rajtam múlik. Korábban sorsoltuk a lovakat, vagyis a mi jobb-, vagy balkezünk „szerencséjén” múlott, milyen állatot kaptunk, de ma már csak az első helyezett húzhat – hála az égnek, ez többször megadatott nekem -, a többi lovat pedig beosztják a helyezések alapján. Ráadásul egy ló kétszer megy, mert harminchatan vagyunk, és tizennyolc ló van. Ennyi hasonló képességű lovat is nehéz összeszedni, ezért van ez. Szóval azon is múlik, hogy előtted hogyan lovagolnak az állaton. Lehet, hogy kapsz egy nagyon jó képességű lovat, de az előtted lévő úgy megy vele, hogy „elrontja”, és képtelenség szegény lónak kiszellőztetnie a fejét, mire te következel.
– Milyen képességekkel kell rendelkeznie egy öttusa lónak?
– Nem feltétlenül az a ló a jó, amelyik magasat tud ugrani, hanem az, amelyik bírja a kiképzést és jól tud alkalmazkodni, aki elviseli, hogy mondjuk rángatja a lovas.
– Olvastam, hogy nyolc éves korodban kezdted el a sportágat, és nem titok, hogy sokan azért hullanak ki gyerekként, mert az öt sportág elsajátítása sok szabadidőt vesz igénybe. Te hogy bírtad?
– Miután eldöntöttem, hogy úszó nem leszek, kipróbáltam egy csomó sportágat. Hamar kiderült, hogy nincsen labdaérzékem, így több sportág eleve kiesett. Ekkor találkoztam az úszásoktatómmal, ő javasolta, hogy menjek el az öttusa csoportba, mert ott is van úszás, ami nagyon jól ment, nézzük meg, a többi számhoz hogyan viszonyulok. Az úszással kezdtünk, de valahogy nem éreztem unalmasnak, mert tudtam, hogy jön majd más is. Aztán folytatódott a futással. Egy ideig ez a kettő váltakozott, aztán jött a lövészet, majd a vívás, legutoljára a lovaglás. Elhiszem, hogy sokan nem bírják, mert sokat kellett edzeni, az iskola előtt is volt tréningezés, iskola után pedig kettő, mindig későn értem haza, akkor álltam neki tanulni. Nagyon hamar elértem az öt számot, én voltam az egyedüli, aki 16 évesen négy korosztályban versenyezett párhuzamosan. Anyáéknak sohasem kellett noszogatniuk, hogy menjek edzésre, ebből a szempontból nagyon öntudatos voltam. Korán jöttek is az eredmények, a hazaiak és a nemzetköziek egyaránt, sokat voltam edzőtáborban, sok helyet megismertem a világban, ami erőt adott. Akkoriban Vörös Zsuzsa volt A Bajnok a városban, és amikor felkerültem a felnőttek közé, vele edzhettem. Aztán együtt versenyeztünk váltóban, voltunk ellenfelek is, majd ő lett az edzőm, most pedig a főnököm. Számomra ez hihetetlen. Ezek a dolgok adtak erőt, vittek előre az úton. Szerencsére az iskolában is jól tolerálták azt, ha hetekre eltűntem.
– Az nem volt kérdés gyerekkorodban, hogy sportolni fogsz?
– Nem volt kérdés és nem is erőltették a szüleim soha. Édesapám csak annyit mondott, hogy addig tanuljak, amíg sportolok, mert ekkor még van rá lehetőségem. Így a középiskola után rögtön mentem a Kodolányira, ahol közgazdászként végeztem. Majd megcsináltam az öttusa edző OKJ-képzést. Most újra iskolába járok, a Testnevelési Egyetem öttusa szakedzői szakára. Két évem megvan, de az idei évben az olimpia miatt passziváltattam magam. Nem jártam jól, mert nem volt olimpia, be tudtam volna fejezni az egyetemet, és jövőre megint halasztanom kell az ötkarikás verseny miatt. Jelenleg csak az olimpiáig tervezek.
– A Covid áthúzta a sportolók egész évét, különösen azoknak, akik olimpiai részvételt szereztek, mint például te is. Ahogy mesélted, ez nemcsak a sportolásodra, hanem a tanulmányaidra is rányomta a bélyeget. Ezt hogyan lehet feldolgozni? Túl lehet lépni rajta?
– Bármilyen meglepő, nagyon hamar és jól átvészeltem. Sokat változtam az utóbbi időben. Rájöttem, ha beleragadok valamibe, akkor csak magamtól veszem el a dolgokat. Azért így is három napig tartott a sokk, hogy nem lesz idén olimpia, ami miatt halasztottam a sulimat is. De aztán arra gondoltam, hogy ez van, ezzel kell dolgozni, ez egy feladat. Nem is biztos, hogy olyan rossz ez a helyzet, mert sérült voltam év elején, de most rendbe tudjuk tenni a lábamat, van időm felkészülni, a futásban lehetek még jobb. Ezért is tudtam hamarabb kijönni a sokkból, mert a pozitívumokra koncentráltam, hogy több időm lesz a családomra, a felkészülésre, és volt időm a Sportszázad öthetes alap felkészítését is végigcsinálni. Három éve vagyok katona, őrmesteri rangban, nem titok, hogy gyermekkori álmom volt az, hogy rendőr vagy katona legyek. Apa is mindig ezt mondta, hogy álljunk több lábon, ezért is tanuljak, ameddig lehet, hiszen egy sportoló életében bármi közbejöhet. És ha egyszer véget ér a sportkarrierem, akkor lesz hova tovább lépnem.
– Sportolóként gondolom edzettél, és nem a kanapén ültél sorozatokat nézve és mindenfélét rágcsálva, mint az emberek zöme márciustól júniusig.
– Attól, hogy eltolták egy évvel az olimpiát, még megvolt a motiváció és a cél. Tapasztalatból tudom, hogy mennyire gyorsan megy az idő, már csak 10 hónap van hátra a versenyig, mire megjelenik az újság, már csak nyolc. Igazából a szürke hétköznapokon volt nehéz túlesni. A folyamatos edzés kissé lehangoló és monoton, mert normál esetben a versenyek megszakítják a felkészülést, most ilyen nem volt. A Sportszázad kiképzése segített abban, hogy ne fásuljak bele az edzésekbe, kizökkentett. Ameddig lehetett, és nem zártak be az uszodák, addig úsztunk Balatonfűzfőn, Móron, ezt a sportágat lehet a legnehezebben pótolni. A futás volt a legkönnyebb, hiszen egyedül is végezhető sportág, vívásban lehetett otthon iskolázni és szúrópárnázni, a lövészetet szintén lehetett gyakorolni. A lovaglás maradt el teljesen, helyette a párommal elkezdtünk biciklizni, ez egy másfajta mozgásforma, mint amiket eddig űztem, de nagyon tetszik.
– Már elkezdted az olimpiai felkészülést?
– Igen, októberben elkezdtem, most egy hosszabb téli alapozás következik. Az előző évhez képest sokkal jobban állok fizikálisan. Tavaly ilyenkor volt egy stressztörés a lábszáramon. Most az a célom, hogy ezt a felkészülést sérülésmentesen végig tudjam csinálni. Kemény október-november-december-január áll előttem és ha minden igaz, januárban lesz egy verseny is.
– Érzed annak a súlyát fizikálisan, hogy már nem tizenöt éves vagy, hanem huszonkilenc?
– Jobban oda kell figyelnem a testemre, a súlyomra, mint régebben. Viszont azt érzem, hogy fejben most vagyok a legerősebb. Hamar túllépek a dolgokon, próbálok a pozitívumokra figyelni, előre tekinteni. A harmadik olimpiám lesz, amin részt veszek, bízom abban, hogy tökéletesen fel tudok készülni rá a következő hónapokban, és még ha fizikailag erősebbek is a fiatalok, bízom abban, hogy a szívem és az akaratom előre visz.
Simon Rita
(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)
