Mielőtt bárki megijedne a címtől, nem egy októanyag promócióját olvassa. Viszont ha összegeznem kellene, miről is beszélgettem Tóth Dániel Györggyel egy órán keresztül, kicsit bajban lennék. Hiszen Pixa nem egy könnyen behatárolható figurája a zenei és a produceri piacnak, így elég sok minden szóba került az interjú során.
Lehet, hogy – még – kevesen tudják, de Dani a Titkok Háza Tudományos Élményközpontban dolgozik. Hogy mivel is foglalkozik ott? Ezzel nyitottuk a beszélgetést.
– A CLLD-projekt keretében megvalósuló műhelyfoglalkozásaimon megmutatom a fiataloknak, hogyan használják az online kreatív ipar eszközeit és a tartalomgyártás szabályait. Az nyilvánvaló, hogy mindenki kezében ott van az okostelefon, a tablet, ezt már nem lehet erővel elvenni a fiataloktól. Ebben a digitális világban elengedhetetlenek ezek a „műszerek”. Akkor már használjuk őket okosan. Megmutatom, milyen lehetőségek rejlenek azokban az applikációkban, amelyekkel már amúgy is szorosabb kapcsolatban vannak, de egyáltalán nem használják ki. Én elsősorban kampányokon dolgozom, szeretek mindent a nulláról kezdeni, és végigcsinálni az egész folyamatot, amíg ki nem kerül a produktum az online térbe. A fiatalokat is erre vezetem rá, ötletelünk, dolgozunk a hangon, a képen. Mindezt élményszerűen, hiszen egy élményközpontban vagyunk.
– Egyáltalán, hogyan kerültél ide?
– Dalszerző, producer és DJ is vagyok. 2005-ben volt az első fellépésem, és kisebb-nagyobb kihagyásokkal bő tíz éve vagyok jelen az éjszakai életben. Fellépések, vezetés egyik helyről a másikra. Elkezdtem érezni, hogy ez már egy kicsit sok. Mondjuk ki, öregszem… Elkezdtem keresgélni egy stúdiót Fehérváron, ahol nem zavarok senkit és még stabil internet is van, de ez a kettő együtt nem akart összejönni. Tagja vagyok a Fehérvári Szenátusnak, ahol többen javasolták a Titkok Házát. Leültünk Domokos Tamással, elkezdtünk beszélgetni és hamar egy hullámhosszra kerültünk, egyeztek az elképzeléseink. Amikor pedig személyesen is eljöttem ide, leesett az állam. Alapvetően stúdiós, mütyürkézős ember vagyok – bármennyire is nem úgy tűnik. A szívügyem az, hogy ha így tekered a kompresszort, akkor jól fog szólni, meg milyen háttér kerüljön a klipekbe, hogyan világítsuk meg, stb. Volt egy tanárom, aki profi, nemzetközileg elismert hangmérnök volt, viszont amikor minket oktatott, már alig hallott. Gondolkodtunk, hogy lehet az, hogy gyakorlatilag süket, mégis színházban dolgozik, és nagyzenekarok hangfelvételeit keveri. Egyszer elmondta, hogy folyamatosan leírta a tapasztalatait az évek során, és azokat alkalmazza most. Én is így teszek, jegyzetelek, és ezeket adom át most a fiataloknak. Ami nagyon megfogott a Titkok Házában, hogy élményszerű oktatásról van szó, vagyis tanulnak is valamit a gyerekek, de nem a hagyományos, iskolai keretek között. Új élményeket szereznek, új dolgokat tanulnak, amelyeket tudnak alkalmazni majd a jövőben.
– Úgy hangzik, mintha ez a szívügyed lenne.
– Azért tartom jónak ezt az oktatási formát, mert attól függetlenül, hogy itt is tele vagyunk okoseszközökkel, használjuk azokat, de mégiscsak együtt vagyunk. És ki tudja, milyen jó dolgok születnek ebből, sose tudhatod, miből lesz a cserebogár, mihez kap kedvet a gyerek. Az egyik nem titkolt célom ezzel például egy diákcsere program. Nagyon sok erdélyi ismerősöm van, akik – ha túl leszünk a mostani helyzeten – szívesen jönnének ide tanulni. Ezelőtt tíz évvel Kölnben jártam csereprogramon, ahol egy olyan komplexumot építettek fel a németek, mint egy kis falu. Volt egy nagy zenei stúdiója, kisebb szobák, lehetett enni, aludni, minden volt. Sokféle helyről érkeztek oda, voltak bolgárok, franciák, dél-afrikaiak, portugálok, japánok. Ott a fő cél a zene volt, a hétvégére el kellett készülnie egy dalnak. Megírtam a dobokat és a zenét, egy basszusgitáros srác feljátszotta a basszus alapot, és volt egy vak fiú, aki gyönyörűen énekelt, a lányok pedig a lemezborítót rajzolták. Nagyon inspiráló volt, persze a miénk lett a legjobb dal… Valami ilyesmit képzelek el itt a Titkok Házában is, csak persze teljesen más területeken. Nekem ez az egy hét nagyon sokat adott, jó lenne, ha a gyerekek is így éreznének, amikor távoznak majd innen.
– Ha felteszel valamit a netre, azt jellemzően azonnal elkezdik ócsárolni. Ezen hogy lehet túllépni? Túl lehet egyáltalán lépni rajta?
– Erre vagy alkalmas valaki, vagy nem. Nekem sikerült túllépni ezen, mert egyszerűen már nem olvasom a kommenteket. A legtöbb közösségi oldalon be lehet állítani egy szűrőt, hogy az antiszemita, a káromkodó, a gyűlöletkeltő szavakat szűrje, de persze ezeket is ki lehet játszani, ha különböző karaktereket beszúrunk a szövegbe. Engem nem a kész produktum izgat, hanem maga a folyamat. Szeretek dolgozni, felépíteni valamit a nullától százig. Azt élvezem, ahogyan eljutok a végéig. Amint kész a projekt, máris ürességet érzek, hátra dőlök 5 percig, hogy de jó, megvan, de onnantól kezdve már a következő dolgon jár az eszem, hogy mit csinálok legközelebb, így a reakciókkal alig foglalkozom. Egy kicsit olyan ez az ország, hogy először mindent leszól, ami új. Utána elmennek bulizni, meghallják a zenét, hogy ez nem is olyan rossz, aztán megszokják, végül már kedvelik. A Bulibáróval jártam így, amikor kiraktuk, mindenki utálta, ma már örökzöld. Érdekes ez az egész, mert én sem értem a mai 15-20 éveseket, segítséget kell kérnem, hogy ez vajon tetszik-e majd nekik. Mert ma az van, hogy fogalmad sincs, miért, de valamit, valakit felkap az internet népe, olyan magasságokba emeli, hogy elképzelni sem tudod, és pár hónap alatt megrágja, aztán kiköpi. Ultraérzékenyek mostanában a fiatalok, türelmetlenek, valószínűleg azért, mert sokkolja őket az állandóan rájuk zúduló tartalom. Folyamatosan jönnek ki az újabbnál újabb zenék, filmek. Ha valami nem sikerül elsőre, azonnal otthagyják, ha valami nem tetszik nekik, azonnal leszólják. És hiába kérdezem őket, hogy mitől lenne jobb az a zene, amit ócsároltak, nem tudnak rá válaszolni. És az sem biztos, hogy azért nem tetszett nekik valami, mert tényleg nem jó, vagy csak rossz hangulatban hallgatták meg. Attól még rögtön kommentelnek, leszólják, amit már később nem lehet meg nem történtté tenni. Nem csoda, hogy annyi gamer, celeb, vlogger lesz öngyilkos külföldön, vagy depressziós, vagy letörli magát a közösségi oldalakról. Ez mind emiatt van. Hogy bántják őket. Az is érdekes kérdés, hogy nincsen semmiféle szabályozás a cyberbullyingra. Ha valaki név nélkül fenyeget vagy sérteget, a rendőrség nem járhat el. De akkor kinek a felelőssége? A Youtube-nak? A Facebooknak? Attól, hogy otthon ül valaki, kommentel, még nem feltétlenül csúnyán kellene elmondania a véleményét. Legyen egy átlag tisztelet bennünk a másik felé, amit nem lépünk át.
– Te is mondod, hogy nem érted a mai 15-20 éves fiatalokat, holott nagyon kevés a korkülönbség közted és köztük. Mitől van ez?
– Pont attól, amiről előbb beszéltem, a technológiai újítások miatt. Amennyire megkönnyíti az okostelefon az életünket, annyira be is szűkíti. A gyerekek beleszületnek az online térbe, és már nem tudják máshogyan elképzelni az életet. Mi annak idején kinn fociztunk, görkoriztunk és májkrémes kenyeret ettünk közben. Ők már kisbaba kortól látják a tabletet, az okostelefont. Mindent, amit megismernek a világból, az a képernyőkön keresztül érkezik hozzájuk, nem saját tapasztalásból, és ezt teljesen megszokták, nem is akarják feladni.
Simon Rita
(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)
