Április tizenegyedike minden évben különleges jelentéssel ébreszt bennünk hangulatokat, iskolai emlékeket, örökké velünk maradó verssorokat. Valamiféle erős üzenet következtében soha nem feledkezünk meg arról, hogy ezen a napon ünnepeljük a magyar költészet napját, tisztelegve a líra időtálló ereje és alkotói előtt. A dátum nem véletlen, ekkor született József Attila, a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, akinek életműve máig meghatározó része kulturális örökségünknek.
A költészet napja túlmutat az irodalmi megemlékezéseken. Alkalmat teremt arra, hogy újra felfedezzük a szavakban rejlő mélységet, a kimondott és kimondatlan érzések finom rezdüléseit. Valamennyien tudjuk, érezzük, hogy a vers nem csupán műfaj, hanem nyelv, olyan kifejezési forma, amely képes hidat építeni múlt és jelen, egyén és közösség között.
A magyar irodalom gazdag hagyománya számtalan kiemelkedő alkotót adott a világnak. Petőfi Sándor szenvedélyes szabadságvágya, Ady Endre modern hangvétele vagy Radnóti Miklós megrendítő humanizmusa egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a költészet a nemzeti identitás egyik alapkövévé válhasson. Kétségkívül hosszasan sorolhatnám kiemelkedő tehetségű költőinket, akiknek művei nem csupán irodalmi alkotások, hanem korok lenyomatai, amelyekben az egyéni sorsok és a történelmi tapasztalatok egyaránt megszólalnak.
A költészet napja emlékeztet arra is, hogy a vers nem csupán az irodalmárok kiváltsága. Jelen van a hétköznapokban, egy-egy sorban, amely váratlanul megszólít, egy gondolatban, amely formát keres, vagy egy érzésben, amely kimondásra vágyik. A költészet így válik személyessé és közösségivé egyszerre.
Április 11-e nemcsak tisztelgés a nagy elődök előtt, hanem meghívás is egy ünnepre, hogy megálljunk egy pillanatra, és figyeljünk a szavak mögötti csendre. Mert a költészet – minden változó forma és kor ellenére – örök. Bennünk él tovább, amíg képesek vagyunk érezni, gondolkodni és megszólalni.
