Ifjúkori kalandjai után több mint harminc évig élt a Somogy megyei Niklán, ahol földbirtokosként tevékenykedett. Közben pedig verseket írt és tudományos kérdésekkel is foglalkozott – olyan sikerrel, hogy 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia őt választotta első vidéki rendes tagjává. 1776. május 7-én született Berzsenyi Dániel.
Egyházas-nagyberzsenyi Berzsenyi Dániel Egyházashetyén született, régi középbirtokos nemesi család egyetlen gyermekeként. Édesapja, Berzsenyi Lajos földbirtokos jogot végzett, mégsem folytatott ügyvédi gyakorlatot. Komoly férfi volt, aki nagyon szerette a klasszikusokat, elvonultan élt, gazdaságát vitte és olvasgatott. Úgy hitte, hogy gyenge és beteges fiának először fizikailag kell megerősödnie a birtokon, s csak azután kezdhet tanulni. Ahogy Kazinczyhoz intézett levelében is írta, szerinte a gyermeket tízéves koráig taníttatni nem célravezető: ekkor egy nap alatt megtanulja, amit addig évekig tanult volna.
1788 őszén a tizenkét éves Berzsenyi megkezdte tanulmányait a soproni evangélikus líceumban. Hét évet töltött ott, hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Talán túlkorossága miatt, nehezen tudott alkalmazkodni az iskola rendjéhez, és sűrűn mondott ellent a szokásoknak; gyakran óráira sem ment be, és a feljegyzések szerint inkább tgesti erejével tűnt ki, semmint szorgalmával vagy jó magatartásával. Ahogy az iskola évkönyvébe beírt, Ovidiustól származó mottója mondja: „Video meliora proboque, deteriora sequor” – azaz: „Látom és helyeslem a jobbat, de a rosszabbat követem”. 1793-ban elszökött Sopronból és beállt a katonaságba, de itt sem bírta sokáig: kevesebb mint egy év után ismét elszökött.
Bár sosem fejezte be tanulmányait, a soproni évek mély benyomást tettek rá. Sok könyvet olvasott a kor fontos tárgyaiból, a latin és a német nyelvet kiválóan megismerte. A Líceumban többek között Kis Jánossal együtt alapító tagja volt a Nemes Magyar Társaságnak, az első magyar nyelvű diák önképzőkörnek.
Apja, látván a klasszikusokhoz való hajlamát, maga olvasgatta vele a római prózaírókat, de a költőktől óvta, nehogy amúgy is heves képzeletét fokozza. Berzsenyi azonban megszerezte a tiltott szerzők munkáit és éjjelente, lopva olvasgatta őket. Műveiből kitűnik, hogy igen jól ismerte a római és a görög mitológiát. Költői példaképe a római lírikus, Horatius volt.
Huszadik éve körül járt, amikor szerelmi szenvedélyek kezdték háborgatni, emellett mély bánat fogta el a nemzeti süllyedés miatt, mely az 1790-92-es, a magyar jakobinus mozgalommal összefüggő lelkesülő korszak után egyre sivárabb képet nyújtott. Apja – e bonyolult lelki állapotot nem értve – fiában még mindig a vásott diákot látta: zsarnok módra igyekezett őt zabolázni, és elfogadhatatlannak tartotta Berzsenyi soproni viselkedését. Az apa és fia közti kapcsolat egyre inkább elmérgesedett. Gyakori vitáik miatt a költő nem haza ment Sopronból, hanem Niklára utazott, nagybátyjához. Néhány évre még visszatért apjához, de a helyzet még rosszabb lett anyja halálával, aki valamiféle villámhárítóként működött a két férfi között.
Apjától való „menekülésként” 1799-ben elvette a tizennégy éves Dukai Takách Zsuzsannát, egy gazdag nemescsalád lányát, a költőtárs Dukai Takách Judit unokatestvérét. Felesége birtokán, Kemenessömjén mellett telepedtek le. Berzsenyiből önellátó, kiváló gazda lett. 1804-ben a Somogy megyei Niklára költöztek. Elégedettnek tűnt sikeres gazdasága miatt, de műveiben ennek ellenkezőjét olvashatjuk. Szenvedett a tudományos és irodalmi élet központjának távolságától, valamint az emberek hiányától, akikkel tudományos vitát folytathatott volna.
Már húszéves korától írt verseket, de gondosan elrejtette őket családja és barátai elől. 1803-ban Kis János soproni evangélikus lelkész – későbbi püspök, aki szintén írt verseket – és egyik gyermekének keresztapja rajtakapta írás közben. Kis János elküldte Berzsenyi néhány művét Kazinczy Ferencnek, aki lelkesedett értük, s írásra biztatta Berzsenyit.
1808-ban Berzsenyi maga küldött el egy egész verses kötetet Kis Jánosnak, aki továbbküldte Kazinczynak nyomtatás céljából. Sajnálatos módon Berzsenyi nem datálta műveit, így nem tudjuk megírásuk pontos idejét meghatározni, sem alkotói munkásságát időszakokra bontani. Kazinczy lelkesítő hangvételű levelére válaszolva, megindult köztük a hosszú levelezés.
Berzsenyi Niklán – kiváltva az apja által elzálogosított anyai birtokait – ezerkétszáz hold földnek és a gombai hegyen negyven hold szőlőnek lett a birtokosa. A niklai gazdálkodás első éveit sok elemi csapás, a francia háború miatt támadt zavar és az 1811. évi pénzválság súlyosbították, de mint jó gazdának, végül rendeződtek dolgai, sőt vagyonát szépen gyarapította is.
Ritkán hagyta el Niklát, otthonról sem szívesen járt el. Csak kétszer látogatta meg Pestet. Első alkalommal 1810 márciusában műveinek kiadása ügyében Pesten járt, ahol megismerkedett Kazinczy költőbarátaival, kölcsönös idegenkedést keltve egymásban. 1812-ben eltöltött egy hetet Bécsben, ahol képet készíttetett magáról készülőben lévő kötetéhez.
1813 májusának végén újból megfordult Pesten, ahol Virág Benedekkel és Helmeczy Mihállyal; 1814-ben pedig Döbrentei Gáborral kötött baráti viszonyt. 1817-ben a Festetich György gróf tiszteletére rendezett első helikoni ünnepélyen február 12-én a gróf meghívására ő is megjelent. Amikor kocsiján megérkezett, a gróf a vendégek előtt fedetlen fővel az utcára eléje sietve fogadta.
1810 után igen terméketlen időszakon ment keresztül, valószínűleg a földesúri élet problémái és családi vitái miatt. Magányossága, melankóliára hajlamos természete és változó egészségi állapota nagyon sérülékennyé tette. 1816-tól majdnem minden évben volt valami betegsége. Ebben az állapotban olvasta Kölcsey szigorú, néhol igazságtalan recenzióját. A recenzió a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi kiadásában jelent meg. Berzsenyi a kritikát nem érezte megalapozottnak vagy megérdemeltnek, és lekicsinylőnek találta azt. Személyes támadásnak érezte, és Kazinczy Ferencet érezte mögötte. Ezzel levelezésük három évre megszakadt.
Kölcsey recenziója után Berzsenyi már nem sok verset írt. Legfőbb céljává az vált, hogy Kölcseynek méltó választ adjon. Első felindulásában írta anti-recenzióját, minden tudományos felkészülés nélkül, mivel eddig nem foglalkozott az esztétika tanulmányozásával. Bár elküldte művét a Tudományos Gyűjteménynek, sosem jelent meg. Sürgető kérései ellenére sosem kapta vissza a kéziratot.
A következő években a költői alkotás helyét a tudományos munkálkodás és az esztétika, illetve az irodalom tanulmányozása vette át: megpróbálta hiányosságait pótolni. A „méltó” válasz 1825-ben jelent meg „Észrevételek Kölcsei recenziójára” címmel a Tudományos Gyűjtemény szeptemberi kiadásában – nyolc évet töltött előkészítésével. Kölcsey a klasszicizmus esztétikai követelményeire támaszkodó kifogásait a romantika nevében utasította vissza: ő olyan költő, akit nem lehet a „hellenisztika” szabályai alapján megítélni. 1825-re egyébként már Kölcsey is megváltoztatta korábbi irodalmi-esztétikai nézeteit.
Berzsenyi ideje nagy részét a tudományoknak szentelte, amint ezt számos tanulmánya is mutatja. Kiadta az „A versformákról” című művét, majd 1829 és 1834 között „Kriticai levelek”-et is írt. 1830-ban, a Magyar Tudományos Akadémia megalakulásakor annak igazgatótanácsa november 7-én első vidéki rendes tagjává választotta. Székfoglalóját 1833-ban adták ki „Poetai harmonistica” címmel. Ebben a tanulmányában a klasszicizmus esztétikai elemeit részesítette előnyben a romantikával szemben: e szerint a világban az egyetlen állandó dolog a harmónia. 1833-ban írta meg „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul” című művét is.
Élete utolsó éveiben szinte egyfolytában betegeskedett: Balatonfüreden és Buda gyógyfürdőiben gyógyította magát. Gyakran látogatta a Tudós társaság üléseit és tervezte, hogy a fővárosba költözik, de ezt a tervét már nem vihette véghez.
1836. február 24-én halt meg Niklán – feleségét és germekeit rendezett anyagi viszonyok közt hagyva.
(forrás: Wikipedia)
