Szerb Antal így írt róla: „Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja.” Költő volt, tanár, lapszerkesztő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára – és persze a magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakja, a legnagyobb magyar balladaköltő. 1817. március 2-án született Arany János.
Arany János Nagyszalontán született, szegény református családba, szüleinek kései gyermekeként. Fiatal korától tisztes szegénységben, de békés és csendes környezetben nőhetett fel. Egészen korán, három-négyéves korában megtanult olvasni, hamuba írt betűk segítségével.
Apja rengeteget mesélt neki a Toldikról, megszerettette vele a magyar népköltészetet és az irodalmat. Tanulékonysága korán feltűnt: mire hatévesen iskolába került, már nemcsak tökéletesen olvasott, hanem bibliai történeteket, énekeket és a könnyű irodalom termékeit is ismerte. Csodagyereknek tartották, és már iskolai évei alatt városszerte ismertté vált verseiről. Páratlan szókincsre tett szert, és a régi magyar nyelv nagy hatást gyakorolt költészetére.
Szalontai iskolaéveinek végén, hogy szülei anyagi helyzetén könnyítsen, a tanulás mellett tanított is, és az iskolában lakott. 1833-ban a költészeti osztályba lépett, majd novembertől a Debreceni Református Kollégiumban tanult. 1834 márciusában Kisújszállásra ment egy évre segédtanítónak, hogy pénzt szerezzen tanulmányai folytatására. Kisújszálláson Török Pál, a későbbi református püspök volt a rektor, aki megnyitotta jeles könyvtárát Arany előtt, és ennek köszönhetően éjjel-nappal olvasott. A német és francia nyelvben is elmélyült, és latinból, németből fordítgatott, sőt a költészettel is kísérletezett.
Egy év múlva visszament Debrecenbe, ahol tanárai is felfigyeltek rá. Kisújszállási ajánlóleveleivel és szorgalmával hamarosan az osztály élére került, és a tanítás folytán anyagi helyzete is tűrhetővé vált. Az iskolai egyhangúságot megunó Arany azonban ekkoriban nem tanító, hanem festő vagy szobrász akart lenni, így 1836 februárjában önként elhagyta a kollégiumot. Ez a kilépés azt eredményezte, hogy középfokú tanulmányait nem fejezte be, és emiatt nem kaphatott végbizonyítványt sem.
Arany János gyakran járt színházba, hiszen Debrecenben erre bőven volt lehetősége. A szobrászat helyett végül inkább színésznek állt egy időre: 1836 februárjában Debrecenben a Fáncsy Lajos és László József igazgatása alatt működő színtársulathoz szegődött egy évre. A társulat azonban a korra oly jellemző módon pár hónap múlva feloszlott.
Ezután egy Hubay nevezetű színész által toborzott és részben a feloszlott társulat romjaiból szervezett vándorszínész csapathoz csatlakozott. A néhány hónapig tartó sanyarú hányattatás során megtapasztalta az egyre érezhetőbb nyomort, és nagy színészi szerepet sem kapott. így kialudt a színészet iránti rajongó fellángolása, ezért elhagyta a társulatot.
Otthon megtudta, hogy apja megvakult, anyja pedig haldoklott és két héttel később, hazaérkezése után kolerában megbetegedve elhunyt. Egyháza és a város részvéttel tekintett a fiú sorsára, és megválasztották őt másodtanítónak. A grammatikai osztályokat tanította 1839 tavaszáig, majd egy évig írnokként helyezkedett el a városnál, végül rendes aljegyző lett Nagyszalontán.
1840. november 19-én vette feleségül Ercsey Juliannát, egy ügyvéd törvénytelen és vagyontalan leányát. Házasságukból 1841-ben született Juliska lánya és 1844-ben László fia. Úgy döntött, hogy az esküvő után már nem foglalkozik annyit olvasással és különböző művek tanulmányozásával, hanem helyette minden szabadidejét szeretett feleségével töltötte. Munkájában szorgalmas és kiegyensúlyozott volt, kisebb peres ügyekben segédkezett, iratokat állított ki, és a hivatali életben kiválóan teljesített, még a megyei táblabírák is elismerték tevékenységét.
1842 tavaszán Arany egykori tanulótársa, Szilágyi István tanácsára görög tragédiaszerzők és Shakespeare műveit kezdte tanulmányozni és fordítani. Közben a költészethez is visszatért: 1845 nyarán írta az Elveszett alkotmány című szatirikus eposzt, amelyet beküldött a Kisfaludy Társaság vígeposzpályázatára. A mű meg is jelent a Kisfaludy-társaság Évlapjai VII. kötetében, és vele a huszonöt arannyal járó pályadíjat is elnyerte.
1846-ban a Kisfaludy Társaság ismét irodalmi pályázatot írt ki, melynek követelményei közé bekerült a népies forma. Erre a pályázatra írta Arany János Toldi című elbeszélő költeményét, amely egyöntetű sikert és győzelmet aratott. Arany egyszerre ünnepelt költő lett, és jeles írók figyelme fordult feléje. Petőfi volt az egyik első, aki üdvözlésére sietett, és ismeretlenül is levélben köszöntötte őt, sőt 1847 júniusában meg is látogatta Szalontán. Ettől kezdve szoros barátság szövődött köztük, és rendszeresen leveleztek egymással.
1848-ban a Kisfaludy Társaság felvette tagjai közé. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt néhány verset és kisebb elbeszélést írt a folyóiratokba, de nem hozott létre jelentős esztétikai értéket, mivel az akkori közösségi hangnem távol állt az ő líraiságától. Nemzetőrként részt vett a szalontai századdal az aradi várostrom körüli katonai szolgálatban, mintegy nyolc-tíz hétig. Jegyzői hivatalát 1849 tavaszáig megőrizte, de a város nem tudta fizetni a tisztviselőit, ezért a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumnál vállalt fogalmazói állást. Hivatalával összefüggésben Debrecenbe, majd Pestre költözött. Mindeközben családja végig Szalontán maradt, ahol otthont adott Petőfi családjának 1849. január végétől májusig.
Június végétől megkezdődött a cári csapatok előli menekülés. Nemsokára ő is menekülni kényszerült, és egy ideig bujdosott. Erdőkben töltötte napjait, és később, amikor visszamerészkedett otthonába, éjszakákat töltött felöltözve, arra várva, hogy hátha őt is letartóztatják. A félelem mellett legalább ilyen teherként jelentkezett, hogy az 1849-es év a teljes anyagi ellehetetlenülés szélére sodorta családját.
A világosi fegyverletétel után nem tartóztatták le, a rövid bujdosás után közéleti szerepet nem vállalva visszatérhetett Szalontára. A bukás után sem pártolt el a szabadságharc eszméitől. 1850-től kezdve megint írhatott, és folyóiratokban leginkább lírai költeményeket publikált. A Bach-korszakban lassan azért hozzákezdett anyagi helyzetének rendezéséhez.
Az 1851. év második felében a Nagykőrösi Református Gimnáziumban a magyar és latin nyelv és irodalom tanárává választották, és az év őszén egész családjával Nagykőrösre költözött. A hely mezővárosi létéből fakadó parlagiasságával feloldhatatlan ellentmondásba került tehetsége, tíz éven keresztül mégis lelkiismeretes és pontos tanár volt. Folyóiratokban rendszeresen publikált, és ebből az időszakból származnak nagyobb művei is.
A Magyar Tudományos Akadémia tízévi szünet után megtartott nagygyűlésén, 1858. december 15-én előbb levelező, majd még aznap rendes tagjává választotta. Ekkoriban sokat betegeskedett, gyomorbántalmak kínozták. Hívták többfelé is tanárnak, de nem vágyott új állásra, mert sokkal mozgalmasabb életet szeretett volna. 1860. július 15-én a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, így Pestre költözött, és még az év november 7-én megindította a Szépirodalmi Figyelőt, amelyet 1862. október 30-ig szerkesztett.
Szalay László elhunytával a Magyar Tudományos Akadémia titkára lett 1865. január 26-tól, majd az új alapszabályok kihirdetése után, 1870. január 17-én a közgyűlés főtitkárrá nyilvánította. Toldy Ferenc halála után 1875–ben egyetemi tanszék vezetésére kérték fel, Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter pedig felajánlotta neki a budapesti egyetemen megüresedett magyar irodalomtörténeti tanszéket. Ezt egészségi állapotára való hivatkozással, nem tudta elvállalni. 1877-ben főtitkári hivataláról is lemondott, de ezt az akadémia nem fogadta el, hanem egy évre szabadságra küldték. Miután ez letelt, megismételte lemondását, amit az akadémia szintén nem fogadott el, hanem megint egy évre szabadságolták. 1879-ben harmadszor is kérte a felmentését, és ezt már elfogadták.
1865-ben leánya, Juliska, méhgyulladást kapott – szervezete legyengült, majd a tüdőbaj végképp legyőzte. Szeretett leányának váratlan halála mélyen megrendítette Aranyt, olyannyira, hogy több mint egy évtizedig a versírással is felhagyott.
1865-től 1876-ig eredeti művein alig dolgozott valamit. Miután megvált főtitkári hivatalától, a visszavonulás jót tett irodalmi munkásságának, mert számos lírai költeményt és balladát írt ez időben. Irodalmi tevékenységét ekkor már az is nehezítette, hogy megrendült az egészsége: 1868-ban veszélyes máj- és bélgyulladást állapítottak meg nála, emiatt rendszeres gyógyfürdőzést írtak elő neki. Évente látogatta a karlsbadi fürdőt, de megfordult Szliácsfürdőn is. 1870-ben korának legnevesebb sebésze, Kovács Sebestény Endre operálta meg, és több epekövét is eltávolította. Hallása és látása is romlani kezdett, de felesége gondoskodásának és a megfelelő étrendjének köszönhetően néha-néha megint elláthatta hivatalát, és még az irodalommal is foglalkozhatott. A fulladozó, nehéz légzése azonban napközben is gyakran jelentkezett.
Az 1870-es évek során befejezte a Hamlet és a János király fordítását, lefordította Arisztophanész összes művét, elkészült a Bolond Istókkal, valamint megírta az Őszikék című ciklusát, és bevégezte a Toldi-trilógia középső részét, a Toldi szerelmét. Régi betegsége, a heveny hörgőgyulladás 1878 áprilisában újra kitört rajta, de a szokottnál súlyosabban. Végül – egy városi legenda szerint – a pesti Petőfi téri Petőfi-szobor 1882. október 15-i avatásán meg is hűlt, és tüdőgyulladást kapott. Ettől kezdve állapota fokozatosan romlott, és egy héttel később, október 22-én déli 12 órakor elhunyt Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia palotájában lévő szolgálati lakásában, élete hatvanhatodik évében.
(forrás: Wikipedia)
