Minden harmadik-negyedik gimnazista ma már egyházi iskolába jár Magyarországon, de az oktatás alap- és felső szintjein is jelentős szerepet töltenek be az egyházak által fenntartott intézmények. Egyebek mellett erről beszélgettünk Hajdú Szabolcs Koppánnyal, a Vértesaljai Református Egyházmegye esperesével, Lovasberény lelkipásztorával, aki maga is egy iskola-, óvodafenntartó gyülekezet lelkésze. De beszéltünk előítéletekről, elkötelezettségről, hitelességről, és az egyházak 21. századi szerepéről is.
– Egy tanügyi statisztika szerint egyre népszerűbbek a gimnazisták körében az egyházi iskolák. Mi lehet ennek az oka?
– Az oktatás szinte egyidős az egyházzal. Elég beszédes ezzel kapcsolatban, hogy például itt nálunk, Lovasberényben az első egyházi tanító nevét ismerjük, míg az első pap nevét nem tudjuk. Ezzel azt szerettem volna mondani, hogy szinte elválaszthatatlan módon kötődik az egyházhoz az oktatás. Gyakorlatilag a második világháború utánig, a kommunista hatalom átvételéig döntő többségben voltak az egyházi iskolák – közép- és alapszinten egyaránt. Lovasberényben a mai napig ott van az emléktábla az iskolában, hogy itt állt egykoron a református iskola, ami most újra református iskola – úgy fogalmaztunk, hogy visszatért hozzánk valami, ami mindig is hozzánk tartozott.
A rendszerváltozás után jött el újra az ideje, hogy elkezdjünk gondolkozni az egykori iskolahálózat visszaépítésén. Ez kőkemény munka volt, hiszen 40 év fehér folt után kellett nekünk, egyházaknak úgy odaállnunk az emberek elé, hogy hitelesen tudjuk képviselni azt az ügyet, amiben hiszünk. Mert ez a hitelesség elengedhetetlen ahhoz, hogy gyerekeknek, szülőknek bizalma legyen az egyházban. Ez a bizalomépítés kezdődött el a 90-es évektől, és most, 20-30 év után kezdenek visszatükröződni újra ezek az egykoron magától értetődő arányok.
– Lassan harminc év telt el azóta, hogy elkezdték újraépíteni ezt az oktatási hálózatot. Hol tart most ez a folyamat?
– Nagy lépéseket tettünk, de mindig van előrébb. El kell döntenünk, hogy mihez mérjük az eredményeinket. Mondjuk a száz évvel ezelőtti intézményrendszerhez? Ha igen, akkor még a kanyarban sem vagyunk. De ha a 21. századi ember társadalmi berendezkedéséhez, gondolkozásmódjához mérjük, akkor szép eredmény van mögöttünk. Úgy vélem, nem a számok fognak számítani, hogy minden egyes iskola kerüljön vissza, ami régen egyházi volt. Ez nem releváns, és azt gondolom, ez nem is méltó a keresztyén gondolkodáshoz, mert nekünk nem szabad a számok bűvöletében élni. Pofonegyszerű a dolog: legyen az egész hiteles. Ha a lelkész hiteles, és a körülötte lévő emberek is azok, akkor azt fogják mondani az egyházi iskolába járó gyerekek és a szüleik, hogy ez egy jó alap, amire lehet építeni. Azt fogják mondani: nem biztos, hogy egyetértek vele, nem biztos, hogy én is hiszek abban, amiben ő, de olyan jó hiteles embert hallgatni. Azt gondolom, valahol ez lehet a 21. századi iskolarendszerünknek a lényege, hogy hiteles emberekként álljunk ott. Nem várjuk el, hogy egyetértsenek velünk hitelvekben vagy hitalapokban, de a keresztyénség mindig olyan alapvető értékeket sugárzott, amire az egész nyugati civilizációnk épült.
– Megragadott egy mondat az előbb elhangzottak közül, mégpedig az, hogy nem várják el a közös hitalapot… Ezek szerint nem muszáj református vallásúnak lenni ahhoz, hogy valaki egy református iskolába járhasson?
– Természetesen nem, hiszen mi egyetemes emberi és keresztyén értékeket tartunk szem előtt. Azt, hogy a keresztyén egyházban is sok felekezet lett az évszázadok, évezredek alatt, én inkább szoktam nevezni emberi gyarlóságnak, mint feltétlenül krisztusi elvárásnak. Ezek a mi emberi reakcióink azokra a félreértésekre, vagy a közös nevező meg nem találására, ami mindig is jellemzett minden emberi közösséget. Ugye, mi magyarok is például, ha már ketten vagyunk, háromfélét gondolunk – ez miért ne lenne így a hívő emberek között? A legcsodálatosabb pedagógusaink között vannak hitüket gyakorló katolikusok, és mégis fantasztikusan tudunk együttműködni, mert arra nézünk, ami közös. És ha tudunk szakítani társadalmi szinten is azzal, hogy állandóan csak azt látjuk, ami különböző, akkor egy gyümölcsöző dolognak lehetünk a részei. Én hiszek abban, hogy itt mindenki megtalálhatja a helyét, még az is, aki sehova nem tartozik, mert az egyetemes emberi értékek a nem hívők számára is ugyanúgy az életét meghatározó irányok.
– A gyerekek szempontjából miben más egy ilyen iskolába járni?
– Mondok egy példát, amit itt Lovasberényben személyesen átéltünk, és a mai napig keresem a jó megfogalmazását, hogy miért élhettük át ezt a csodát. Amikor átvettük ezt az intézményt 2012-ben, a következő egy évben a karbantartó folyamatosan ment a gyerekek után és a lerúgott kilincseket, kiszakadt ajtótokokat, fölhasított bútorokat javítgatta. Rengeteget gondolkoztunk azon az iskola vezetésével, miért van az, hogy nem érzi sajátjának a gyerkőc azt a közeget, ahol a nap nagy részét eltölti. Minden iskolában elhangzik szerintem többezerszer, hogy otthon is ezt csinálod fiam? Elkezdtük azt kommunikálni a gyerekek felé, hogy ez a miénk – nem az iskoláé, nem a lelkész bácsié vagy akárki másé, hanem a tiéd, a miénk, és erre közösen vigyázunk. Másfél év után eljutottunk oda – és büszkén mondom, ez a mai napig tart -, hogy nincs rongálás az intézményben. Nem csak itt Lovasberényben, hanem a szintén hozzánk tartozó vértesacsai iskolában sem. Hogy mi az, amit megéreztek a gyerekek? Szerintem valami olyasmit, amiről a Biblia folyamatosan beszél: ha az ember elvégzi a rábízott munkát, ha mindenki a saját dolgát teszi, akkor egész egyszerűen elkezd magától működni a történet. És itt a „magától”-on van a hangsúly. Az emberek energiájuk nagy részét arra fordítják, hogy működtessék az életüket, vállalkozásukat, kapcsolataikat, ahelyett, hogy megtalálnánk azokat a magától értetődő, bennünk szunnyadó erőket, amelyeket ha szabadjára engedünk, magától elkezd működni a dolog.
– Léteznek előítéletek az egyházi iskolákkal kapcsolatban?
– Mi az hogy! De ez is egy izgalmas feladat, szétválasztani, hogy ez miből fakad. Tudatlanságból? Valamilyen rossz élményből? Talán irigységből? Sokféle ok létezhet. Ugyanis én azt tapasztalom, hogy sokszor az egyház könnyen elintézi az általa kezelni nem tudott helyzeteket azzal, hogy ilyen a felvilágosult, szekularizált világ, az embereknek nem kell az egyház, nem kell az Isten stb. Erről azt gondolom, hogy ez egy olcsó megoldás. Inkább meg kell értenünk a mai ember gondolkodását, hogy mi az, ami őt távol tartja, mi az, ami neki idegen ebben az egészben. Mert a kritikák mindig ebből fakadnak: az ember élményeiből, tapasztalataiból. De nyithatunk távlatokat, és mondhatjuk azt, hogy megértelek téged, semmi mást nem kérünk tőled, csak nyitottságot. Azt, hogy adj egy esélyt, nyiss egy kis kaput a szíveden-lelkeden, hadd tudjuk megmutatni, hogy kik vagyunk valójában. Ennek a legszebb útja szerintem az, hogy nem helyezzük nyomás alá a hozzánk járó gyerekeket, a szüleiket és a nálunk tanító pedagógusokat. Történetesen éppen ezért nem tettük kötelezővé a templomba járást, hanem azt mondjuk, hogy itt élünk előttük, nézzék meg az életünket, és ha hiteles, tisztességes embereknek tartanak, akkor már jó eséllyel indulunk, hogy elhiggyék, nem akarjuk meggyőzni őket és megváltoztatni a gondolkodásukat. Csak esélyt kérünk arra, hogy valójában megismerjenek minket. Így hozzáállni ugyan hosszabb és több munkával járó út, de azt gondolom, hogy hosszútávon ez a gyümölcsöző.
– Van verseny az egyházi és az állami fenntartású oktatási intézmények között a tanulókért?
– Én ezt nem feltétlenül egyházi vagy állami iskolára értelmezném, hanem minőségi oktatást nyújtó intézményre, vagy – senkit nem megbántva – amolyan langyosvíz-jellegű oktatási intézményre. Azt látom, hogy fantasztikus példák vannak az állami oktatási rendszerben is, aminek alfája és omegája az, hogy olyan pedagógusok tanítanak ott, akik tudtukon kívül egy bibliai elvet valósítanak meg. Ez pedig a következő: Jézus úgy tanít, hogy, ha elvégeztétek ti szolgák a feladatotokat, akkor mondjátok azt, hogy lusta, rest szolgák vagyunk, mert csak azt tettük meg, ami a kötelességünk. Ha azon túl tettetek, akkor viszont méltók vagytok arra a gyümölcsre és jutalomra, amit az élet megad azoknak, akik hajlandóak többet beletenni egy rendszerbe, munkájukba, családjukba, kapcsolataikba. Ezért mondom, hogy ez nem világi vagy egyházi oktatás, hanem elkötelezettség kérdése. De fontos az is, hogy nálunk, reformátusoknál döntő többségében a helyi közösség az intézmény fenntartója, nem pedig sok-sok kilométerrel arrébb, egy általunk ismeretlen valaki vagy valakik. Mi megtalálhatóak vagyunk, és ha elrontunk valamit, nem tudunk elszaladni – ez pedig biztonságot és személyességet jelent az érintetteknek, nekünk pedig olyan plusz bizonyítási vágyat ad, hogy jól akarjuk csinálni. Szerintem az egyházi intézmények előnye talán ebben lehet, hogy a gyerekek és szülők érezhetik azt, hogy számon kérhetőek és megtalálhatóak vagyunk, és ez bennünket is sarkall. És most szándékosan nem anyagi dolgokról beszéltem. Időközönként ugyanis előjön a téma, hogy az állam miért támogatja jobban az egyházi intézményeket… Ez annyira téves elképzelés, hogy nem győzöm hangsúlyozni és mondani, hogy az alkotmányban rögzített pontok szerint az egyházi intézménybe járó gyerek semmilyen szinten nem szenvedhet hátrányt az állami intézménybe járó gyerekhez képest. Éppen ezért ennek a kétféle oktatási intézménynek a finanszírozása fillérre pontosan megegyezik. Mi a különbség mégis? Az, hogy mi itt helyben dönthetjük el, mire kell költeni, éppen ezért jobban tudunk szortírozni, prioritásokat tudunk felállítani.
– Mi a jövőkép? Ebbe az irányba tovább?
– Egyházi vezetőként nem gondolom azt, hogy minden gyülekezetnek iskolafenntartónak kell lennie, mert ez sok mindentől függ. Ehhez igenis kellenek karizmák, adottságok, rátermettség – nemcsak a lelkész részéről, hanem az adott gyülekezet részéről is. Tehát nem azt mondom, hogy az az irány, hogy a jövőben minden gyülekezet legyen iskolafenntartó, azt viszont látom, hogy minden közösségnek – elsősorban a református gyülekezetekre gondolok most – meg kell találna az adott településen azt a társadalmilag is értelmezhető feladatot, amivel meg tudja mutatni, mit jelent a 21. században keresztyén embernek lenni. Az iskola számomra azért egy szent dolog, mert a jelenben meghatározhatjuk a jövőnket azáltal, hogy milyen srácokat, lányokat nevelünk föl. Tudjuk a helyünket, tudjuk azt, hogy mit tudunk nyújtani, nem akarunk versenyezni városi iskolákkal. De amikor ránézek a lovasberényi gyerekekre, érzem annak a felelősségét, hogy ők egyszer felnőttek lesznek, és hogy milyen felnőttekké válnak, abban egy kicsit nekünk is van szerepünk. Ennél szebb célt és küldetést nem is tudok elképzelni.
Stefkó Krisztina
(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)
