Vörös Jankáról nem túlzás azt állítani, hogy a zene a vérében van. Aligha tudna enélkül élni. A fiatal fehérvári tehetség számos elismerést tudhat magáénak, hangja országszerte ismert. A szakmai sikerek mellett a legnagyobb boldogságot kétéves kislánya jelenti számára.
– A családodban édesapád, Vörös Tamás ágán nem akármilyen zenész felmenők vannak. Mennyire volt ez meghatározó az életedben?
– A zene nálunk mindig is központi dolog volt. Az ember identitását nagyon komolyan befolyásolja az, hogy milyen környezetben nő fel, és milyen a felmenői története, mennyire autentikusan kezelik a családot magát. Egyébként semmilyen nyomást nem éreztem, hogy nekem ezen a vonalon kéne elindulnom, viszont mindig is nyitott voltam az olyan műfajokra, ahol az extrovertáltság fontos. Sokáig vonzott a színház, és írtam is. Aztán közben elkezdtem képzőművészetet tanulni, de gyorsan felismertem a korlátaimat. Már az első évben ez a felismerés egy nagy lökést adott ahhoz, hogy a zene irányába forduljak. Tizenöt évesen kezdtem el járni Kelemen Angelikához énekre, és onnantól egyértelmű volt a dolog.
– Mivel szerettél volna foglalkozni, ami miatt a Tópartiba jelentkeztél? Volt konkrét célod, vagy csak a művészet maga vonzott?
– A színház, az irodalom és a zene érdekelt akkor is inkább. A képzőművészettel nem volt konkrét célom. Szerettem rajzolni, és akkor még a koromhoz képest jó voltam benne.
– A zenén belül mindig is az éneklés érdekelt jobban? A felmenőid mégis csak hangszeres zenészek voltak.
– Rajtam kívül eddig senki más nem volt énekes, de majd talán a kislányom, Emma. Állítólag előbb énekeltem, mint beszéltem, ami nyilván nem igaz, de jól hangzik. Kétéves korom környékén már sok karácsonyi dalt tudtam elénekelni tisztán, ami azért elég nagy dolognak számít. Persze ettől még nem kell énekesnek lenni.
– A továbbtanulás, a diplomaszerzés mindig benne volt a terveidben? Hiszen a tehetséged megvan, és a hangodat is folyamatosan képezed.
– Igen, a tehetséget örököltem, a zenei tudásomat viszont fejlesztenem kellett és kell. Egyértelmű volt, hogy célirányosan tanulok tovább. Ez a mai napig tart, és remélem, soha nem fog abbamaradni, mert ez is egy olyan szakma, amiben folyamatosan fejlődni kell. A tanítás nem volt elsődleges szempont, tehát nem ezért jelentkeztem főiskolára, de elég korán belekerültem ebbe a helyzetbe. Kaptam egy tanári állást, ami nagyon jó, mert a zenében a megélhetés elég kiszámíthatatlan, ez viszont egy fix bevételi forrást jelent. Nagyon szeretem ezt csinálni, és úgy érzem, ebből tanultam a legtöbbet. Sok mindenre rájöttem közben, és ezáltal is többé váltam.
– Van olyan terved, hogy továbbmenj valamilyen irányba?
– Itthon elég nehezített a pálya, nincs túl sok lehetőség innen továbbtanulni. Nem is biztos, hogy kell. Engem innentől kezdve a végzettség nem feltétlenül érdekel. Szeretnék még magánúton tanulni olyan énekesnőktől, akiket nagyon kedvelek, és nem tartom kizártnak, hogy egyszer majd egy teljesen más jellegű diplomát szerezzek, aminek se a zenéhez, se a művészetekhez semmi köze. Valami sokkal egzaktabb dolgot tanulnék.
– Két helyen is tanítasz most. A bodajki Hang-Szín-Tér volt az első 2013-ban. Az édesapád már akkor is ott tanított. Azóta kollégák vagytok.
– Művészeti igazgatóként ő a főnököm. Sok mindent megbeszéltünk már akkor is és most is, de nem érzem kollégámnak, hiszen mindig is az apám lesz, aki két lépéssel előttem jár. Egyébként már a tesóm, Milán is a tanári kar tagja. Ez egy érdekes szituáció így családon belül. Mindketten sokat segítenek pedagógiai és művészeti szempontból is.
– A Kodolányival hogyan indult a kapcsolatod? A főiskolai képzésből nőtte ki magát a tanítás?
– A főiskolára nagyjából a képzés felénél kerültem. A Vienna Konservatoriumból jöttem át. Nagyon nagy szerencse, hogy átvettek, és itt diplomázhattam, mert nagyon sokat kaptam ettől az iskolától. Évekkel később Pély Barna hívott fel, hogy egy félévre helyettesítsem őt, és tartsam meg az óráit. Ez nekem óriási dolog volt, de fogalmam sem volt, mit fogok tanítani. Nem voltam sokkal idősebb a diákoknál, ők a húszas éveik elején jártak, én meg lehettem vagy huszonhat. Nagyon jó volt az a félév, és rengeteget tanultam. Aztán Barna ismét felkért, majd kaptam fix idejű szerződéseket egy-egy szemeszterre. Remélem, ez a munkakapcsolat az egyetemmel megmarad. A Kodolányi lehet egy új színfoltja a hazai zeneoktatásnak. Az a nyugati felfogás, amit képvisel, mindenképpen kell itthonra. Ez egy lazább zenei közösséget, közeget jelent, mint ami Magyarországon megszokott.
– A járványhelyzet mennyiben jelentett neked változást?
– Az élőzenében azért nem volt akkora változás, mert Emma születése óta elsődlegesen anya vagyok. Valamennyire azért foglalkozom a karrieremmel, hiszen nem lehet csak úgy otthagyni, és egyszer majd visszatérni az énekléshez, mert elfelejtik az embert. Tavaly nagyon kevés koncertem volt, talán kettő vagy három, az idei évről pedig még nem tudunk semmit. Az oktatást nagyon befolyásolta ez a helyzet. Tavaly második félévben online kellett olyan dolgokat csinálni, amiket egyébként csak élőben lehetne. Nem lehet interneten keresztül éneklést tanítani, én legalábbis nem fedeztem fel megfelelő eszközöket. Nagyon várjuk a végét, mert így nem lehet minőségi módon oktatni. Az egyéni órákkal visszatértünk az iskolába, mert máshogy nem láttuk értelmét. Persze még egy ilyen kétszemélyes alkalmakkor sem lehet megkerülni a járványügyi intézkedéseket, és ez egy kölcsönös bizalmat is igényel mindkét fél részéről.
– Tudom, nem egy jó kérdés, hiszen teljesen más énekelni és oktatni, de mégis: melyiket szereted jobban?
– Nemrég tudtam magamnak megfogalmazni egy elég rossz periódus után, hogy akkor leszek nagyon boldog, ha minden, ami most van az életemben, megmarad. Ha a tanítás mellé havi két koncert bejön, ami csak az enyém, tehát nem vendégfellépő vagyok, méltó körülmények között, méltó honoráriumért tudom megtartani, azokkal a zenészekkel, akikkel szeretnék játszani, és akármennyien jönnek el, de elégedetten mennek haza, boldog leszek. Nem akarok világsztár lenni, és popsztár sem. Kispolgárinak tűnhet, de egy teljesen egyszerű miliőt szeretnék megteremteni magamnak, hogy elégedett lehessek. A többi nem számít.
– Azért így is elég felkapottnak számítasz ebben a közegben. Sokat lehet olvasni rólad az interneten, a dalaid ott vannak a videómegosztókon. És azért az a havi két fellépés sem csak arról szól, hogy odamész, leadod a műsort, és irány haza, hanem nagyon sok felkészülés is van mögötte.
– Sokan azért nem tartják a zenélést munkának, mert nem látják, mennyi előkészület van a háttérben, ami nem látványos, de kell. Nyilván teljesen más, mint egy 8 vagy 12 órás műszak, és ez adja az egyik nehézségét is. Hiszen nincs meghatározott munkaidő, viszont csak magadra vagy utalva, és nagyon sok mindentől függ, mennyire leszel keresett. Véletlenektől és a szakmai felkészültségtől ugyanúgy. A felkészültséget nem lehet lemérni semmilyen skálán. Az, hogy a belefektetett munka, a rengeteg próba után mi lesz az eredmény, nem tudhatod előre, csak a koncerten derül ki. A világban egyre inkább fejlődik minden, a hangszerelés, a technológiai eszközök, a hangképzési technikák, és ezért nekem is folyamatosan képeznem kell magamat. Sokkal kevesebb időt tölt egy énekes vagy egy zenész a színpadon, mint azon kívül. Van, aki eleve nem is a színpadon áll, hanem például stúdióban kever hangot, feljátszik anyagokat egy produkcióhoz. Ők a session zenészek, akik csak beugróként vesznek részt koncerteken, ha felkérik őket. Aztán vannak, akik színpadon állnak, de egyébként főállásban tanítanak, és vannak azok, akik a színpadon kívül teljesen más szakmában dolgoznak. A zenésztársadalom nagyon sokrétű.
– Tavaly év elején jelent meg az első klipetek a Newseries nevű formációval. Nekem nagyon tetszik, és nem csak a helyszín miatt. De ha már szóba hoztam: hogyan sikerült bejutnotok a királysori Fűtőerőműbe? És miért pont oda?
– Személyes ismeretség révén jutottunk be. Olyan helyszínt kerestünk, ami eléggé lepukkant. Először a Fekete Sas Szállóra gondoltunk, de oda nem engedtek be, mert veszélyes az állapota.
– Próbáltam kideríteni, hogy miről szól a történet, de segíts nekem megérteni!
– Leginkább imageklipnek mondanám, egy bemutatkozásnak. Nincs nagy története. Maga a dal arról szól, hogy az életünkben vannak fordulópontok, meghatározó személyek, akiktől mindig változunk. Nagyon nehéz visszamenőleg megállapítani, hogy nélkülük is változtunk volna, vagy ez miattuk alakult így, és elgondolkodunk azon, előnyünkre vagy hátrányunkra vált-e a dolog.
– Készülőben van egy másik klip, amire tavaly Lánczos-Szekfű ösztöndíjat nyertél.
– Nemrég forgattuk le, szintén a fűtőerőműben, de a dal teljesen más jellegű, ezért a tereket is máshogy szeretnénk bemutatni. Egy bluest játszunk, ami a folyamatos megfelelési kényszerről szól, a folyamatosan ítélkező külső környezet felé. A Hang-Szín-Tér 11. évfolyamos táncosait is bevontuk, a koreográfiát Szűcs Ági készítette. Ezért is érezzük igazán a magunkénak ezt a videót.
– A tanítás és Emma kitölti a mindennapjaidat. Mivel töltöd a szabadidődet?
– Mindent Emmához igazítok, ő az első, és minden utána jön. Szeretünk menni mindenfelé. Kicsi koromban én is olyan molyolós típus voltam, mint amilyen ő most, így el tudunk szöszmötölni együtt. Sokat mesélünk, mert azt is szereti. Nagyon muzikális egyébként, de ez nem csoda, hiszen zene veszi körbe. Hogy ő is ebbe az irányba mozdul-e el, majd meglátjuk.
Váczi Márk
(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)
