A Nyugat folyóirat Ady Endre után a második legjelentősebb költőként értékelte. Ezt ma már túlzásnak tartja az irodalomtörténet, és inkább publicisztikáját és műfordításait tartják sokra. De azért az Esti sugárkoszorú nagyon szép… 1886. április 14-én született Tóth Árpád.
Aradon látta meg a napvilágot – édesapja Tóth András szobrász volt, édesanyja Molnár Eszter, egy aradi ács-segéd leánya. Az apa megszállottja volt Kossuth Lajos és a szabadságharc emlékének, élete folyamán több különböző város főterei számára készített Kossuth-szobrokat – ennek köszönhetően a család eleinte jólétben élt.
A gyermek Tóth Árpád gyenge testalkatú fiú volt, a tüdőbajra korán hajlamos. Eleinte a rajzolásban mutatott tehetséget, apja ezért rajztanárnak szánta. Később azonban Kardos Albert hatására az irodalom felé fordult.
1889-ben a család Debrecenbe költözött. Tóth Árpád itt töltötte gyermekkorát, 1896 és 1904 között a reáliskolában végezte középfokú tanulmányait. 1903-ban az iskolai önképzőkör elnöke lett, 1904 júniusában színjeles eredménnyel érettségizett, majd szeptemberben apjával néhány napot Bécsben töltött. Ezután egy évig otthon időzött, majd 1905 nyarának elején latin-görög kiegészítő érettségi vizsgát tett.
1905-1909 között a budapesti egyetemen magyar–francia szakos bölcsészhallgató volt – ekkor ismerte meg az új irodalmi törekvéseket. 1908-tól a Nyugat munkatársaként dolgozott, mely közölte a verseit.
Az egyetemet még nem végezte el, mikor a családját megaláztatás érte, amely anyagi romlást is hozott: édesapja debreceni Szabadság-szobrát élesen bírálta a szakmai kritika, és ennek hatására a helyi publicisztika is, minek következtében a hatóság leromboltatta a kontármunkának minősített emlékművet. Az apa ettől fogva magával meghasonlott, komor emberré lett, s mindez a család életére is nyomasztóan hatott, ugyanis a hivatalosan is kontárrá minősített művésznek újabb megrendelésekre nem volt kilátása. Ezt követően Tóth Árpádnak kellett eltartania családját, így felhagyott tanári ambícióival, visszaköltözött Debrecenbe, és októbertől a Debreceni Független Újság színkritikusa lett.
1911 őszén a Debreceni Nagy Újság munkatársa lett, ám a lap két év múlva megszűnt. 1913-ban ismét anyagi nehézségei adódtak, ezért szeptemberben Budapestre ment, ahol házitanítói állást vállalt. Bródy Sándornak, a Magyar-Osztrák Szénkartell elnökének két gimnazista fiát tanította havi nyolcvan koronáért. Ebben az évben jelent meg első verseskötete is, Hajnali szerenád címmel.
Ekkoriban derült ki, hogy tüdőbetegségben szenved. 1915-1916-ban többször felkereste a tátrai hegyvidéket, tüdőbaját gyógyítani – a költségeket Hatvany Lajos állta. A háborús izgalmak miatt kimerült, lefogyott: 1916 nyarán mindössze 57 kilogramm volt a súlya.
Lichtmann Annát, egy debreceni postaellenőr lányát egy közös ismerősük, Annus barátnője mutatta be a költőnek a Piac utcában a Városháza előtt. Hónapokkal később, 1911 nyarán újra találkoztak a debreceni pályaudvaron, ekkor kiderült, hogy mindketten Svedlérre tartanak nyaralni. Lassan szerelem kezdett kibontakozni köztük, majd 1917. május 10-én Tóth Árpád Debrecenben feleségül vette Lichtmann Annát. Csak polgári esküvőjük volt, a költőt egyházi szertartásra nem lehetett rávenni.
1918-tól Hatvany Lajos újságának, az Esztendőnek volt segédszerkesztője. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia titkárává választották. A proletárdiktatúra köszöntésére ódát írt, és miután a Tanácsköztársaság megbukott, költészetén is a szomorúság lett úrrá. Jó ideig nehéz körülmények közt kellett élnie, az öngyilkosság gondolata is felmerült benne.
1920-ban született meg lánya, Tóth Eszter költő, aki 2001-ben hunyt el. Tóth Árpád 1921-ben Az Est munkatársa lett, „színes” híreket és politikai glosszákat írt a lapba. 1922-ben jelent meg az Öröm illan című verseskötete ezer példányban – melyből ötven számozott példányt a költő saját kezűleg írt alá.
Az 1920-as évek végén lassanként súlyosbodott betegsége, több alkalommal időzött Újtátrafüreden gyógykezelés céljából. 1928-ban már a Tamás utcai szanatóriumban kezelték. 1928. november 7-én, mindössze negyvenkét évesen hunyt el Budapesten – korai halálát tüdőgümőkor okozta.
A Nyugat emlékszámmal adózott az elhunyt Tóth Árpád emlékének. Babits Mihály így idézte meg emlékét: „Mit lehet sokat beszélni ilyen egységes, zárt és gáncstalan költőről, hacsak nem a filológia szólhatna róla sokat, föltárva művészetének részlettitkait; de hát ki törődne ma egy elvont művész titkaival? Ő érezte a csöndet maga körül, s küzdelem nélkül mondott le a dicsőségről, mint annyi minden másról. Verseskönyvei ritkásan jelentek meg: halk és gyengéd hangja szinte elveszni látszott az erőt és termékenységet harsonázó újabb hangok között. Ki törődött a tökéletességgel? Életében talán én voltam az első és egyetlen, aki egyszer a nyilvánosság előtt, kinyomtatott cikkben, nagy költőnek neveztem őt. Szomorú szerénységgel reagált erre: úgy érezte, nem fontos már nagy költőnek lenni. Amit csinált, magának csinálta, s kissé gúnyos önvigasztalással, a távoli szellemibb századoknak.”
A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra – búcsúztatóján Babits Mihály tartott beszédet. Halála tizenötödik évfordulóján írta Szabó Lőrinc: „Tóth Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepi alkotás.”
(forrás: Wikipedia)
