Szabó Anikó művész, és ezt ő maga sem tagadja, sőt, büszkén vállalja, még ha nem is ez a fő kenyérkereső munkája. A főállása mellett textileket tervez, ráadásul arra is van ideje és energiája, hogy az átlagosnál többet foglalkozzon a kutyájával, Lucával és más négylábú társaival – ám az állatok mellett azért az emberekről sem feledkezik meg.
– Mikor kezdtél el érdeklődni a művészetek iránt?
– Már kisgyerekként is sokat rajzolgattam, mindig szöszmötöltem valamivel. Ha leraktak, egy sótartóval is teljesen jól elvoltam, eljátszottam magamban. Volt egy füzetem, amibe lerajzoltam a környezetemben lévő kutyákat, és volt egy másik is, amibe csak úgy rajzolgattam. Általános iskolában az összes rajzversenyen elindultam. Jártam szakkörökre is. Otthon is horgoltam, kötöttem anyukámmal. Hetedikes voltam, amikor a tanáraim már pedzegették, hogy mehetnék a Tópartiba, mert az nagyon jó lehetőség itt Fehérváron.
– Tehát az iskolát már tudatosan választottad, és az is egyértelmű volt, hogy művészettel akarsz foglalkozni. A konkrét irányról volt valami elképzelésed?
– Ez egy érdekes dolog, mert első körben a textilt meg sem jelöltem. Kerámiára szerettem volna bejutni, második helyen a grafika volt. Aztán elmentem egy féléves kiállításra a Tópartiba, ahol a textiles munkák is kint voltak. Otthon kifakadtam, hogy én ezt szeretném csinálni. Amikor sorrendet lehetett cserélni, már ezt a szakot raktam előre. Nagyon boldog voltam, amikor felvettek. Borzasztóan élveztem, és nem volt kérdés, hogy ottmaradok-e ötödévre. Az egyetemi jelentkezésnél azért megjelöltem más szakokat is biztonsági alapon, de határozott elképzelésem volt a továbbtanulást illetően.
– Ahhoz képest, amit a képzésről gondoltál, mennyire volt más a valóság?
– Sok volt a kihívás. Nem gondoltam, hogy ennyire megterhelő lesz. Amíg a gimisek hazamehettek dél körül, nekünk nagyon sok hetedik, nyolcadik óránk volt. Gyakran voltak nulladik óráink is. Rajzszakkörre is jártam Pinke tanár úrhoz, ami szintén sok időt igényelt. Mégse bántam meg. Megszoktam, hogy sok mindent kell csinálni, és megnőtt a teherbírásom. Ha egyszer a gyerekemnek kéne mondani valamit, milyen szakot válasszon, biztos ilyen irányba terelném. Most is minden napom úgy telik, hogy folyamatosan megyek valahova. Nincs üresjárat az életemben. Soha nem unatkozom.
– Ha már a gyerek szóba került: van vagy volt művész a családban, akinek a példáját akartad követni?
– Nincs senki. Ilyen szempontból fekete bárány vagyok. A családom és a barátaim is mindig csak úgy emlegetnek: Ani művész, úgyis késni fog. Egyébként a jó kézügyességet örököltem, de a szüleim sosem képezték magukat ilyen téren. A bátyám viszont teljesen más beállítottságú. Az emberek sokszor nem is hiszik el, hogy testvérek vagyunk.
– A Tópartiban láttam már több tárlatot, nagyjából el tudom képzelni, milyen művek születnek a középiskolában. Ehhez képest milyen egy főiskolai vagy egyetemi vizsgamunka?
– Az egyik diplomamunkám egy térbe belógatható térelválasztó volt, ami optikai illúziót keltett. A mestermunkám a RE-LUX nevet viselte. Ezzel még mindig küzdök. Próbálnám gyárthatóvá tenni, de nagyon nehéz, mert itthon már nem készítenek ilyen szövetet. Egy árnyékolórendszerről van szó, aminek a szerkezetét én találtam ki. Az úgynevezett kipakolásra minden félévben kellett készíteni valamit minden tárgyhoz. Itt bemutathattad, honnan hova jutottál el. Portfóliót készítettünk, és prezentálni is kellett. A második évben gyakran reggel hétre mentünk a műhelybe, és este hétkor a portás zavart el minket. Ez mindig egy gyilkos időszak volt, többször nem aludtunk 24 órán át, vagy a műhelyben kiterített filcdarabokon pihentünk. És ha kitűnő is lett az indexem, soha nem volt egyszerű ezt elérni, viszont nagyon kellett ahhoz, hogy meg tudjam becsülni a dolgok értékét, hogy ne vegyek mindent adottnak. Remek csoportunk volt, így nem volt nehéz dolgozni. A mesterképzésen már nem éreztem ezt a műhelyhangulatot.
– Mikor tudatosult benned, hogy csak és kizárólag művészetből nem lehet megélni?
– Már a legelején. Sokan mondták is, hogy ezzel a szakmával csak éhen halni lehet. Szereztem egy tanári diplomát is, ami igazából ugyanerre jogosít fel. Anyukám is hasonlóan jól fizető szakmát választott annak idején: szülésznő lett. Ettől még mindketten szeretjük a munkánkat. Persze több lábon állok. Van egy – ahogy Szűcs Erzsi szokta mondani – civil életem. Egy multinál dolgozom, mert valamiből meg is kell élni, még ha nem is túl izgalmas. Azért kihívások ott is vannak, de úgy kezelem, mint egy munkát. Sosem fogom hivatásnak érezni, bár nagyon örülök neki, hogy a kollégáim között is sok barátom van. Mindenkiben tudok találni valami érdekeset vagy szerethetőt. Az előző pozíciómban csak emberekkel kellett foglalkoznom. A mostanit még tanulom, de nagyon kedves emberek vannak körülöttem, jó a csapat.
– Művészként megrendelésre és saját örömödre is dolgozol. Kiállításokra is készítesz darabokat…
– Úgy szoktam fogalmazni, hogy vannak az iparművészeti termékeim, és vannak a képzőművészeti alkotásaim. A kettő nem egy és ugyanaz.
– Melyiket szereted jobban?
– Ha két hónappal ezelőtt kérdezel, az iparművészetet mondtam volna. Nem szeretem a funkció nélküli dolgokat. Persze egy emléktárgynak is van funkciója, még ha nem is használják semmire. Egy dísztárgy viszont lehet használati tárgy is, például egy díszpárna. Ha kiállításra dolgozom, a faliképeket szeretem a legjobban csinálni. Az első ilyet a kecskeméti Alternatív Textil Szimpóziumon készítettem, ahova Paczona Márta hívott meg. Ott fogott meg a textilek képi világa. Azóta rengeteg ilyen munkám volt már. Az egyik kedvencem, az Ösvény például vegyes technikával készült. Ez egy olyan darab, amitől nem szeretnék megválni. Egyébként nemcsak a képeimben, a szőnyegeimben is van valami, ami én vagyok.
– Hogyan kell elképzelni a megrendeléstől a kész termék átvételéig tartó folyamatot?
– Már eleve a megrendelés is többféleképpen néz ki. Van, amikor a megrendelő pontosan tudja, mit szeretne, de van, amikor csak annyit mond, hogy kellene neki egy párna vagy egy szőnyeg. És még sok-sok variáció létezik. Nagyon kell figyelni arra, hogy ne befolyásold az illetőt. Ne te mondd meg, mit szeretne. Ilyenkor finoman kell jelezni, ha valamit máshogy gondolsz. Ami viszont nagyon fontos: a művész a nevét adja a termékhez. Nem mindegy, mit ad ki a kezéből.
– A textil mennyire számít nőies műfajnak?
– Nagyon. Középiskolában huszonheten voltunk lányok és hárman fiúk, közülük is csak egy választotta ezt a szakot. Egyetemen már több fiú volt, de inkább a ruha szakon, akik divattervezéssel akartak foglalkozni. Anyagtervező férfit nem ismerek. Érdekes, hogy ha megyek gyárakba, ott a gyártásvezetők mindig férfiak.
– A napi nyolcórás robot és a művészet mellett van más is az életedben.
– Van egy kutyám, akit nagyon szeretek. És lakik velünk egy görény is. Ő volt meg először. Tökéletes egyetemista állat: napi 20 órát alszik, kettőt fent van, és kettőt fetreng. Azért választottam, mert akkoriban egy kutyára még nem lett volna időm. Luca már majdnem három éve boldogít. Előtte volt egy shibám, aki sajnos nem volt velem sokáig, viszont az ő révén kezdtem el kutyaiskolába járni. Most már 4 éve foglalkozom képzéssel. A nagypapám nagy állatbolond volt, mindig tanította a kutyáit. Tőle örököltem azt a gondolatot, hogy mindegy, hogy néz ki egy kutya, ha okos.
– Mi mindent csináltok Lucával?
– Ügyességi edzésekre járunk, mantrailingezünk. Itt a kutyákat arra oktatják, hogy eltűnt személyeket keressenek szimatmunkával, ám a hagyományos nyomkövetéssel ellentétben nem csak talajon követhető a szag, hanem légszimattal, esetlegesen tereptárgyakról vett szaggal is. Járunk még futni és túrázni is, bár nem mindig viszem magammal, ha kétnaponta sikerül együtt mozognunk, az nagyon jó. Egy kutyaiskolában is kisegítek, itt Luca mellett más kutyák képzésével is foglalkozom. Eleinte küzdöttem ellene, mert sok időmet elvitte, de mivel pedagógusként nem tanítok, itt kiélhetem magam az oktatásban.
– A kutyasuliban nyilván nem érsz rá gondolkodni azon, mi legyen a következő textiles munkád. Túrázás, futás közben szoktál ötletelni?
– Persze. Nekem ez sokszor felér egy brainstorminggal. Ki tudok kapcsolni annyira, hogy amikor hazaérek, még bemegyek a műhelybe, és akár hajnalig ott vagyok. Ha jönnek az ötletek, van egy faliújságom, ahova feljegyzem, és egy füzetem is, amibe le tudom írni. Ha szövés közben valami eszembe jut, gyorsan lerajzolom, kiragasztom a falra. A túrázás is inspirál. Évek óta fotózom a tájat, a szántóföldeket, útvonalakat. Sok bevált helyünk van, ahova szoktunk menni a barátaimmal. Azért is szeretem Fehérvárt, mert gyönyörű a környezete. Nemrég nyertem egy városi ösztöndíjat, amihez kidolgoztam egy projektötletet. Úgy gondolom, minden felület leképezhető textilből is. A mezőket, szántóföldeket mindig hatalmas takarókként, óriási szőnyegekként képzelem el. Amikor dolgozom, mindig az van előttem, hogyan hozok létre egy anyagot, és az milyen hatást kelt. Ebből kiindulva szeretnék egy szőnyegkollekciót készíteni, és esetleg takarókat is.
– Van olyan terved, amit mindenképpen szeretnél megvalósítani?
– Soha nem koncentrálok egyetlen dologra, mert egy idő után ráunnék. Biztos vagyok benne, hogy a mostani projekt sem fog lezárulni akkor, amikor leadom a pályázati anyagot. Végig fog kísérni az életem során, mert mindig lesz valami új ötlet benne. Lett volna egy kiállításom Mohá-cson, amit elvitt a vírus. Oda egy faliképsorozatot terveztem, amiből egy darab el is készült. Remélem, lesz lehetőségem ezt bepótolni. A RE-LUX gyártásáról se mondtam le. Addig fogom keresni a lehetőségeket, amíg el nem készül. Van egy megkeresésem egy pesti dizájnbolttól. Nekik terveztem jó pár textilt. Ezeket mindenképpen elkészítem.
– Mit gondolsz, ha tíz év múlva ülnénk ugyanitt, mit tudnál elmondani magadról?
– Az a helyzet, hogy nemrég borult fel az eddigi életem. Amiben egyébként látom a pozitívumot. Most jöttem rá, hogy eddig mennyire tudtam stresszelni dolgokon. Ez már nincs. Remélem, Luca velem lesz 10 év múlva is. Úgy érzem, a barátaim, ismerőseim kedvelnek. Szeretném, ha ez így is maradna, és még jobban részese lehetnék a fehérvári életnek. Nem hajtok arra, hogy ismert legyek. Olyan emberek vesznek körül most is, akikkel jól érzem magam, akikre számíthatok, és akik számíthatnak rám. Bárki feljöhet hozzám egy tányér levesre, és dumálhatunk egy jót. Sőt, alkotni is jöhetnek bármikor. A múltkor Reni barátnőm látogatott meg. Észre se vette, de amíg én készítettem elő a következő munkámat, ő három órát csomózgatott mellettem, és készített nekem egy álomfogót. A barátaim előtt mindig nyitva áll az ajtó. Ez 10 év múlva is így lesz.
Váczi Márk
(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)
