Az ügynök halála sokjelentésű, összetett mű, amely minden kapitalista társadalom számára üzenetet hordoz: mit ér a munka, mit érnek az emberi kapcsolatok, a vágyak. A Vörösmarty Színházban Hargitai Iván rendezése a társadalmi helyett ezt az örök lélektani drámát helyezi előtérbe: a kisember belső vívódásait, pszichéjét megbontó hallucinációit, a mindenáron hajszolt siker bosszúját.
Még égnek a fények. A színpadon Linda tesz-vesz, nem jómódú, de elégedett amerikai háziasszonyként rendezgeti a családi fészket. A színpadképet uraló bőröndhegy most még barátságos: az ötletes díszletmegoldás (Horesnyi Balázs munkája) a hivatásáért élő, dolgos kisember élettere, egyben a család élettere, az egész előadást uraló metafora.
Ki Willy Loman? Idős ügynök, aki mintákkal házal, sokat vezet, miközben egyre elkeseredettebben küzd a létért, a családért, és önmagáért: a nyitó jelenetben fáradtságról, testi tünetekről panaszkodik. Mindennapos ez az 1940-es évek Amerikájában, amikor a háború után hazatérő katonáknak munka kell, a szakszervezetek elkeseredetten harcolnak a munkások jogaiért, miközben lassan szárba szökken az Amerikát jellemző fogyasztói társadalom, a mindenki számára elérhető jólét: a lebutított amerikai álom. Willy a régi világ embere még, amolyan 19. századi figura: egocentrikus, családfői szerepben helytálló alak, aki – nem tudni miért, de szinte minden korabeli amerikai drámában így van – a látszatot a valóság elé helyezi, egy álomképnek akar megfelelni, emiatt megrögződései rabja. Szinte minden amerikai drámában középponti szerepet kap a valóság és látszat viszonya: egy sokhátterű, identitását kereső ország lakóinak kisszerű küzdelme.
Ez a társadalom azonban csak jelzésszerűen jelenik meg a drámában, amely Willy Loman körül forog. Bécsy Tamás elmélete szerint középpontos dráma lenne, amely egy karakter köré építi fel a dráma szövetét, a történet őróla szól, a konfliktusok középpontjában ő áll, ő „mozgatja” a szálakat. Mindenképp hiba, ha olyan ember kerül irányító pozícióba, aki nem tud felnőni a feladatához, családfőként Willy mégis maga alá gyűri az egész családot. Ott dicsér, ahol nem kellene, megvalósíthatatlan álmokat dédelget, és szinte mindig rossz döntéseket hoz. Emellett túlérzékeny, dühbe gurul, ha ellentmondanak neki. Linda az egyetlen, akivel időnként őszintén beszél, főleg pénzügyekről, a mindennapos fuldoklásról.
Willy Loman álomszerep, nagy, komoly színészek szerepe, mint Hamlet vagy Othello. Gáspár Sándor alakítása kettős: az erősen kontrollált, a karakter belső vívódásait érzékletesen megmutató jeleneteket erős, kontrollálatlan érzelmi kitörések váltják: a karakter e kettősségének organikus felépítése Gáspár érdeme. Alakítása a dráma lelki aspektusait emeli ki, hiszen Willy viszonylag támogató, nem barátságtalan környezetben él, vívódása belső: a múlt, a fiai sorsa, az elszalasztott lehetőségek nyomasztják. Varga Mária Lindája pont azt az egyszerű, tudatlan, mégis odaadóan támogató feleségtípust mutatja meg hitelesen, amely Amerikában annyira megszokott volt, és amelyet annyit kritizáltak.
Biff, aki a dráma egyetlen karaktere, aki talán igazat szeretne mondani, Sarádi Zsolt alakításában jelenik meg a színpadon: ő is ugyanolyan őrlődő karakter, mint Willy, neki viszont fontosabb lenne a valóság, mint az álom. Amikor azonban vállalná igazságát, mindig falakba ütközik. Családja úgy védi Willyt, mint egy beteg embert, akinek nem szabad tudnia a valóságról. Biff érettebb, de valószínűleg a gyerekkori traumák miatt kiteljesedni képtelen karakterét Sarádi érzékletesen formázza meg. Ő Willy lágyabb, érzékenyebb énje, ám Sarádi játékában még telítettebb érzelmekkel, mint Gáspár Willije. A jóval sekélyesebb Happy karaktere Egyed Attila alakításában jelenik meg: neki elég a tucatmunka, nem keres konfliktust, ösztönvezérelt lényként inkább a nők után igyekszik (és kevésbé a Miller által megírt ellenállhatatlan sármőrt hozza, mint inkább a könnyen megszerezhető prédára utazó férfit). Egyed alakítása ötvözi Happy nemtörődöm lazaságát és felszínes természetét a mélyen megélt ritka testvéri pillanatokkal. Ő Willy önmagával elégedett, a társadalmi elvárásoknak mindenáron megfelelni akaró énje.
A valós konfliktusok (főleg a siker és a kudarc közöttiek) a kiscsaládon kívülre mutatnak: Trokán Péter Ben bácsija a racionális, visszafogott sikerembert jeleníti meg pár szavas jeleneteiben, Kozáry Ferenc Charley-ja igazi barátként tűnik fel, míg Imre Krisztián Howardja a szerencsétlen kis jótanuló okostojás szerepétől nagy utat tesz meg az öltönyös, sikeres ügyvédig. Hiteles alakításuk mellett az eddig minden szerepében kitűnő Ballér Bianka – most épp a prostituált Miss Forsythe-t alakította jól –, és Decsi Edit (Letta) kettőse is megállja helyét.
Az előadás végére a bőröndhegy már nyomasztóvá válik, ellentételezve a belső konfliktust: a cipelhetetlen múlt szimbólumává, hiszen a múlt kibogozhatatlanul keveredik a jelennel, az összeomlott Willy pedig – ezt Gáspár Sándor az utolsó jelenetekben különösen jól játszotta el – eljut utolsó döntéséhez: halálának árán húszezer dolláros életbiztosítását hagyná családjára, hőssé válna, bizonyítaná, hogy részese az amerikai álomnak. Mintha ez a pénz bármit is megoldana. Tragikus, hogy a kisembernek már csak ez a választása maradt; a sok rossz döntést csak egy még rosszabb írhatta felül. Rég elkésett eszmélése, elkeseredett kiugrása mégis a szabadság lehetőségét hordozza, ha családja élni tud vele.
/Fotó: Vörösmarty Színház/
