Több mint kétszázötven színházi szerep, több mint kétszáz film és tévéjáték, több mint száz szinkronszerep és nagyjából negyven hangjáték. Ha csak ennyit tudnánk róla, abból is kiderülne, hogy a színészet volt az élete. 1927. június 10-én született Márkus László.
Márkus László álmodozó́ gyerek volt, tanulni utalt, inkább moziba járt – viszont családjának köszönhetően megtanult németül. Iskoláit csak úgy mellesleg végezte, egyszer dicsekedett is azzal, hogy jeles osztályzat egyszer sem fordult elő bizonyítványában.
A második világháború́ idején a szülei válása után Szegedre költözött, apjánál húzta meg magát. Édesapja – ráérezve, hogy fiát, aki anyai ágon zsidó́ volt, baj érheti a városban – Budapestre küldte, ami gyakorlatilag megmentette az életét. Bár Pesten sem volt könnyű a boldogulás: tizenkét alkalommal vezényelték a Dunához, de valahogy mindig megúszta a kivégzést.
A háború́ után újra Szegedre költözött, ahol a helyi színház igazgatója, Lehotay Árpád színiiskolájába járt. Itt rögvest kiderült, hogy két nagy baj van vele: a lámpaláza – ami később sem enyhült –, es katasztrofális beszédtechnikája. Egy évbe telt, amíg megtanult rendesen beszélni, eközben apjánál dolgozott molnárinasként. 1945 decemberében állt először színpadra, ezután felvételizett a színművészeti főiskolára, és elsőre fel is vették. Debrecenben kezdte el karrierjét, majd a Madách Színházba került, ahol huszonhét évet töltött el.
„Ez a hivatás egész embert kíván. Még a háború alatt megfogadtam: ha sikerül ez a pálya, csak ennek élek. Erre tettem fel az életem – én ebben a szellemben élek.”
Boldogságát a színpadon élte meg, ennek rendelte alá́ magánéletét. Részben ezért járta róla az a tévhit, hogy homoszexuális volt – meg azért, mert inkább nőkkel barátkozott, ugyanis nem szerette, ha a férfiak a társaságában a szexuális életükről, a hódításaikról beszélgettek. Ezzel együtt voltak férfi barátai is – olyanok, akik diszkréten kezelték a magánéletüket, mind például Latinovits Zoltán, Körmendi János vagy Pécsi Sándor. Egyébként Márkus valójában aszexuális volt – ez az állapot egy gyermekkori, jellemzően fiúgyerekeket érintő betegség miatt alakult ki nála.
Szabadidejében imádott utazni, bejárta Európát. Ahol megfordult, mindenhol felkereste a színházakat, ismert színészeket. Egyrészt magának való volt és zárkózott, másfelől viszont gyerekként tudott rajongani azokért, akiket tisztelt.
„Gyerekkoromban, a háború alatt megfogadtam, ha színész leszek, – akkor nekem az életem sikerült – akkor én csak ezzel akarok foglalkozni! Ez sikerült! Úgy érzem, ez a hivatás egész embert kíván. Én így is élek. Ez sok lemondással jár, de sokkal több örömöt is ad az embernek.”
Színész volt mindig, mindenhol, minden helyzetben és minden pillanatban – neki a színház nem foglalkozás volt, még csak nem is hivatás. Hanem életforma. Kisgyerek kora óta soha semmi más nem akart lenni, soha, semmiféle más foglalkozás nem érdekelte, csak a színészet. Színpad iránti szerelméhez csak egyetlen társszenvedélye volt hasonlítható: rajongása a mozi, a film, a filmművészet iránt. Megszállott filmnéző volt, de ebben is színész: ha filmekről beszélt, csak a nagy színészek alakításait emlegette, azoknak emlékezett minden apró rezdülésére, szemvillanására, hangsúlyára, a ruhájukra, a hajviseletükre. Színészszemmel nézte az egész világot, s azt látta meg belőle, ami számára a lényege volt: a játékosságot, a színeket, a különlegességeket, egy mozdulatot, egy figurát, egy hangulatot.
Pályafutása csúcspontját a Molnár Ferenc-vígjátékok jelentették. Páratlan aktivitással, elegáns könnyedséggel, vérbő humorral és bravúros beszédtechnikával alakította a dolgokat irányítani tudó nagy játékosokat. Mesteri volt mint Nelson az Egy, kettő, háromban – egy óra húsz percig volt jelen egyfolytában a színpadon -, avagy a Játék a kastélyban Turaijaként. Ez utóbbi szerep hosszabbította meg az életét. A munkában szigorú volt önmagához, a szöveg, a szerep már a rendelkező próbán a fejében volt. Könnyedén vette a drámai és a komikus szerepet, az Operett színpadán éppúgy tökéletes volt, mint a filmvásznon. Nem válogatott a szerepek között, imádott játszani – soha nem is adott vissza szerepet.
Márkus László imádta az életet, imádott élni, s tudott is. De azt is elvárta, hogy az élet imádja őt. Kényeztesse el, babusgassa sikerekkel, népszerűséggel, pátyolgassa baráti és pályatársi jó szóval, ajnározza mediterrán nyaralásokkal, megkínálja világjárással, elhalmozza figyelmességekkel. Még a betegségével, a leukémiával való küzdelmet is színészi feladatként fogta fel: csak azért, hogy abból is diadalmasan kerüljön ki, mint egy nehéz, életveszélyesen átélendő szerepből, melyben egy súlyos beteget kellett alakítania. Felépülését sokan orvosi csodának tartották – valószínűleg a színház, a színpad iránti rajongása mentette meg. Legalábbis egy időre.
Felépülése után még három nagy szerep várta – az utolsó, a Játék a kastélyban jószándékú intrikusa, Turai – igazi jutalomjáték volt. Tévéfelvétel is őrzi azt az eleganciát, amellyel halálos betegen végigjátszotta az előadást, estéről estére. Egy vasárnap este is ebben a szerepben állt színpadra – egy nappal később pedig, a televízió szilveszteri műsorának felvételekor rosszul lett az öltözőjében, és meghalt, 1985. december 30-án.
Ötvenkilenc évesen. És még ekkor is stílusosan…
(forrás: Wikipedia, borsonline.hu, nepszava.hu, cultura.hu)
