A diák titokban pörgeti a tanórákon, a szünetekben, meg a buszon, meg az ebédlőben, meg otthon – meg mindenhol a TikTok videókat. Aztán azt látja, hogy feltűnik egy tanár tematikus csatornája. „Gyanús – gondolja a diák. – A tanárok már itt sem hagynak békén.” Aztán belenéz a csatorna tartalmaiba – és ott ragad. Száznégyezer társával együtt. Csillag Hajnalka, a Bugát Pál Szakgimnázium tanára ugyanis másfél évvel a stardream007 nevű TikTok csatorna indítása után már ennyi követővel büszkélkedhet.
– Nyilván nem kérdezek rá az életkorodra, de azért szerintem te sem mobiltelefonnal a kezedben születtél…
– Nem, egyáltalán nem. De azért szerintem nem vagyok „digitális bevándorló”. Amikor megismerkedtem ezekkel a technológiákkal, nagyon gyorsan felvettem a ritmust. Ez igazából akkor volt, amikor Szegeden elkezdtem a tanárképző főiskolát. Középiskolás koromban egy gépre még négy-öt ember jutott, és nem igazán tudtuk, hogy mi az az internet. Viszont a főiskolai és az egyetemi évek alatt elvárták a beadandókat, a netes kommunikációt, konzultációt. Így anélkül, hogy középiskolában különösen sokat megtanultunk volna erről, egész jól sikerült alkalmazkodni hozzá.
– Együtt fejlődtél a technológiával?
– Igen, így gondolom.
– Ez generációs sajátosság?
– A tanulás igen. Belénk még azt nevelték, hogy alkalmazkodni kell, és hogy tanulással lehet elérni sok mindent. Sokszor hallottam, hogy tanulással lehet kitörni a szegénységből, tanulással, munkával lehet elérni a céljaidat. Ebbe szocializálódtam bele, hiszen ugyanezt láttam a szüleimtől is.
– Beszéljünk kicsit az „analóg” munkádról is – ami a történelemtanítás. Az hogyan jött?
– Nagyon korán elkezdtem érdeklődni a történelem iránt, egy olvasmányélmény miatt, ami a hunokról szólt – egy iskolai olvasókönyvben bukkantam rá. Azelőtt nem voltam az a típus, aki nagyon szeretett volna akár meséket is hallgatni. Inkább történeteket találtam ki, és ezeket mondtam el a szüleimnek – én voltam a mesélő. Aztán felcserélődtek a szerepek, mert a könyvek vették át a mesélő szerepét: mások történeteit jelenítettem meg a magam vizuális képzeletében. Ez körülbelül egybeesett azzal az időszakkal, amikor Agárdon felépült az első – azóta már bezárt – könyvtár. Péntek délutánonként nem volt hova mennünk, így mindig a könyvtárban kötöttünk ki. Úgyhogy nagyon rákaptam az olvasásra, és azt vettem észre, hogy egye inkább a töri felé kezdek orientálódni. Amiben szerepe volt annak is, hogy nagyon sok megerősítést és visszacsatolást kaptam a tanáromtól.
– Attól még nem lesz valaki okvetlenül történelemtanár.
– Az már később jött, magától. Én külkereskedelmi ügyintézőként végeztem eredetileg.
– Rokonszakma.
– Hogyne. Igazából azért választottam azt a középiskolát, mert alapítványi iskola volt, és szerettem volna kicsit kreatívabb, kicsit a hagyományostól eltérő közegben élni, mozogni. Nekem nagyon nehéz volt az a nyolc év, amit az általános iskolában töltöttem – a túlszabályozottság, az autokratizmus miatt. Ezeket a dolgokat a mai napig nem bírom.
– Asztalon ülős tanárnő vagy?
– Nem, de járkálós, mesélős. Folyamatosan figyelő, a gyerekek visszacsatolásait néző tanár vagyok. Szerencsére gyorsan megtalálom velük a közös hangot.
– Kimondottan középiskolásokkal?
– Igen. Főiskolán kezdtem, mert úgy éreztem, nem lesz elegendő a pontszámom az egyetemhez. Az elhatározás, hogy a tanári pályára megyek – viszonylag korán megvolt bennem. Úgy terveztem, hogy átjelentkezek a főiskoláról az egyetemre – viszont nagyon jó volt a képzés a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, így maradtam. Kiváló tanáraink voltak, akik közül a fiatalabbak hozták magukkal az új módszereket is. Egyébként a legnagyobb érték a főiskolán is, meg az egyetemen is a gondolkodni tudásra nevelés volt. Az, hogy keressem az ok-okozati összefüggéseket, a kapcsolatokat: mi miért történik. Járjak utána, legyek pontos, hiteles. Ez ugyanúgy fontos a magánéletben, mint a gyerekek előtt.
– Mondtad, hogy vetítetted magadnak a történeteket olvasás közben. Nekem van erről egy különös élményem: eléggé haragudtam a Gyűrűk ura filmekre, mert túlságosan olyanok voltak, mint amilyennek elképzeltem a regény olvasásakor azt a világot. Úgy éreztem, emiatt elveszett valami abból az intimitásból, ami köztem meg a történet között kialakult.
– Én még nem találkoztam ilyen jellegű élménnyel. A megfilmesített verzió sokszor nagyban különbözik attól, ahogy én elképzelem. Vegyük az én nagy kedvencemet, a Harry Pottert, és benne a kedvenc karakteremet, Piton professzort, aki szerintem a legjobban árnyalt karakter, és aki kapott egy zseniális színészt, Alan Rickman személyében. Ott például az én képzeletem már elkezdett a filmre is rájátszani: volt olyan gondolat, amit már a könyv kialakított bennem, és a filmek ehhez számos plusz értéket adtak hozzá.
– Azért az, hogy nincs bajod a vizualitással, kiderül a Tik Tokon is. Ezt a felületet mennyire tudatosan választottad?
– Lehet mondani, hogy tudatos döntés volt. De itt jön ki a történelemtanár jellemzője. Én azt láttam, hogy a gyerekek nagyon sokat használják ezt az applikációt. Amikor például ügyeltem a folyosókon, mindig odahívtak, hogy megmutassanak egy-egy videót. Aztán letöltöttem én is az alkalmazást, de csak, mint megfigyelő – és előtte mindent elolvastam róla. Majd elkezdtem próbálkozni mindenféle videókkal, úgy, hogy a gyerekeknek nem jelentettem be, hogy egy viszonylag tematikus csatornában gondolkodom, és hogy ebből majd szeretnék kihozni nagyobb dolgokat. Nem tudtam, milyen lesz a fogadtatás – főleg egy olyan közegben, ahol a tanárokat alapból utálják. De aztán szépen lassan alakult és formálódott a dolog.
– Mióta csinálod?
– Körülbelül másfél éve.
– És ezalatt lett…
– Száznégyezer követőm.
– Ennyi gyereket életedben nem fogsz tanítani.
– Nyilván nem. Illetve a Tik Tokon keresztül mégis – mivel alapvetően nekem ilyen céljaim vannak ezzel a csatornával, és ebből nem is csinálok titkot. Azt mutatom meg, hogy a tanár is ember. Nekünk is van bolondosabb oldalunk, meg komolyabb is – az éremnek mindig két oldala van. Én is voltam diák, és szeretném most tanárként bemutatni az iskola életét úgy, hogy közben nem felejtem el, hogy én is jártam általános iskolába, középiskolába.
– Ez a korosztály a törzsgárda a követőid között?
– Igen, de most már kezdenek a szülők is felcsatlakozni. Úgy érzem, autentikus forrásként tekintenek rám, hiszen a csatorna másik alapelve az, hogy segítő jellegű legyen. Nagyon sok olyan problémába belefutok, ami egyébként az én kamaszkoromat is jellemezte – vannak örökké visszatérő dolgok. Az is fontos, hogy igyekszem a korrekt, de nagyon hivatalos információkat lefordítani a gyerekek nyelvére, mert sokszor azt veszem észre, hogy megkapják ugyan a hivatalos tájékoztatásokat, de nem tudnak velük mit kezdeni. Erre valók a live-ok, vagy a rövid, magyarázósabb videók, amik maximum egy percesek lehetnek, úgyhogy ott nagyon összeszedetten, lényegre törően kell beszélni.
– A Tik Tok-os működésed mennyire ösztönös vagy mennyire megtervezett?
– Nagyon sok benne az ösztönösség, a spontaneitás. Ha hallok egy szöveget, hallok egy dalrészletet, szinte automatikusan rákapcsol az agyam arra, hogyan lehetne ezt egy iskolai történetre rávetíteni. De van olyan is, hogy azt mondom: „na, akkor ezt most feltöltjük, mert kitaláltam”. Ha százalékos arányt kellene mondani, akkor úgy hatvanöt-hetven százalékot mondanék spontán tartalomnak, a többit pedig előre megtervezettnek.
– A felkészülési szakaszban, amikor utánanéztél az applikációnak, akkor a veszélyeket is áttanulmányoztad?
– Sőt, még videókat is néztem a közönségtalálkozóról szóló botrányokkal kapcsolatban. Egyébként nem gondoltam, hogy ez a csatorna így be fog robbanni – és azt gondolom, minél többen vannak, annál nagyobb a felelősség. Azt szoktam mondani, hogy van egy osztályom a szó hagyományos értelmében, és van egy virtuális osztályom a Tik Tok-on. Elég összetett dolog, és tényleg nagy felelősséggel jár.
– Látva a százezer fölötti követőt, megtaláltak már cégek, hogy reklámozz valamit?
– A reklámokkal kapcsolatban azt gondolom, hogy amelyek értékesebb tartalmakat közvetítenek, azokban én benne vagyok. Keresett már engem tankönyvkiadó – az teljes mértékben belefér. De a legutóbbi megkeresés egy meddőségi klinikától érkezett – az meg nyilván nem.
– Mi lesz akkor, ha megkeresnek esetleg országos televíziók, hogy népszerűségedre való tekintettel menjél főzőműsorba, vagy Barbadosra pókot enni?
– Az nem valósulhat meg – ilyen jellegű műsorokban biztosan nem szerepelnék. Nézni is jobban szeretem a beszélgetős műsorokat – amelyek hordoznak is valami értéket. A „celebműsorokra” igazából nem pazarolom az időmet. Az idő túl értékes ahhoz, hogy haszontalan dolgokra fecséreljük el. Persze, ha valakinek ez ad élményt, értéket: legyen, emiatt én nem kritizálom. De én nem tartok ebbe az irányba.
– Még valami. Amikor megláttad, hogy elérted a százezer követőt, felmerült benned, hogy jó lenne kétszázezer?
– Nem. Sőt: akkor lelassítottam szándékosan a csatornát. Mert ott kezdtem el gondolkodni azon: fel tudom-e vállalni azt, hogy egyre növekszik a felelősség. Ráadásul én egy közösség, a tanárok érdekében is dolgozom, szóval ez több, mint egy egyszerű Tik Tok csatorna. Én nem veszíthetem el a hitelességemet. Ha például elkezdenék celeb-életet élni, az éppen ezért lenne rossz döntés, amit mondjuk pénzért vállaltam be. Miközben azt mondom a gyerekeknek, hogy a döntéseid határozzák meg az életedet, és a döntésekért vállalnod kell a felelősséget. Hogyan nézhetnék a szemükbe, ha „elcelebesedek”…?
Török Péter
(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)
