2016. június 28.

Egy gyereknek sokkal nyugisabb vidéken


Az egykor befogadószínházként működő, ma már önálló társulattal rendelkező fehérvári Vörösmarty Színház művészei közül egyre többen választják a várost lakhelyükül is. Így tett Varga Gabriella színésznő is, akit lányával, Rózával kísértünk el egy próba és egy óvodai nap után.

A Belváros utcáin sétálva megkerestük eddigi pályájának mérföldköveit. Miközben a keresztutcákban beleshettünk anya és lánya meghitt kapcsolatába, a gyermek kezdődő színházszeretetébe, megtudtuk, a fővárosi nyüzsgés után mi kötötte ehhez a városhoz.

 



Új kezdetek Fehérváron

 

- Egyszerre kezdtünk Fehérváron, ő az óvodában, én a színházban, egyszerűen praktikusabb volt így, hogy Róza is ott legyen, ahol én vagyok. Én az az őskorszaki szaki vagyok, akinek ugyan van jogosítványa, de nem vezet. Tudom, hogy nagyon sokan csinálják így, de én nem szeretném: be a próba után az autóba, ezerrel az autópályán, hogy odaérjek az óvodába, de ha mégsem érek oda, mert dugó van, fölhívni valakit, hogy gyorsan menjen el a gyerekért. Aztán hajnalban olyan korán kellene elindulni, hogy nem is találkoznánk. Szerintem Róza is megszokta Fehérváron, szeret itt lakni, ismeri a Fő utcát, kicsit a Belvárost. Vannak már helyi, gyerekes barátok is, ők nem színházi emberek, éppen a gyerekeken keresztül ismertük meg egymást.

Anya és lánya szívesen járnak a Pelikán udvar zenélő órájához, Kati néni orrát is feltétlen fényesítik a Liszt Ferenc utcában a jó szerencse reményében. Róza kedvence a legjobb fagyizókon kívül a színház melletti, ahogy ő fogalmaz, táncoló vizű szökőkút, amelyért különösen este, a fények megjelenése után rajong. Székesfehérváron többnyire a hétköznapokat töltik, megvannak a kedvenc sétairányok, játszóterek ovi utánra, s olykor már az is előfordul, hogy Rózát semmi erővel sem lehet a színházból kicsalogatni.

- Két éve, az október 23-ai musical, az 56 csepp vér női főszerepét én énekeltem, akkor ő egész nap itt volt velem, bejutott a jelmeztárba is, ahol egy kis csillogó flitteres nem-tudom-micsoda hirtelen rákerült. Utána már hiába mondta neki az apja, hogy menjenek a játszótérre, maradt, nézett engem este tízig. Idén nagy kedvence a 3:1 a szerelem javára, azt valami hatodjára látja… Annak az elődadásnak Gyulán volt a hivatalos bemutatója, ott voltunk egy hétig, megnézte a próbát is, az előadást is. Baromira tetszett neki. Most is, hiszen tudta, hogy itt megy a színházban, többször megnézte, odáig volt érte. Ráadásul úgy, hogy én csak a második rész második felében jövök be, tehát nemcsak engem bámult, az egész nagyon megragadta.

Hétvégenként a nagyszülőkhöz, Sződligetre látogatnak általában, ott a kertes családi ház minden előnyét élvezheti Róza. Nagyobb városi gyerekprogramokon (például a Hetedhét Játékfesztiválon) természetesen itt maradnak hétvégére is.

- Jövőre lesz nagycsoportos, addig biztos itt vagyunk, aztán jön az iskola, az megint egy kérdés lesz, hogy hol kezdje el.

Egy utcával e mondat előtt vagy után, a Koronázó téren, a Romkert mellett Róza kis akrobata mutatványt indított, de cseppnyi baleset lett a vége. A lánykát ölében vitte eztán az Egyházmegyei Múzeum oldalán lévő kis kútig az anyukája, ott a hideg vizes zsebkendő, a Liszt Ferenc utcában az óriásgombóc fagyi hatott gyógyszerként. A fájdalom a fagylalttal együtt olvadozott, s folytattuk utunkat visszafelé a Városház térre, majd a Fő utcán, egészen a színház melletti táncoló vizű szökőkútig.




Varga Gabriella a budapesti Új Színház játszásra érdemes, de az ottani vezetői változások miatt kegyvesztett, Fehérvárra költöztetett Don Carlosában debütált a Vörösmarty Színházban, Eboli hercegnő szerepében. Ezt a Mirandolina követte, amelyben Ortensia színésznőt testesítette meg tavaly tavasszal. Úgy érzi jól döntött, hogy a fehérvári életet választotta, hiszen így lányára, Rózára is több ideje jut.

- Így ideköltöztünk, amit nem bánok, a gyerkőc szempontjából se. Szeretjük ezt az ovit, s úgy gondolom, hogy egy gyereknek mégiscsak azért nyugisabb, legalább az első tíz évben, vidéken.

Varga Gabi életét korábban is jellemezte a vidéki városok és Budapest közötti vándorlás, hiszen Szentesen született, de az óvodát majdnem végig a fővárosban járta ki, később Szentesen tanult, az ottani drámatagozatos középiskolában. Majd a Színművészeti Főiskola, a vígszínházi gyakorlat, a Bárka Színházban eltöltött évek ismét Budapestre vitték, de gyermeke megszületéséig (2009 januárja) már újra egy vidéki városban, Debrecenben, a Csokonai Színházban játszott.

- Alapvetően én budapesti vagyok, de se Debrecenben, se itt Fehérváron egy másodpercig nem okozott problémát, hogy nem Budapesten élek.

 



Megismerni a társulatot

 

Szeretettel beszélt a 2013-14-es fehérvári évadáról Varga Gabriella, mint mondta, nagyon jó, ha egy színész többféle műfajban léphet színpadra, eltérő rendezői látásmódokkal találkozhat. Játszott tavaly klasszikus darabban (Lear király), zenés játékban (Tanár úr kérem, minden másképp van!), musicalben (Koldus és királyfi), szerepet kapott Horváth Csaba fizikai színházi elemektől sűrű rendezésében, a Pillangóban is.

- A Lear király tulajdonképpen társulatismerkedős próbafolyamat is volt számomra, sok fehérvári kollegámmal ott találkoztam először színpadon, ez nagy élmény volt. Cserhalmi Györggyel sem dolgoztam korábban. Nyitottságot, kíváncsiságot láttam benne, akár a közös jeleneteinkben is, érdekelte, figyelte, hogy én mit adok, hozok az előadásba. A próbák alatt, közös jelenetek előtt bevallom töredelmesen, hogy még egyszer átnéztem a szövegemet, hiszen ő már az olvasópróbán fejből idézte a sajátját.

A Pillangó című Móricz-adaptáció vidéki nagyszínpadokon szokatlan formanyelve újító erő volt a Vörösmarty Színház tavalyi évadában. Varga Gabriella benyomása a közönség reakciójáról mindenképpen biztató:

- Én a színpadról azt érzékeltem, de ez sok előadásnál, műfajnál így van, hogy kell tizenöt-húsz perc, amíg kódolják a nézők az előadás jelrendszerét. Itt is lehetett érezni, hogy most akkor mit kell ezzel csinálni…? Ugyanakkor már az első felvonás második részétől egy teljesen egészséges energiaáramlás alakult ki mindig a nézőtér és a színpad között.

Csabával egy kicsit elfogult is vagyok. Egyrészt azt gondolom, - mi ismerjük egymást [Varga Gabi 2008-ban a Kalevala, 2010-ben a Tiszta méz című előadásban dolgozott együtt Horváth Csabával] -, azt hiszem, hogy ő tud rólam valami olyat, amit talán más nem. Nagyon szeretem azt a világot, amiben gondolkodik, szó nincs szokványos sztereotípiákról. Mindig olyanokat kér, ami belőlem jó és nagyon másféle dolgokat hoz ki, elindít bennem valami más, sokkal ösztönösebb érzetet.

Beszélgetésünk idején pedig már javában a 2014-15-ös évad zajlott, a 3:1 a szerelem javára bemutatója után, éppen az Edith és Marlene próbáinak utolsó fázisai tartottak. Az azóta a Pelikán Kamaraszínházban bemutatott előadást Widder Kristóf rendezte, Váradi Eszter Sára alakítja benne Edith Piafot, Varga Gabi Marlene Dietrichet.

- Összességében abszolút jó élmény volt. Egy fiatal, intelligens, magabiztos fiú a rendező, most végzett, közben laza is, szabad is. Mindig van egy másféle, jó hangulata az ilyen próbafolyamatoknak. A két karakter közötti különbségre próbáltuk kihegyezni az előadást. Piafot zsigeri ösztönösség, elemi erő jellemezte, míg Dietrich nagyon tudatos, lelkiismeretes, precíz előadó volt.

Varga Gabriella székesfehérvári szerepei a jelenlegi évadban is változatosak, sokrétűek, folytatódnak a társulatismerkedős feladatok is:

- 2015. január körül a nagyszínpadon az Amadeust próbáljuk majd, Mozart felesége leszek, az egy egészen más karakter, mint Marlene, kicsit hebrencs. Hargitai Iván rendezi majd, így végre vele is alkalmam lesz dolgozni. Jó kis ismerkedős évek ezek egymással, segítenek megismerni, ki, hogyan dolgozik, kivel, hogyan értjük meg egymást.

 



Anya és színésznő

 

A délutánt a színház mögötti játszótéren fejeztük be, s bár Lábodi Ádámtól kezdve László Zsoltig folyamatosan érkeztek az esti előadásra a színészek, mégis hamar elterelte a beszélgetés irányát a játszótéri zsivaj a munkáról a gyereknevelés felé.

- Róza születése után majdnem három évig otthon tudtam maradni, ami nagyon nagy szerencse volt. Nagyon hálás vagyok utólag, hogy abban az időszakban csak vele foglalkozhattam.

Fölhoztad az iskolát, ami még látszólag messze van, de már nincs, hiszen egy-két hónap, és el kell kezdenem foglalkozni ezzel. Egyelőre annyit beszéltünk meg a férjemmel közösen, hogy semmilyen - akár művészeti, vagy más - irányultságú ne legyen, bár mégis fölmerült a zeneiskola. Kicsit még tartok a kérdéstől, finoman kezdtem csak el puhatolózni, minden anyuka, akivel szóba jön az iskolaválasztás azt mondja, hogy nem is iskolát, hanem tanárt kell választani. Óvodát még Pesten is néztünk, ebből a szempontból nagyon örülök Fehérvárnak, hiszen tisztelet a kivételnek, de egy átlag budapesti óvodában alig van udvar, vagy két tűzfal között van. Itt látom, hogy fák veszik körül, szabad téren játszhat, mozoghat.

- Jár valamilyen különórára, foglalkozásra Róza?

- Csak az idei évtől kezdve, most nagycsoportos, kezdett el járni plusz órákra. Néptáncot kezdtünk el és korcsolyát. Ott van az óvodában, ez is nagyon kényelmes, nem kell elcipelni sehova. Elkezdtünk hittanra, erkölcstanra is járni, mi ezeket fontosnak tartjuk.

- Felmerül a mindennapok során munkatársakkal, vagy az óvodában a szülőkkel a gyereknevelés, iskolaválasztás?

- Kisgyerekesekkel a játszótéren igen, megy az, hogy mit eszik, mennyit alszik… Váradi Eszter Sárával (neki egy kisfia van) sincs olyan fél óra, amikor ne beszélnénk meg, hogy otthon hogy viselik, hogy nincs velük az édesanyjuk. Mi azért is tárgyaljuk ezt nagyon sokat, mert ez egy színésznőnek, már aki egy kicsit lelkiismeretes, örök bűntudat, lelkiismeret-furdalás. Bár nem gondolom, hogy annyival rosszabb lenne ez, mint bármi más, hiszen akár egy orvosnál, vagy egy mentősnél is hasonló a helyzet. Nálunk inkább az jelent gondot, hogy nagyon hektikus az elfoglaltságunk. A rendszertelenséget nehéz megszoknia. Most két hétig minden este dolgoztam. Nyáron viszont mindig bíztatom, hogy nagyon kevés szülő engedheti meg magának, hogy ilyen sok időt egyfolytában otthon legyen... ez nagyon ritka, meg kell becsülni.

Valamelyik nap azt mondta nekem a lányom, amikor hazaértem a színházból, nem is tudtam, hogy  örüljek-e vagy sem: „Anya én úgy szeretlek, úgy szeretlek, mint te a munkádat.” Persze elmondtam neki, hogy nagyon szeretem a munkámat, de őt a legjobban, ő az első. Nem szeretném, hogy azt higgye, hogy nála jobban szeretem, amit csinálok, de azt jó példaadásnak tartom, hogy azt látja, egy felnőtt ember olyan munkát végez, amit szenvedéllyel csinál.

 

(Cikkünk a Helyi Érték magazinban megjelent írás szerkesztett változata.)

 



LEGFRISSEBB VIDEÓK

Nem körülöttünk forog a világmindenség


Lábadozik a parlagi sas


„Csókunkból is dalok születtek, és a dalokból új csókos csodák…”